Nemzetépítés és szögesdrótkerítés

A nemzetépítés nagyszabású politikai projekt: egy politikai közösség megteremtését célozza, a szögesdrótkerítés ezzel szemben kisszerű, demagóg és populáris politikai húzásnak tűnik. Ez az elemzés viszont azt állítja: a szögesdrótkerítés egy nemzetépítő és nemzetromboló politika testet öltése és szolgálóleánya. Vagyis azt, hogy az új magyar migrációs politika a nemzetépítés keretében értelmezhető.

A nemzetépítés – 19. századi, az egyszerűség kedvéért a továbbiakban gyakran klasszikusnak nevezett változata legalábbis ezt mutatja – elválaszthatatlan a kényszertől/erőszaktól: ez az, ami különböző kultúrákat, kisebbségeket, népeket egy nemzetté egyesített. A klasszikus nemzetépítés tehát egyszerre volt nemzetépítés és nemzetrombolás.[1] Éppen ezért ahhoz, hogy szerencsésnek nevezzük a régi nyugat-európai nemzeteket, el kell felejtenünk a születésüknél bábáskodó erőszakot/kényszert; ha pedig a nemzetépítést a posztkommunista országokat illetően bepótlandó hiányosságnak, vagy egyenesen a demokrácia szempontjából elengedhetetlennek tartanánk, nem tekinthetünk el annak kétarcúságától. Egyik állításom az, hogy a 2010-es kormányváltással a nemzetépítés politikai programmá válik, és ez a 19. századi ismétlése, abban az értelemben, hogy van, amiben követi annak logikáját, és van, amiben nem. Másik állításom pedig az, hogy ez az új magyar nemzetépítés összefüggésben áll az Orbán-kormány új bevándorlás- és menekültpolitikájával.

Elemzésemben ezért először a klasszikus nemzetépítésről vázolok föl egy olyan képet, amely teljesnek semmiképpen sem nevezhető, de reményeim szerint megérteti az olvasóval, hogy miről is beszélek a nemzetépítés logikájáról szólván (I). Másodszor az új magyar nemzetépítést azon vonásaira fókuszálva mutatom be, amelyek összefüggésben állnak az új magyar bevándorlás- és menekültpolitikával, annak elemeivel, jellemzőivel. Ennek során nemcsak arra világítok rá, hogy mi az, amiben a klasszikus és az új magyar nemzetépítés egyezik egymással, és mi az, amiben eltérnek egymástól, hanem arra is, hogy a nemzetépítés régi-új logikája meghatározó az új magyar migrációs politikát illetően, és az utóbbi az új magyar nemzetépítést szolgálja (II). Végül levonom a konklúziót, amely tömör és metaforikus megfogalmazásban így szól: amit ez az új magyar migrációs politika a nemzetépítést illetően nyerhet a réven, azt elveszti a vámon (III).

Mielőtt a konkrét elemzésnek nekikezdenék, hadd szóljak elemzésem szemléletmódjáról röviden. Nem vitatom, hogy a politika a hatalomért/szavazatokért folyó küzdelem, de azt már igen, hogy a politikai jelenségek értelme ebből a nézőpontból kimondható. Úgy gondolom tehát, hogy a politika sokkal sűrűbb annál, mintsem hogy a szavakat és tetteket csak vagy végül is a hatalomért folyó küzdelem felől és annak eszközeként értelmezhetnénk s érhetnénk meg. Elemzésem eme alternatív látásmód jegyében született, és így az új magyar migrációs politikáról tett állításaim alternatívát kínálnak a közkeletűekkel szemben.

  1. I.                    A 19. századi nemzetépítés

A klasszikus nemzetépítés azt a politikát jelöli, amelynek célja, hogy a nemzetként definiált politikai közösség határai és az állam határai egybeessenek, avagy hogy a nemzeti elven (a népszuverenitás, a nemzettel azonosított nép szuverenitásának elvén) legitimált állam de facto is nemzetállammá váljék. Ezt a politikát nevezhetjük a nemzeti liberalizmus programjának is, mivelhogy a 19. századi nemzetépítés a liberalizmus és a nacionalizmus történelmi szövetségének a keretében ment végbe.

  1. 1.      A liberalizmus és nacionalizmus eme szövetsége egyrészt arról szól, hogy a nemzet honpolgári közösség, olyan közösség tehát, amelyet az egyenlő jogok és kötelességek rendszere hoz létre. Ez az egyenjogúság azonban nem volt adott, hanem meg kellett teremteni. A nemzetépítés egyik célja pont az volt, hogy az állam joghatósága alá tartozó területen élő egyének mindegyike nemre, fajra, származásra, vallásra való tekintet nélkül egyenjogú, a politikai közösség mint honpolgári közösség tagja legyen. Mindazonáltal ez egy utópikus eszme, hiszen nem volt (és ma sincs) olyan liberális-demokratikus nemzetállam, amelyik részben vagy teljesen ne zárt volna ki bizonyos egyéneket vagy azok csoportjait valamilyen politikai és/vagy polgári jogok gyakorlásából és ezzel a honpolgári közösségből (gondoljunk pl. a nőkre). Ám éppen ezért ez az utópikus eszme egyúttal dinamizálta is (miként ma is) a politikát. És nemcsak „alulról”, az egyenjogúságért folytatott küzdelmek formájában, hanem „felülről” is, a homogenizáló nemzetépítés formájában. A honpolgári nemzet ugyanis – mint jeleztem – nem volt adott, azt meg kellett teremteni, létre kellett hozni, és ez a 19. században a homogenizáló egyenjogúsítás formájában történt meg: az állam megszüntetette a kiváltságokat, a többletjogokat, a különös jogokat, a megkülönböztetett bánásmódot, és nem ismerte el az ezekre vonatkozó igényeket. Hogy minden egyénnek egyenlő jogai vannak, annyit tett tehát: minden egyénnek ugyanazon jogai vannak, ugyanazon törvények és szabályok vonatkoznak rájuk; ha pedig valakik (legyenek ezek egyének vagy csoportok) valamiképpen ellenszegülnének az egyenjogúsításnak, akkor azok „szabadságra (és egyenlőségre) kényszeríthetők”.
  1. 2.      A liberalizmus és nacionalizmus történelmi szövetsége másrészt a nép nemzetiesítéséről és ezzel együtt a politikai közösség határainak (a tagok és nem tagok megkülönböztetésének) a nemzetiesítéséről szól, a nemzetiesítés pedig a nyelvi-kulturális homogenitás megteremtésére irányuló, korántsem kényszer- vagy erőszakmentes politikát jelenti. Ebben a nemzetépítő politikában működött egyfajta felsőbbrendűség-tudat és/vagy civilizatórikus küldetéstudat, de egyúttal az az elgondolás is, hogy a demokrácia nemcsak egy közös nyelvet föltételez, hiszen „a demokratikus politika népnyelvi politika”[2], hanem a közösségek közösségét is. Vagyis a nemzetet mint az egyéneket egymáshoz fűző különös kötelékeken túli, azokat átfogó köteléket, a kötelékek kötelékét, és mint minden társadalmi-politikai különbségen és megosztottságon átnyúló és azokat fölülíró közös identitást s összetartozás-tudatot. Merthogy ez lenne az, ami biztosítani tudja politikai döntések legitimitását, az állam iránti lojalitást, az egymással való szolidaritást és a politikai részvételre való ösztönző erőt. A klasszikus nemzetépítés tehát az így értett közösségek közösségének a létrehozására irányult, következésképpen a 19. századi nemzetépítő politika közösségépítő, kohéziós politika is volt. Minthogy ez az állam irányította tudatos politika a nyelvi-kulturális homogenizáció s asszimiláció útját járta, a nemzetépítő állam, lett légyen bármennyire is egyenlőségelvű, nem volt nyelvileg-kulturálisan semleges. A nemzet territorális határai így etnokulturális színezetű határok lettek, a honpolgárok identitása pedig etnokulturális árnyalatot kapott.

Amit e két pontban a 19. századi nemzetépítésről mondtam, az Nyugat- és Közép-Kelet-Európára egyaránt érvényes; nem állítom, hogy nincsenek különbségek, de ezek számba vételétől most nyugodtan eltekinthetek. Ehelyett inkább a mondottak egyik következményét emelném ki: tarthatatlan (és ez a nacionalizmus-kutatásban mára elfogadottnak tekinthető) az az európai politikai gondolkodásban és történelemtudományban hosszú hagyománnyal bíró szembeállítás, miszerint Nyugaton a nemzet politikai/polgári, Keleten ellenben etnikai-kulturális. A francia nemzet például, amelyet az első értelemben vett nemzet mintapéldájaként szoktak (volt) fölhozni, valójában államilag irányított kulturális és nyelvi homogenizációs s asszimilációs politika eredménye.[3] És ez a politika korántsem volt mentes a kényszertől/erőszaktól, ahogyan az alábbi példa is mutatja: „A bretont kiűzték az iskolából. A használatán kapott gyermekeket rendszeresen megbüntették: kenyéren és vízen tartották, vagy kitakarítatták velük az iskolai latrinát […] Az egyik kedvelt büntetés az anyanyelve használatán kapott gyermek által viselendő szégyenjel volt. […] Egy ilyen szimbólummal felszerelt gyermeknek addig kellett azt viselnie, amíg rajtakapott egy másik gyermeket, hogy nem franciául beszél, feljelentette, és továbbadta neki. A tanuló, akinél a nap végén a szégyenjel maradt, büntetést kapott.”[4]

  1. II.                  Az új magyar nemzetépítés

„Magyarországon […] a brutális területvesztéssel [Trianonnal] valósult meg – s nem az [aktív állami közreműködéssel zajló] asszimiláció sikere nyomán – a nyelvileg túlnyomóan egységes nemzetállam régóta óhajtott ideája.”[5] Ezzel a nyelvi és egyúttal kulturális asszimilációs politikának ellenálló kisebbségi nacionalizmus megszűnt olyan erőt képviselni, mely veszélyeztette volna a nemzetállamot. A helyzet lényegében azóta sem változott: ma nincs „nemzetiségi kérdés”, és az új magyar nemzetépítés nem is a nemzetiségek, etnikai/nemzeti a kisebbségek vagy a zsidók nyelvi-kulturális asszimilációját célzó program. De akkor miért beszéltem a klasszikus nemzetépítéséről, és hogyan mondhatom azt, hogy a 2010 után kezdődő új magyar nemzetépítés a 19. századi ismétlése?

Úgy, hogy azt állítom: a két nemzetépítés logikája megfelel egymásnak (jóllehet nem azonos egymással). E logika – a fönt mondottak alapján – a következő képletben sűríthető össze: egy nemzet – egy állam – egy terület – egy közös nyelv és kultúra, ahol is a „–” egybeesést jelöl. Ugyanakkor „Nyugat-Európának nincs olyan nemzete, amely csak egyetlen népből, kultúrából vagy etnikumból állna. Valamennyi modern nemzet kulturális hibrid.[6] A nemzetek tehát nem voltak és nem is lettek egységesek, de (például a „nemzeti narratívák” vagy a „nemzeti hagyományok” által) egységesként reprezentáltak igen; ezek a reprezentációk pedig cselekvő reprezentációk, értve ezalatt azt, hogy befolyásolják és szervezik az egyének tevékenységeit, önmagukról és másokról alkotott elképzeléseit, önmagukhoz és egymáshoz való viszonyát.[7]

Most nem fogom elemezni azt, ahogy a 2010 utáni új magyar nemzetépítő politika a nemzetet egységesként reprezentálja, de azt sem, ahogy a kultúrát nemzetiesíti (s fordítva: a nemzetet kulturalizálja) és a territóriumot nemzetiesíti (s fordítva: a nemzetet territorializálja). Az új magyar nemzetépítés ilyetén átfogó és részletes elemzésre tehát ne számítson az olvasó, erre most nincs módom. Ehelyett, hogy két állításomat meggyőzővé tehessem, először arról fogok beszélni, amiben a klasszikus és az új magyar nemzetépítés logikája megfelel egymásnak (1. és 2.), aztán arról, amiben nem (3.); de csak azokról az egyező vagy nem egyező vonásokról ejtek szót, amelyek összefüggésben állnak az új magyar migrációs politikával. Eközben és a konklúzió levonásával világítok rá arra, hogy miben is áll ez az összefüggés, azaz miként határozza meg az új magyar nemzetépítés régi-új logikája az új magyar bevándorlás- és menekültpolitikát, és hogyan szolgálja az utóbbi az előbbit.

  1. 1.      A nemzetépítés logikája és az azt átható nacionalizmus – az elmúlt kétszáz éves nyugat-európai történelem tapasztalatai által megerősített – doktrínája szerint, ha van valami, ami képes a demokráciára jellemző pluralizmust kihordani, az az, hogy a bennünket elválasztó és megosztó különbségeken túl egyazon nemzet tagjainak tudjuk magunkat. Az egységes nemzettudat lenne tehát a végső garanciája annak, hogy a demokratikus politikai közösségek az azokat belülről átjáró és feszítő különbségek, megosztottságok és konfliktusok ellenére nem hullnak szét. Vagyis úgy tűnik, sem a politikai legitimáció, lojalitás és mobilizáció, sem a társadalmi integráció, kohézió és szolidaritás nem képzelhető el nemzet (közös nemzeti identitás és nemzettudat) nélkül.

Az új magyar nemzetépítés egyfelől egy ilyen, illetve ezt a szerepet betölteni hivatott nemzet, nemzeti identitás és nemzettudat megteremtésére irányul, másfelől azonban egyúttal alá is ássa, le is rombolja azt. Mert ez a nemzet az egységet (a nem egységest egységesként) úgy reprezentálja, hogy azzal a politikai közösség tagjait elválasztó és megosztó különbségeket újratermeli és elmélyíti. És mert a saját politikai közösségét nevezi nemzetnek, illetve azt azonosítja a nemzettel, nem egyszer s mindenkorra kizárva az abba nem tartozókat, de olyan feltételekhez köti befogadásukat, tagságukat, amelyek egyet jelentenek az identitásuk szempontjából meghatározó elemek feladásával, háttérbe szorításával, zárójelbe tételével, magánszférába száműzésével, felejtésre vagy csöndre ítélésével.

Kiválóan mutatja ezt a német megszállás áldozatainak emlékműve, amely akár e Janus-arcú politika szimbólumának is tekinthető. És így ez az emlékmű azt is remekül megmutatja, hogy a 19. századi nemzetépítés, amelynek logikáját az új magyar nemzetépítés követi, ma nem és miért nem képes arra, hogy egy olyan politikai közösséget teremtsen, amely az egymástól elválasztó és megosztó különbségekkel együtt valamennyi tagját befogadja. Nem azért nem képes, mert a nemzetépítésről és a nemzetről mint integratív közösségről szóló kormányzati kommunikáció tulajdonképpen „csak duma”, abból is a lehető legrosszabb: álságos, képmutató, hazug (ezek túlságosan egyszerű és megnyugtató magyarázatok). Hanem azért, mert nyilvános közösségi identitások forognak kockán. Többek között olyanok, amelyeknek meghatározó eleme az eltérő, olykor egymással összeegyeztethetetlennek tűnő történelmi narratívák, és amelyek politikai kinyilvánításáért és elismerésért küzdelem folyik. Egy ilyen szituációban a nemzetnek nevezett politikai közösséget, mely elismerni, magába fogadni s integrálni lenne képes a különböző, egymással polemikus vagy konfliktusos viszonyban álló közösségeket és közösségi identitásokat, nem a 19. századi homogenizáló nemzetépítő politika logikáját ismételve, hanem annak ellenében lehetne létrehozni. Példának okáért úgy semmiképp, hogy valamelyik domináns vagy dominanciára törő identitásképző narratíva kizárja a nemzeti narratívából (amely a nemzetet jelentéssel fölruházó közös tapasztalatokat, örömöket és fájdalmakat, diadalokat és vészeket, dicsőségeket és dicstelenségeket beszéli el vagy jeleníti meg) a tőle eltérő, különböző, vele polemikus vagy konfliktusos viszonyban álló, de ugyancsak identitásképző narratívákat. Mindenestre az új magyar nemzetépítő politika a klasszikus nemzetépítés logikáját ismétli, és ez a politika – mint fogalmaztam – Janus-arcú, ami annyit tesz: egyszerre nemzetépítő és nemzetromboló.

  1. 2.      A klasszikus nemzetépítés logikájának megfelelően az új magyar nemzetépítésben az állami territórium nem csupán az állami hatalomgyakorlás kizárólagos helye, nem csupán a legitimitás és lojalitás egyedüli és magától értetődő térbeli kerete, hanem a nemzet testet öltése is. Merthogy ebben a logikában az állam, nemzet és territórium egymásba s egybe íródik, a nemzet nemcsak térbeli (territoriális) és politikai, hanem egyszersmind kulturális egységet is képez. A nemzet így a nemzetállami territóriumot határtól határig belakja, kitölti, és a nemzetállami határok egyben a nemzeti/magyar kultúra határai is. Ennek megfelelően ez a kultúra territoriálisan kötött, belsőleg egységes és külsőleg lehatárolt, a többitől világosan és egyértelműen különböző és megkülönböztető.

Innen nézve a bevándorló/menekült, aki egyik helyről-kultúrából a másik helyre-kultúrába megy át, „gyökértelen”, „meztelen”, „otthontalan”, és nincs más lehetősége, mint hogy újra „gyökeret ver”, „meggyökeresedik”. Hiszen valahol/valamiben „gyökeret kell verni”, valaki „nem lehet” se ide, se oda nem tartozó, és „nem lehet” ide is meg oda is meg amoda is tartozó, azaz „nem lehet” szabadon lebegő, és „nem lehet” hibrid. A „gyökérteleneknek” tehát újra „gyökeret kell verniük”, ezt pedig vagy úgy teszik, hogy a befogadók kultúráját átveszik, magukévá teszik, azaz asszimilálódnak, vagy pedig úgy, hogy megőrzik saját kultúrájukat és ezzel a befogadó nemzetállamon belüli idegenségüket. A multikulturalizmus politikája az utóbbit mellé teszi le a voksát, ami mutatja: ez a politika elismeri a kultúrák nemzetállamon belüli sokféleségét, és ennyiben szakít a 19. századi nemzetépítés politikájával és annak logikájával. Ugyanakkor annyiban mégsem, hogy mindkét politika a kultúrákat egymástól világosan és határozottan elkülönülő, kifelé lehatárolt, belsőleg homogén kultúraként fogja föl, és mindkettő szerint ez a kultúra meghatározza az egyén helyét a világban, ez ad választ arra a kérdésre, ki ő.

Ugyanez a kultúrafölfogás érhető tetten az új magyar migrációs politikában, amely tulajdonképpen végtelenül egyszerű: a bevándorlóknak/menekülteknek itt nincs helyük, a nemzetállami/nemzeti határokat, ha törik, ha szakad, meg kell védeni, a bevándorlókat/menekülteket a nemzetállami/nemzeti határokon kívül kell tartani, vagy a nemzetállami/nemzeti territóriumról el kell távolítani. A plakátok, a szavak, a tettek, az eljárások mind azt üzenik: ide be ne tedd a lábad, vagy ha már betetted, ha már kénytelenek voltunk megengedni, hogy betedd, akkor húzz el, amilyen gyorsan csak lehet, és egy másodpercig se gondold vagy érezd azt, hogy itt új otthonra/hazára lelhetnél. Merthogy a bevándorlók/menekültek kultúrájukkal megbontanák a klasszikus nemzetépítés logikájának megfelelően egységesként reprezentált nemzeti kultúrát, valamint a nemzetiesített territóriumot és territorializált nemzetet. „Meg kell védeni” tehát ezt a nemzeti kultúrát, mely a politikai közösség tagjainak közös identitását és összetartozás-tudatát hivatott biztosítani, és „meg kell védeni” ezt a nemzeti/nemzetállami territóriumot: az az erőszak, amelyik a 19. századi nemzetépítő politikában befelé, a különböző kisebbségi csoportokra irányult, most, az új magyar nemzetépítő politikában a nemzetállami határokra helyeződik át, és a határzárban, illetve szögesdrótkerítésként materializálódik.

  1. 3.      Az új magyar migrációs politikában tetten érhető az a beszédmód, amely már a ’80-as években az angol és francia új jobboldali diskurzusban markánsan megjelent: a kulturális fundamentalizmus. Ez a nem európai bevándorlók megszüntethetetlen s összemérhetetlen kulturális különbözőségét hangsúlyozza, és nemcsak integrálhatatlannak, hanem veszélyesnek is ítéli őket a vendéglátók kultúrájára és identitására nézvést. Ugyanakkor, szemben a rasszizmussal, itt nem a faj vagy a vér a kollektív identitás alapja, hanem a nemzeti kultúra (meg a hagyomány, történelem), a kulcsszó pedig nem a származás, hanem a meggyökerezettség. Továbbá ez a beszédmód, ellentétben a rasszizmussal, nem nyilvánítja a migránsokat alacsonyabb rendűnek, és nem is ezért utasítja el befogadásukat, hanem azért, mert a bevándorlók/menekültek olyan potenciális „ellenségek”, akik kulturális különbözőségük, másságuk, idegenségük révén fenyegetik a közös identitást biztosítani hivatott nemzeti kultúrát, ezzel a nemzeti közösség és e közösség tagjainak integritását. Míg tehát a rasszizmus hierarchiába rendez, addig a kulturális fundamentalizmus szimmetrikus ellenfogalmakat használ, és térbelileg különít el.[8] Ez az elkülönítés, ez az elutasítás ölt testet a szögesdrótkerítésben.
  1. III.                Konklúzió

A szögesdrótkerítés által szimbolizált és a nemzetépítést szolgáló új magyar migrációs politika elérheti célját: megvédheti az „egységes”, „egyedi”, „sajátos”, „a többitől különböző és megkülönböztető”, „önmagával azonos” magyar nemzeti kultúrát és territóriumot attól, hogy a bevándorlók/menekültek különbözőségükkel fölsértsék, megbontsák azt. És megvédhet attól is, hogy a menekültek/bevándorlók olyan problémák elé állítsák a politikai közösséget, amelyek még az egyenlőségelvű liberális demokráciák számára is meglehetősen nehezen megválaszolhatók és kezelhetők. Hogy mik ezek a problémák, arról majd máskor, egy másik elemzésben írok. Most csak annyit: mivel a liberalizmus és nacionalizmus történelmi szövetsége a mai liberális demokráciákban is erős, és mivel e politikai rendszerekben a huszadik század második felében berobbanó identitáspolitikák (tehát a különböző identitások és társadalmi-kulturális különbözőségek politikai kinyilvánításáért és politikai elismertetésért folyó küzdelmek) a közös nyelv és kultúra megteremtésére irányuló nemzetépítés logikájával ellentétes irányba hatnak, ezért „napjaink multikulturális társadalmainak kereteit a több mint két évszázados nemzeti homogenizációs program ellenében kellene [és lehetne] kialakítani.”[9]

Amitől viszont a szögesdrótkerítésben testet öltött és a nemzetépítést szolgáló új magyar migrációs politika nem védi meg, illetve nem tudja megvédeni politikai közösségünket, az azok az elkülönböződések és megosztottságok, azok a viták, konfliktusok, küzdelmek és harcok, amelyek többek között az egymástól különböző és megkülönböztető, egymással olykor összeegyeztethetetlennek tűnő identitásképző történelmi narratívák között folynak. És ezért nem véd meg, illetve nem tud megvédeni attól a problémától sem, amellyel nemcsak a bevándorlókat/menekülteket befogadó politikai közösségeknek, hanem a mi politikai közösségünknek is szembe kell néznie: lehetséges-e és hogyan lehetséges olyan politika, amelyben kinyilvánításra és elismerésre kerülhetnek az egyes közösségeket/csoportokat és az egyéneket elválasztó és megosztó identitásképző különbségek anélkül, hogy mindez szétrobbantaná a politikai közösséget, és kerékkötője lenne a társadalmi kohéziónak s szolidaritásnak?

Hogy egy ilyen politika nemzeti és/vagy posztnemzeti formában lehetséges-e, nyitott kérdés. Annyi azonban bizonyosnak tűnik: ahogyan a homogenizáló-asszimiláló nemzetépítés logikájában mozgó politika nem alkalmas a multikulturális társadalmak politikai kereteinek kialakítására, ugyanúgy nem alkalmas a klasszikus nemzetépítés logikáját ismétlő új magyar nemzetépítés arra, hogy egy olyan politikai közösséget és közös identitást hozzon létre, hogy a minket elválasztó és megosztó különbségekkel együtt valamennyien egyazon közösség elismert tagjainak tudjuk magukat. Másképpen fogalmazva, a nemzetnek és a nemzeti identitásnak az egységes vagy közös nyelv és kultúra felőli értelmezése túlontúl szűkös s exkluzív ahhoz, hogy az elismerni, befogadni s integrálni tudná az egymással polemikus vagy konfliktusos viszonyban álló kulturális különbözőségeket és a különböző-különös közös identitásokat.

Elemzésem végső konklúziója tehát ez: amit az új magyar migrációs politika a nemzetépítést illetően nyerhet a réven, azt elveszti a vámon; éspedig azért, mert az új magyar nemzetépítő és migrációs politika egyaránt a 19. századi, klasszikus nemzetépítés logikájában mozog, és a kulturális fundamentalizmus beszédmódját tette magáévá.

 


[1] Walker Connor: „Nation-Building or Nation-Destroying?” World Politics (1972) 24/3., 319–355.o.

 

[2] Will Kymlicka / Christine Straehle: „Kozmopolitanizmus, nemzetállamok, kisebbségi nacionalizmus”, in: Kellék 24 (2004), 175–203.: 182.o.

[4] Michael Hetcher: „A nacionalizmus megfékezése”, in: Nacionalizmuselméletek (szerk.: Kántor Zoltán), Rejtjel Kiadó, Bp. 2004, 150–182.: 176.o.

[5] Karády Viktor: „Egyenlőtlen elmagyarosodás, avagy hogyan vált Magyarország magyar nyelű országgá”, in: Zsidóság, modernizáció, polgárosodás – Tanulmányok, Cserépfalvi, Pécs 1997, 151–195.: 190.o.

[6] Stuart Hall: „A kulturális identitásról”, in: Multikulturalizmus (szerk.: Feischmidt Margit), Osiris/Láthatatlan Kollégium, Bp. 1997, 60–85.o.: 74.o.

[7] Id. mű, 69–71.o.

[8] Verena Stolcke: „A kultúra nyelvén”, in: Politikai antropológia (szerk.: Zentai Violetta), Osiris/Láthatatlan Kollégium, Bp. 1997, 186–202.o.: 190–191.o., 195.o.

[9] Demeter M. Attila: Szabadság, Egyenlőség, Nemzetiség – A nemzeti kisebbségek problémája az angolszász politikai filozófiában, Pro Philosophia, Kolozsvár 2009, 21.o.

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország