A potyautasság szociálpszichológiai okai az Európába irányuló migrációban

Minél kiélezettebbek a konfliktusok – mint amilyen a 2015 novemberi lezuhant orosz gép, vagy a száznál is több áldozatot követelő robbantásos merénylet Párizsban –, annál inkább vetül rá az iszlámra és a menekültkérdésre a biztonságpolitikai nézőpont. A biztonságpolitikai nézőpont mindenütt terrorkockázatot lát. Más nézőpont is létezik azonban, mint például a népesedéspolitika, a gazdaságpolitika, a környezeti kérdések, az egészségügy, az emberi jogok és sorolhatnánk. De megérteni a folyamatokat se tudjuk csak egy nézőpontból, és szükségessé válik az iszlám világ differenciált ismerete is. Az alábbiakban az információs társadalom, a globalizáció és a szociálpszichológia témáján belül csak a vándorló tömegek potyautas magatartását vizsgáljuk. Tehát nem azokét, akik az életüket mentve kényszerülnek arra, hogy elhagyják otthonaikat, hanem azokét, akik bár akár maradhatnának is, elindulnak. A népvándorlás igazi letéteményesei ugyanis ők. 

 Migráció, potyautasság, morális kérdések

 A tömeges migrációban egyre szembeszökőbb jelenség a potyautasság. Korábban még gondolhattuk azt, hogy nem fogja valaki otthagyni a házát, vagy nekivágni az ismeretlennek a gyerekeivel, ha nincs rá nyomós oka. A tömeges migrációban viszont már fel kell, hogy ismerjünk egy másik aspektust is. Őket hívják a politikusok gazdasági menekülteknek, noha valójában ők sem pusztán csak gazdasági okokból indulnak meg, igaz, nem is jó elnevezés rájuk a „menekültek”. Inkább arról van szó, hogy szaporodik azon kalandor világutazók száma, akik úgy tesznek, mintha nem maradhattak volna otthon.

Sok okuk van erre a „kalandra”, számos toló és szívó hatás[1], és durva leegyszerűsítése a problémának, hogy csak jobban akarnak élni, s ezért megbélyegezhetők, elítélhetők. Ha a liberális nyugati értékrendszerhez az elmúlt 25 évben hozzátartozott, hogy minden embernek legyen joga a szabad utazáshoz, akkor bizony meg kell válaszolni azt a kérdést is, hogy akik a Nyugatnak ezt az üzenetét most elhitték, mégis miért nem mehetnek? Most akkor az ember elidegeníthetetlen joga, hogy megválassza hol akar élni vagy a közösségeknek van joga arra, hogy pusztán származás és/vagy állampolgárság alapján elvitassa mástól ezt a jogot?

Magyarország válasza egyértelmű. A regisztrált migránsokkal kapcsolatos eljárásokat a magyar hatóságok nem igen tudták 2015 első 8 hónapjában, azaz a vizsgált időszakban lefolytatni, mert az emberek továbbálltak, így okafogyottság miatt megszüntették az eljárásokat. Akik viszont akarva vagy kényszerből kivárták a hatóságok regisztrációját, azokat meg elutasítottuk. 132 ezer hazánkban regisztráltból 60 fő került oltalmazott vagy menekült státusba[2]. Ennél azért egész biztosan több olyan ember volt, aki nem potyautas, hanem valódi tragédia áldozata. Morálisan azonban a magyar kormány a saját közösség védelme oldalra állt, erre álltak rá intézményei, és pusztán ezen adatok is bizonyítják, hogy a humanitárius szempontokat másodlagosnak vette.

A 2015 első 8 hónapját feldolgozó hazánkon regisztráltak MTA kutatás adatai szerint a nemi arányok megdöbbentően homogének. A török menekülttáborokban még kiegyensúlyozott életkori és nemi megoszlás itt már teljesen torzul. Csak a legfiatalabb korcsoportokban kiegyensúlyozottabb a nemi összetétel, de az átlagéletkorba (!) tartozó 20 év körülieknél döntő férfi fölény van. Van ország - például Pakisztán -, ahonnan jóformán csak férfiak mentek át rajtunk. A szírek esetében, ahol a leginkább elfogadható, hogy valódi menekültekről van szó is még 75% a férfi.

Tudjuk, hogy a férfiak sok esetben amolyan felderítő előőrsként érkeznek, családjuk küldi őket előre a menekültek esetében is, ugyanakkor ezek az adatok azt is sejtetik, hogy sokan nem valami elől, hanem valamiért indultak meg. Önmagában már az a tény is, hogy bizonyos területeken népességrobbanás van már elégséges indok lenne. Antropológusok számos esetben leírták azt a jelenséget, hogy amikor a környezet eltartóképessége csökken, a falu vagy a törzs lakossága összetűzésbe kerül, s miután kettészakad, egyik része kiválik és új területet keres[3].

Mindent összevetve 2015 első nyolc hónapjában leginkább egyedülálló fiatal férfiak érkeztek Európába.  (Azzal még senki sem foglalkozott, hogy a nőhiány micsoda konfliktusokat fog majd generálni a bevándorlók közt.)

Nem ítélhetők el azok, akik azt állítják magukról, hogy háborús övezetből jönnek, miközben nem, ellenben van egy rokonuk vagy barátjuk Németországban, aki már 2 éve kinn dolgozik, és azt javasolja, hogy most induljon meg, mert ha nem, akkor már késő lesz. A kiérkezőknek a nyelvet sem kell tudnia, mert valami helyet szorítanak nekik, és munkát is kapnak, a pénz is forogni fog körülöttük, vagyis a gazdaságot is élénkítik.

A potyautasok meghatározó motivációja a kalandvágy. A koszovói hullám, mely Magyarországot a nem magyar ajkú migrációként elsőként érte el, fiatal, egymást támogató fiúk hulláma volt, ráadásul épp egy olyan térségből, ahol maguk az érintettek nyerték el a függetlenségüket. Ugyanakkor a magyar hatóságok részéről jóformán csak elutasítással találkozhattak, ami megint felveti azt a kérdést, hogy egy közösség egy másik közösséggel szemben hogyan viselkedjék. Azt mindenképp tudomásul kell vennünk, hogy az élővilág sajátja a terjeszkedés, és az ember ezt a kolonizációt fogja folytatni a jövőben is.

A politikai közbeszéd meglehetősen zárt területen folytatja a diskurzust ma, amikor ezzel a jelenséggel találkozik. A konzervatív oldal csak migrációt emleget, a liberális menekültekről beszél. Előbbi saját közösségét akarja megvédeni vélt vagy valós aggodalmakat megfogalmazva, a másik segíteni akar azokon, akik akár önhibájukból is vándorló helyzetbe kerültek. Szociológiai értelemben azonban minden menekült migráns, de nem minden migráns menekült, és a fő probléma valójában nem a háborús válság és az életüket megvédeni próbáló százerek, hanem a többmilliós migráció. A migrációs halmaz egy része menekült, másik potyautas.

A potyautasok reményei lehetnek naivak, szocializáltságuk lehet jobb, vagy rosszabb, mint a menekülteké, képzettségük lehet eltérő, minderről keveset tudunk, mert nem rendelkezünk még ilyen típusú adatokkal. Az is csak feltételezés, hogy a menekültek közt vannak gyerekek, nők felnőttek, a potyautasok közt viszont legtöbb a fiatal 20 év körüli férfi. Ha így van, ez az új népesedésrobbanás terjeszkedése. Ráadásul ezek a népvándorlások mások, mint az emberiség korábbi vándorlásai, melyek közt szintén a háborúk és a kimerülő erőforrások és a túlnépesedés voltak a döntő tényezők. Immár nem csak a push hatások a meghatározók, ennek következtében viszont az emberiség elkezdett úgy viselkedni, ahogy a közlekedőedényekben a folyadék[4].

Két szociálpszichológiai oka van a kialakuló helyzetnek: az egyik az utánzás (a potyautas utánozhatja a menekültet, de más értelme is van az utánzásnak), a másik a globális világ teremtette tömeges relatív depriváció. A két fogalom megvilágítását látszólag messziről, a boldogságkutatásból indítjuk.

Relatív depriváció

Elvileg a magyaroknak semmi okuk se volna arra, hogy boldogtalannak érezzék magukat, mert ha a világ összes népéhez hasonlítjuk magunkat, mi a felső harmad életszínvonalát birtokoljuk. Számos kutatás mutatja[5] hogy a mi boldogtalanságunk egy szinten van a legnélkülözőbb, legnyomorúságosabb országokéval.  De például Chilében is, ami pedig egy modern ország jóval boldogtalanabbak, mint például Hondurasban[6].

Hasonlóképp sok öngyilkos van Svájcban, mikor az a leggazdagabb ország a világon, vagy Dániában, ami szintén látszólag érthetetlen. Ép ésszel ezekre nem lehet válaszolni, miközben egyszerű dologról van szó. Egy ember saját boldogságát nem abszolút értékben méri, hanem a közvetlen környezetéhez viszonyítja. Így például az a dán vagy svájci, aki depressziós, és látja maga körül a sok boldog és egészséges embert, egyből úgy érzi, neki öngyilkosnak kell lennie. Honduras lakosai egymáshoz mérik magukat (még), és ha a szomszédjukhoz képest, úgy ahogy élni tudtak, már boldogok. Mi magyarok mindig azt nézzük, hol vagyunk a németekhez, angolokhoz, franciákhoz képest (vonatkoztatási csoportnak nevezzük Stouffer nyomán[7] azokat, akiket mindig árgus szemekkel figyelünk). Nyugati életszínvonalat, demokráciát és kulturáltságot szeretnék birtokolni, és emiatt aztán mindig és mindenkor pocsék is a közérzetünk.

Geopolitikailag vagyunk rossz helyen, de persze mi is fókuszálhatnánk keletre vagy délre, de miért is tennénk? A nyugatra fókuszálás rossz közérzet okoz, és ezt nevezik „relatív depriváltságnak”[8]. A relatív depriváltság tehát nem a valós életkörülményeket takarja, hanem azt, amik szeretnénk lenni, de nem tudunk. Amikor ezek a tendenciák felerősödtek nálunk a 2000-es évek után, a mi pályakezdő, de szaktudásukat és/vagy munkaerejüket a piacon értékesíteni tudó fiataljaink is elhagyták/elhagyják Magyarországot.

Ugyan ez a folyamat játszódik le az arab térségben, vagy először migráns hullámként megtapasztalt koszovói albánoknál. Az arab világ középosztálya, akiknek meg van a lehetősége, hogy elinduljanak, relatív depriváltakká váltak. Az arab tavasz volt az utolsó reménysugár, miképpen a koszovói albánoknak a függetlenségük kivívása után indult el a kivándorlás[9]. A migrációnak tehát valóban csak egyik oka a háború, másik ugyanilyen jelentős lélektani összetevője a relatív depriváltság.

Akkor tudjuk ennek erejét belátni, ha megint csak magunkról beszélünk. A rendszerváltás nem hozta meg a kívánt felemelkedést, és az a lelkiállapot, melybe kerültünk lök minket el ebből az országból. Ha ehhez még hozzáadódik a határok átjárhatósága, az információszerzési lehetőségek a kinti megélhetések megismerése, a saját felsőoktatási lehetőségek beszűkülése stb., azaz a saját társadalmunk problémái, akkor ez drámai migrációt eredményez, rengeteg egyéni és társadalmi problémával.

Nem azt állítjuk, hogy a potyautas arabok pontosan ugyanazért indulnak el, mint amiért mi magyarok, mert az ő társadalmi problémáik alighanem jóval súlyosabbak, mint a miénk. Ez azonban csak érthetőbbé kell tegye, hogy az erősebb relatív depriváció erősebb mobilizációs kényszert is okozhat. Az arab potyautasok bele tudnak kapaszkodni a háborúba, mint ürügybe, mi meg az egységes Európa koncepcióba. Morálisan biztos szerencsésebb helyzetben vagyunk, ami viszont aligha a mi érdemünk.

Akik saját hazájukból menekülnek, azok ráadásul az embercsempészek segítségével ki is taposták az utat a potyautasok számára. A globalizációs nézőpontból elemzők nem véletlenül állítják azt, hogy a vándorlás csak akkor volna megállítható, ha a gazdasági kizsákmányolásnak vége volna. Ezt a gazdasági frusztrációt mi is ismerjük. Amíg egy takarító többet keres Angliában, mint nálunk egy egyetemi tanársegéd, ez akár indulásra bírhatja a tanársegédet is, noha a kivándorlása komoly státusvesztést eredményez. A mechanizmusban nem csak a push hatás számít. Nem azért indul el a tanársegéd, mert odahaza éhen halna, és nem azért indul el minden muzulmán, mert otthon veszélyben van az élete. A relatív dedriváció egyszerre taszít onnan, ahol depriváltak vagyunk, de szív is oda, ahol a deprivációnk megszűnését remélhetjük.

A globalizáció azzal is járt, hogy egyre kevésbé lesz olyan eset, mint a hondurasi boldog ember – s persze olyan is, mint a dániai boldogtalan -, mert a Föld összes lakosa birtokolja az elektronikus kommunikációs eszközöket, melyek miatt ugyanabban a kommunikációs térbe kerül mindenki. A világ kezd végérvényesen összemenni. Míg nem voltak műholdak, mely egységessé tették a kommunikációt, addig külön kultúrák élhettek egymás mellett, sőt egyes országokon belül is megannyi szubkultúra, az eltérő társadalmi osztályok pedig akár alig-alig is érintkeztek. Az arab világ elitje például lehetett szorosabb kapcsolatba a nyugati világ elitjével, mint a saját népe középosztályával, aki elől elkülönülhetett.

Nem lesznek azonban a jövőben – Gladvell kifejezésével élve - külön „tavacskák”, ahol legalább relatíve jól érezheti magát valaki, mert csak a közvetlen környezetét láthatja, és ahhoz képest azt hiheti, hogy nem is olyan rossz a sorsa. Mindenkinél az etalon ugyanaz a Nyugat, és nem csak a gazdagsága, de a liberális demokráciája miatt is. Egyre többen világosan látják, hogy igazságtalan, és esélytelen az életük, és hogy ez nem törvényszerű. Megváltoztatásához viszont nincs ereje, hát megindul – ahogy mi magyarok sem tudjuk megteremteni azt a világot, melyet szeretnénk idehaza, és ahogy az arab tavasz idején tüntetők is mára hitüket vesztették.

Lehet természetesen azonosulni az ellentétes oldallal, mely azt mondja, hogy vívják meg a maguk csatáit, ahogy mi is vívjuk a magunkét, ne akarjanak beülni a készbe. Ezek a nem beavatkozás párti és nem befogadó párti gondolatok – mint amilyen például Loretta Napoleonié – is akkor tekinthetők fejlettebbeknek, ha ugyanakkor törekednek arra, hogy megértsék az Iszlám Állam sikerét[10]. Az Iszlám Állam által ígért kalifátus egy álom beteljesülése volna, mely eltérően az Al-kaidától modernista módszereket használ. A mi elemzési fogalmaink szerint ez releváns válasz a relatív deprivációra. A relatív depriváció ugyanis elsőként frusztrációt okoz, haragot és ellenségeskedést, de a másik pusztítása önmagában még csak a frusztráció kiélése. Az igazi, ha ugyanolyan életszínvonalat és saját államiságot tud ígérni egy csapat, mint aminek hiányától frusztrálódik a többgenerációs iszlám fiatal Németországban és Franciaországban.

Aki nem írástudatlan és értelmi fogyatékos, az bárhol is éljen, egyre világosabban látja, hogy melyik is az a létrafok, ahol ő áll az emberiség kavalkádjában. Számomra az arab migránsok kezében az IPhone nem az „ők éppen olyanok mint mi”, vagy a „ha ezek ilyen gazdagok mit keresnek itt?” metaforája, hanem a globális világé. Immár nem jövő időben beszélhetünk az információs társadalomról, ez maga az információs társadalom, melynek egyik leglátványosabb következménye a tömeges migráció. A tudományos előrejelzések ezt várták a legkevésbé az információs technológia következményeként[11].

Az információs társadalom másik senki által eddig nem jelzett jóslata, de az által, hogy látjuk egymást, hogy „egy tóba” került mindenki immár nyilvánvaló: nagy boldogtalanság elé néz az emberiség, olyan elé, amilyenné még soha egyetlen civilizáció sem, mert többen vannak a rosszul élők, mint a dánok, meg a svájciak.

Összefoglalva tehát a migráció szociálpszichológiájának kulcskategóriája a „relatív depriváció”, mely a Nyugat vonatkoztatási csoporttá válásából fakad, ami pedig egy globalizált világ eredménye, ami viszont az információs technológia elterjedése miatt alakult ki. 

Utánzás

Van egy másik szociálpszichológiai mozgatója is a migrációnak, az utánzás. Azt utánzás a fajunkra jellemző viselkedés, ilyenkor azt csináljuk, amit mások is. Úgy gondolkodunk, hogy bizonyára jó okuk van rá a többieknek, még ha mi nem is látjuk tisztán mi az oka annak, amit tesznek. Ez a magatartás többnyire kifizetődő, és valóban kevésbé okos a másik irányba menni egyedül, miközben a többség szembejön velünk. Az utánzást konformitásunk okozza, e nélkül az egymásra hangolódó viselkedési képesség nélkül fajunk nem is lett volna sikeres.

Városok pusztulhatnak el csak azért, mert valamilyen okból megindul onnan az elvándorlás. Aztán hiába szűnnek meg az okok, például nincs már vízhiány, vége a háborúnak, eltűnt a diktátor stb., az emberek továbbra is egymást követik. A menni kell, mert mások is mennek bőven elegendő indok. (Okozhat még meglepetést a nyugati világnak Szíria kiürülése, mert a rendteremtés után sem biztos, hogy azonnal megindulnak majd visszafelé, sőt a kiáramlás még ez után is folytatódhat.)

Az utánzás tehát megjelenik a vándorlás mintájának átvételében. Utánzással terjed az is, hogy mit érdemes a vándorló csomagjába tenni, tehát a célok és az eszközök sora. De megjelenik a szélhámos stratégiákban is. Miként adja ki magát egy afgán szírnek, ha egyszer a szírek befogadása megy gördülékenyebben, és menekültnek kell látszani. Gabriel Tarde[12] úgy írta le az utánzást ami olyan, mint a vízbe dobott kő. Egyik részecske adja át az energiáját a másiknak, és ezáltal kezd hullámzani a felület.


* Ezen írás populáris és rövid változatának első megjelenési helye: http://24.hu/kozelet/2015/11/03/nem-kell-ahhoz-menekult-hogy-feljunk-toluk/

[1] A gazdasági és politikai push szempontokat jól összefoglalja a tanulmányunkban többször is hivatkozásra kerülő  MTA Migrációs Munkacsoport jelentése.

[2] Papp Z. Attila – Kováts András – Morauszki András (2015): Menedékkérők Magyarországon 2015-ben, In: Az Európába irányuló és 2015-től felgyorsuló migráció tényezői, irányai és kilátásai, MTA Migrációs Munkacsoport

[3] Egyik legtöbbet emlegetett példa a yanömamö indiánok közti kutatás, mely fordulópontot jelentett a konfliktus, agresszió, rokoni kapcsolatok addigi felfogásában., Chagnon, Napoleon (1995): Chronic Problems in Understanding Tribal Violence and Warfare,Iin Willey & Chichester, Genetics of Criminal and Antisocial Behavior, Ciba Foundation Symposium

[4] Véleményem szerint a fogalmak is sejtetik a változást. Disszidálni még annyit tett, hogy elmenekülni, vissza nem térni, emigrálni szintén, de a migrálás már utalhatna, és utalnia is kéne a folyamatos mozgásra. Elsőként az elit fiataloknál lehetett észrevenni, hogy nem „kivándorlás”, hanem akár hazájukba visszatérő, majd más irányba tovább vándorlás vált életformájukká.

[5]  Főként a Gallup csinálja ezeket rendszeresen http://worldhappiness.report/ 

[6] Graham, Carol: Happines Around the World, The Paradox of Happy Peasants and Miserable Millionaires, Oxford University Press, Oxford, New York, 2009

[7] Stouffer, Samuel A., Edward A. Suchman, Leland C. DeVinney, Shirley A. Star, and Robin M. Williams, Jr. Studies in Social Psychology in World War II: The American Soldier. Vol. 1, Adjustment During Army Life. Princeton: Princeton University Press, 1949. 125

[8] Hazai szakirodalomban Ferge Zsuzsa használta a szegénység megkülönböztetésére, de a fogalom általánosabb jelentésű. Ld. Gladwell, Malcolm: Dávid és Góliát, HVG Könyvek, Budapest, 2014

[9] Mára a 14 és 29 év közti fiatalok kétharmada kívánja elhagyni Albániát, és minden második koszovói vagy macedóniai fiatal a saját országát, állítja a Friedrich Ebert Alapítvány 2015-ös kutatása. Novák Tamás (2015): Migrációs kockázatok, várható folyamatok – Nyugat Balkán, In: In: Az Európába irányuló és 2015-től felgyorsuló migráció tényezői, irányai és kilátásai, MTA Migrációs Munkacsoport

[10] Napoleoni, Loretta (2015): Az iszlamista főnix, Budapest HVG Kiadó. A szerző kiváló példa arra, hogy valaki valóban meg akarja érteni az „ellenséget”, és meg is érti. Számos olyan felfedezést tesz, ami nem része a Nyugat iszlámról alkotott tudásának. Mindeközben azonban arra a következtetésre jut, hogy nem szabad beavatkoznunk, mert nem tudunk segíteni nekik, de nem is szabad magunkra engedni az ő problémáikat.

[11] Az információs társadalom politikai jövőre vonatkozó szakirodalmában egyaránt megjelent a liberális demokrácia győzelme, mondván, hogy a társadalmi hálózatok kikerülik a korlátokat, de megjelent a negatív utópia is, melyben gazdasági vagy politikai diktátorok monopolizálják az információs közműveket. (Ld. Castells, Manuel /2005/: A hálózati társadalom kialakulása. Az információ kora: Gazdaság, társadalom és kultúra. I. kötet. Budapest, Gondolat-Infonia.) Nem merült fel viszont a világ különbségeinek egyéni ismeretéből fakadó tömeges vándorlás.

[12] Tarde, Gabriel (1903): The Laws of Imitation, New York, Henry Holt. Tarde az utánzásban látta a szocializáltság alapját, és alighanem ha az ő szociálpszichológiai nézőpontját követjük az iszlám migránsok egymást leutánzó életmódja találkozván az európaiakéval, olyan hullámokat vizionálhatunk, melyek egymást megtörik vagy kioltják, és egy új valamit hoznak létre. A változás egyik oka ugyanis szerinte nem más, mint ezen hullámok ütközése.

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország