Ingatag-e a magyar demokrácia?

Azt írja éppen 115 évvel ezelőtt a Nyugat-ban Ignotus,  hogy „ránehezedik lelkemre a dualizmus egész tragikuma. Az életöröm, a virágzás, a terjeszkedés szerkezetének volt gondolva, s most mint a töredelem, a bűnbánat, a visszaalázkodás szerkezetét prédikálják…Álljunk vissza a dualizmus talajára, hogy keményen megállhassunk, prédikálja Tisza István. Valójában negyven éven át sohasem léptünk le igazán erről a talajról, s ha állapotunk bizonytalan, az azért van, mert ez az alap ingatag”.

XXX

Tragikusnak talán túlzás lenne nevezni a mai helyzetet, ám az tán nem erőltetett analógia, ha Ignotus sorait a mi rendszerváltás utáni 25 évünkkel állítjuk párhuzamba. Most, amikor a migránstéma mindent visz, persze nemigen mutatkozik igény arra, hogy e témától függetlenül is ránézzünk ügyeinkre. Márpedig, ha meg akarjuk megválaszolni azt a kérdést, vajon miért következtek be akkora fordulatok, amekkorák, s miért távolodtunk el oly annyira a korai eszményektől, akkor célszerű lesz a 25 év egészére ránéznünk, s az alapokig visszamennünk.

Ezekről az alapokról értekezik a maga korában, 1910-ben Ignotus is. Ő több mint 40 évvel az 1867-es kiegyezés után tekint vissza az előző négy évtizedre, s azt írja: a dualizmus „az életöröm, a terjeszkedés és a virágzás szerkezetének volt gondolva”. Igazán fontos s a mi mostani helyzetünk megítélésében is segítő mondatok! Számítsuk le a terjeszkedést – szemben a néhai Monarchia birodalmi ambícióival, a 10 milliós Magyarországnak ilyen jellegű célja nyilvánvalóan nem lehetett – s kérdezzük meg: hogyan alapozta meg az új magyar demokrácia a másik kettőt, az életörömöt és a virágzást.

Mielőtt azt mondanánk, hogy ezek „puha” fogalmak és a politika mindig a „kemény” tényekről szól, hadd emlékeztessem az olvasót, hányszor és hányszor cáfolta már meg a tudomány ezt a megközelítést, és hányszor olvashattunk arról, hogy éppenséggel a „puha” tényezőknek (mint például a bizalom) milyen nagy jelentősége van a nyugat-európai fejlődésben.

Ám egy dolog, hogy mit mond a tudomány és egy másik, hogy milyen aktuális politika-felfogások határozták meg a mi átmeneteinket. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, akkor azt mondhatjuk: szemben a „harmadik” típusú 1945 utáni nyugat-európai demokratizálódásokkal, a mi „negyedik” típusú átmenetünk sokkal kevésbé érintette ezeket a puha tartományokat és lényegében csak a politikai intézményekre fókuszált.  Az egész korabeli szemléletmód azt sulykolta, hogy intézményeket kell létrehozni, s ha ezek megvannak, az már fél siker, s az garanciája a demokrácia konszolidációjának.  

Ily módon az életöröm és a virágzás előmozdítására irányuló eljárásmódok – mivel jelentőségüket vagy nem vagy félreismerték .- nem is lettek beleágyazva az új rendszerbe. Ily módon ami létrejött, véleményem szerint egy redukált demokratizálódás, ami élesen ellentétben áll azzal a komplex demokratizálódással, amelyen számos 1945 után demokratizálódó nyugat-európai ország átment.

A komplex demokratizálódáshoz egészen másfajta nyugat-európai hozzáállás kellett volna. Először is persze azt kell elismernünk, hogy egy ország demokratizálódása sosem pusztán csak belső folyamat, hanem annak van egy nagyon erős nemzetközi vetülete is. A korábbi példákkal összehasonlítva Magyarország esetét, megállapíthatjuk, hogy a magyar átmenet menedzselésébe a Nyugatnak sokkal többet és más szemlélettel kellett volna invesztálnia. Ahogyan ezt megtette az Egyesült Államok 1945 után, Németország szanálása kapcsán. A német demokratizálás ugyanis korántsem csak a „kemény2 intézményi szféra átalakítását jelentette, hanem a „puha” oktatási-közéleti szféra átalakítását is. Mindez abból a megfontolásból történt, hogy az amerikaiak felismerték: tevőlegesen be kell avatkozniuk a német állampolgárok átnevelésébe ha olyan állampolgárokat akarnak teremteni, akik fenn tudják majd tartani a német demokráciát.

Mindezek eredményeképpen a német társadalom már az 1960-as évekre átalakult. De vajon milyen átalakulás ment végbe e tekintetben Magyarországon? Azt kell mondanunk, hogy szinte semmilyen. Aminek persze lehet egy kommerszebb magyarázata: nálunk nem kellett „nácitlanítani”; a kommunizmus pedig a 80-as években már inkább csak tréfás, semmint húsbavágó kérdés volt. Mindezen túl persze mondhatunk egy kevésbé kommersz indokot is: a liberális demokrácia épp a 80-as évek végére kiformálódó filozófiája elsősorban az intézményekre és az emberi jogokra volt rezonáns (liberális követelmények),

s kevéssé arra, hogy az intézményeken túl hogyan lehetne megteremteni társadalmi csoportok jól-létének feltételeit (nevezzük ezeket (demokratikus követelményeknek). Így aztán míg a nyugat-európai demokratizálódásokban minimum egyenrangú volt a demokratikus elem a liberálissal, addig a mi átmenetünk után olyan társadalmi-politikai szerkezet honosodott meg, amelyben a demokratikus elem (s kitüntetetten a demokratikus együttélésre szocializált állampolgár) csak nagyon másodlagos elemként jelent meg, ha egyáltalán. Éppen a társadalmi dimenzió vészes alárendeltsége miatt nevezem a magyar demokráciát „alaptalannak” és vetem fel a társadalmi kohézió hiányának problémáját is.

XXX

Ahogyan tehát Ignotus kénytelen volt megállapítani a dualizmusról, hogy az az első pillanattól kezdve ingatag talajra épült, nekünk is ezt kell mondanunk a mi 1990-ben létrejött rendszerünkről. Nem az a baj vele, ami benne van, hanem ami kimaradt belőle. S láttuk: számos olyan elem maradt ki, amelyek korábbi demokratizálódásokban benne voltak. Mindezt tekinthetjük „feledékenységnek” is, de helyesebb, ha azt mondjuk: a döntő elem a demokratizálódásokról vallott felfogás megváltozása, azaz a nyugat-európai szemlélet átalakulása. Míg 1945 után fontos volt, hogy jóléti rendszerek és a demokrácia fenntartására szocializált állampolgárok legyenek, addig a „negyedik” típusú átmenetnek nemigen volt jóléti ígérete (legfeljebb pár évig), s végképp nem volt szándéka, hogy csökkentse a rést az állampolgár és a rendszer között. Ily módon a magyar demokrácia legnagyobb tehertétele kezdettől az, hogy pusztán a véletlenre bízta a rendszer működése során felmerülő problémák kezelését. A legnagyobb ilyen probléma pedig, hogy semmilyen érdemi megoldást nem teremtett az egyébként természetesen nem összepasszoló liberális és demokratikus igények harmonizálására. Az elit az intézmények fenntartására, a nép az „életörömre” és a „virágzásra” koncentrált, s a kettő között egyre csekélyebb lett az átjárás.

A Fidesz felemelkedése ilyen háttérből értelmezhető.  Másképpen úgy fogalmazhatunk: ha nincs ez az alapokban meglévő ellentmondás, okafogyottá válik az egész Fidesz-projekt. Ezzel nem azt mondtuk, hogy a Fidesz projektje „jó” is, azt azonban igen, hogy valakinek reagálnia kellett erre a belső – és egyre súlyosabbá váló – ellentmondásra. Ez a Fidesz kétségkívüli innovációja; messze jobban eszmélt, mint versenytársai.

A mostani  ellenzék is akkor jár el helyesen, ha Orbán-gyűlölők gyülekezetéből a rendszerváltás egész folyamatának elemzésére képes közösséggé válik, s felismeri, hogy sajnos az általa szuper-biztosnak tekintett alapok korántsem voltak olyan biztosak, sőt nagyon is ingatagok. A folyamat megértésében ráadásul Ignotus is segít.   

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország