2009 chartái

 
1. Kormányzás. Magyarországon a kormányzás mostani variánsa önmagában feszültséggerjesztő. A tét régóta nem csupán a reformok megvalósítása; ha csupán erről volna szó, a kormány aránylag könnyen átvihetné a lécet, hiszen a reformok iránti elkötelezettsége közismert. Csakhogy a kormányzás nem pusztán reformmegvalósítás, hanem ezen kívül a társadalmi integráció megteremtése vagy emelése. A reformkormányzás azonban Magyarországon nem növeli, hanem – mint a példa mutatja - csökkenti az integrációt. Ezen sürgősen változtatni kellene, hiszen ez minden pártpolitikát felülíró össztársadalmi ügy. Bármiféle társadalmi-gazdasági modernizáció a társadalmi integráción keresztül valósítható csak meg. Mindennek eszköze tehát a kormányzati filozófia sürgető modernizációja, az egyoldalú reformkormányzás mellett a „járulékos” elemek beillesztése a kormányzati eszközök sorába. Hogy ennek a/ egy új kormány, b/ egy nagykoalíció, c/ egy új alapokon felálló baloldali kormány, d/ egy szakértői kormány lesz-e a kivitelezője, most más lapra tartozó kérdés. A kormányzás filozófiáján a társadalmi integráció növelését elősegítő chartával  kellene változtatni.

2. A közvélemény átalakulása. Éppen azért látszik minderre csekély esély, mert Magyarországon a közvéleménynek roppant csekély a nyomásgyakorló szerepe. Holott kormányok önszántukból ritkán váltanak filozófiát. Erre súlyos belátások kell kényszerítsék őket. A közvélemény kényszerítő ereje sok mindenből adódhat. Például olyan társadalmi-szociológiai vizsgálatokból, amelyek nyomatékkal rámutatnak a társadalmi integráció hiányára. Roma-témában sok ilyen vizsgálatról tudunk, de – úgy látszik – mindez még mindig nem elegendő. Azután készülnek vizsgálatok a társadalmi psziché zavarairól. Tudjuk, hogy például Nagy-Britanniában ma már a társadalom mentális nyomorából eredő problémákat súlyosabbnak tekintik, mint például a munkanélküliségből eredő akut problémákat. Anélkül, hogy egy csöppet is lebecsülnénk a munkanélkülségből eredő gondokat, jelezzük, hogy számtalan legalább ilyen súlyú probléma kezelése tornyosul előttünk. Ha azonban nem elég erős a feltáró és a befogadó közvélemény, nehéz lesz úrrá lenni mindezeken, és – a reformok árnyékában – tovább cipeljük magunkkal ezeket a problémákat, anélkül, hogy kicsit is közelebb kerülnénk a tisztes kezelésükhöz. Szükség volna egy olyan chartára, amely különbséget tenne a „sztrájkközvélemény” és a politika tényleges közvéleménye között, miközben ez a charta 21. századi módon meghatározná a közvélemény – valójában a „nép” – szerepét a demokráciában.

3. A pártpolitika válságjelenségei. Ha végigtekintünk a pártok szféráján, az íratlan és írott szabályok be nem tartása szembetűnően elszaporodott az utolsó két és fél évben. Két lehetőségünk van ezen a területen. Egyrészt érdemes megvizsgálni, hogy mitől fordult annyira fel a pártok világa, miért olyan látványos a zűrzavar a kampányok, a kopogtatócédulák, a kerületi ingatlanok stb. körül. Nem nehéz belátni, hogy elszakadóban vannak azok a szövetek, amelyek valamikor megszövődtek és valamilyen módon kordában tartották a pártokat. Másrészt mondhatjuk azt is, hogy teljesen új szabályokra és normákra volna szükség. De ha ezt tesszük, akkor beleütközünk abba a kérdésbe, hogy van-e hiteles, normaalkotásra képes szervezet és személy Magyarországon. Úgy tűnik, egyelőre nincs. A korai demokráciában kialakult szabályok vakolata mállik és az új szabályok még csak nem is körvonalazódnak. Így fennáll a veszély, hogy Magyarországon kialakul a „párt-szabadversenyes” kapitalizmus sajátos világa. 2009-ben e területen el kellene jutni oda, hogy a finanszírozást világos szabályok garantálják. A pártműködés új chartális rendjének megalkotása az egyik leghalaszthatatlanabb feladat.

4. A makro- és a mikrogazdaság viszonya. Mindez összefügg a 2. ponttal: a magyar gazdaság teljesítményének megítélése azért is annyira cseppfolyós, mert a közvéleménynek itt sincs kellő súlya és befolyása. 2009-ben akár össznemzeti kampányt kellene folytatni azért, hogy váljék egyértelműbbé a társadalom tagjai előtt, hogy melyek is egy ország jól-létének elsőszámú ismérvei. 2008-ban (de lényegében 18 éve) a baloldal a makrogazdaságot (GDP, államháztartási hiány, adósságállomány stb.) szabja mérceként, a jobboldal pedig inkább a mikrogazdaságot (a vállalkozások állapota stb.) Semmiféle nemzeti közmegegyezés nincs Magyarországon arról, hogy mit jelent egyáltalán a gazdaság (vagy ahogy újabban mondják: a reálgazdaság) fogalma. A gazdaság nem maradhat 2009-ben abban a „páriaszerepben” amelyben van: e nélkül társadalmi felemelkedési programot megvalósítani nem lehet, hiszen a gazdasági céloknak is lehet mozgósító erejük, de csak akkor, ha a gazdaság emberi léptékű. Az egyensúly és a növekedés hagyományok kétpárti küzdelme nem kecsegtet sok jóval. Itt a közgazdászoknak kellene az egyensúly versus növekedés, illetve a makro- versus mikrogazdaság dichotómiáját meghaladó, korszerű gazdasági chartában megegyezniük és azt elfogadtatniuk a politikai osztállyal.

5. Társadalmi-kulturális identitás. A magyar társadalomnak alig van identitása. Ezt éppen a most elhunyt Samuel P. Huntington: Kik vagyunk mi? Az amerikai nemzeti identitás dilemmái c. könyve tükrében nyugodtan kimondhatjuk. A kérdést nem intézhetjük el azzal, hogy ez az identitás régebben is a haza és a haladás dimenziójában mozgott, és mindig is „hazapártiak” álltak a „haladáspártiakkal” szemben. 1989 után – úgy tűnt – ez a probléma megoldódik, de mára kiderült az egyik legfontosabb magyar hiátus éppen itt van: a lakosság atomizált, roppant nehéz belőle bármiféle politikai közösséget képezni. Természetesen társadalmi identitást nem lehet megrendelni, és mesterségesen kialakítani. Mégis elérkezett az idő legalább a probléma számbavételére. Olyan chartára gondolunk, amely a politikát és a gazdaságot nem szakítja el a kultúrától, s bármiféle felzárkózást csak úgy tud elképzelni, hogy az ország lakosai, mint egyének és közösségek büszkék önmagukra.

2009-ben – nézetünk szerint – ezen az öt területen szimbolikus és tényleges lépésekre van szükség. Mindezeken túlmenően természetesen nagyon sok egyéb teendő is van. Meggyőződésünk, hogy a sorrendet nem lehet megfordítani: ha a magyar kormányok és ellenzékük a „nagy dolgokban” nem képesek elemi szintű együttműködésre, addig a kisebb dolgokban sem lesz előrelépés, és mindenki a sült galambra fog várni.  

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország