A Habsburgok Ausztráliája






Betelepítések a 18. században

A magyarok országa a leggazdagabb föld,

Ahol bőven terem bor és gabona,

Így hirdették Günzburgban.

A hajók már útra készen állnak,

Ahol sok a marha, a hal és a szárnyas,

Egész nap tart a vadászat.

Aki most költözik magyar földre,

Arra aranykor köszönt

(Magyarországra induló német telepesek dala a 18. századból)

Korábbi írásunkban idéztük Mályusz Elemér álláspontját, aki a nemzetiségi kérdés szempontjából döntő fordulatnak tekintette, hogy a középkor végén a telepítés kikerült a király kezéből, és a nagybirtokosok lehetőséget kaptak arra, hogy nagy számban telepítsenek nem magyar ajkú tömegeket a birtokaikra, tekintet nélkül a kora Árpád-kort még jellemző államszervezési koncepcióra (vagyis arra, hogy ne alakulhassanak ki összefüggő nemzetiségi tömbök).

Az „egynyelvű” ország kialakításának hosszabb távra szóló projektje már a késő Árpád-korban, a 13. században zátonyra futott az erdélyi szászok részére nyújtott autonómiával, majd a kunok egy tömbben történő letelepítésével.

A másfél százados oszmán hódoltságot követően a Bécsben székelő Habsburg-kormányzat még kevésbé volt tekintettel az ország etnikai-nyelvi egysége megőrzésének szempontjára. Hiszen az összefüggő nemzetiségi területek kialakulásának megakadályozását felülírta a birodalmi érdek. A korszakban minden ország vezetése arra törekedett, hogy megfelelő számú munkaerőt költöztessen a háborús pusztítás vagy járvány után elnéptelenedő területekre. Mondani sem kell, hogy ez a telepítés nem volt tekintettel az adott terület eredeti etnikai arculatára: a lecsökkent számú őslakos népesség szempontját felülírta a kormányzat igénye az adózó munkaerőre. Így cserélődött ki például nem egészen százötven év alatt teljesen Poroszország lakossága az 1656-os tatárjárást követően (a tatárok által megölt vagy elhurcolt németek és poroszok helyére új német csoportok, franciák, csehek stb. telepítése). Senki nem sejtette ekkor még, hogy eljön egy oly kor, amikor a nemzeti hovatartozás lesz az egyik legfontosabb eleme az egyén identitásának, és sokan azok közül, akik megelőzően nem olvadtak be a domináns etnikumba és kultúrába, majd megkérdőjelezik a fennálló államhatárok és politikai rendszerek jogosságát.

A 18. század a bécsi kormányzat által támogatott szervezett telepítések időszaka, amely döntő mértékben hozzájárult az ország etnikai átformálódásához. Bécs célja az volt, hogy munkaképes, dolgozni szerető és tudó, adófizető, római katolikus vallású népességet telepítsen le a töröktől visszafoglalt területen, a régi kameralista „ahol a nép, ott a pénz” (ubi populus, ibi obulus) jelszó jegyében. Mellesleg Európa összes többi kormányzata ezt a jelszót követte, így a Habsburgok egyáltalán nem követtek más politikát a magyarokkal szemben, mint nyugati „kollégáik”, vagyis – ellentétben a 19. századi magyar történelemszemlélet és történetírás romantikus-függetlenségi vonulatával – semmiképpen nem tekinthető ez valami gyarmatosításnak.

Azok, akik a mai Európát érő migrációs nyomást emlegetve a múltbéli bevándorlások példáit idézgetik, előszeretettel feledkeznek el arról a szempontról, amelyet az előbb idézett latin mondás takar: a kormányzatok soha nem jó szívből fogadtak be embereket, lett légyenek azok menekültek (mint a francia hugenották Poroszországban, az albánok a Nápolyi Királyságban vagy a szerbek Dél-Magyarországon) vagy valóban gazdasági bevándorlók (mint a magyarországi német telepesek). Az uralkodók célja az volt, hogy országaik, birodalmuk népességét megbízható népelemekkel bővítsék. E népelemeket gondosan megválogatták, főleg két szempont, a vallás és a gazdaság egészéhez hozzáadódó haszon alapján. Igaz, voltak országok, amelyekben a kormányok pragmatikusan befogadták a más vallásúakat (pl. Hollandia a spanyolországi zsidókat, Oroszország az evangélikus németeket), de a kormányzatok mindenütt szeparálták a más vallású bevándorlókat, akik, bár nélkülözhetetlenek voltak a termelésben, valamely gazdasági ágazatban, kulturális szigetként élték az életüket. Szabadságukban állt gyarapítani magukat és ezáltal – adójuk révén – az országot, mindaddig, amíg lojálisak maradtak az államhoz és annak uralkodó eszméjéhez. Válsághelyzetben aztán a kormányzatok sokszor a bűnbak, illetve a „villámhárító” szerepét ruházták egyébként kicsiny közösségeikre (pl. a protestánsok és ortodoxok a 17. századi Lengyelországban, a zsidók Oroszországban).

A vallás és a gazdasági érdek volt meghatározó a Habsburgok esetében is. Ezt bizonyítja, hogy az ekkor már két évszázada az ellenreformáció bajnoka szerepében tündöklő dinasztia hallani sem akart a németországi protestánsok beköltözéséről. A protestánsokkal szemben elődeinél türelmesebb II. József engedélyezte a német evangélikusok letelepedését. A zsidók pedig – akik Ausztriából, Cseh- és Morvaországból érkeztek, majd lengyel területről – csak türelmi adó fejében telepedhettek le Magyarországon.

Mindez mutatja, milyen messze is állt valójában a 18. századi állami telepítési politika napjaink mind inkább ellenőrizetlen és a jelenlegi apparátussal ellenőrizhetetlen bevándorlásától:

  1. A 18. századi, Habsburg-kormányzat által ösztönzött telepítés szervezett volt, a mostani menekülthullám ellenben szervezetlen, senki által nem kontrollált, és tömegessége miatt biztonsággal nem is kontrollálható.
  2. A Habsburgok általi telepítés világos gazdasági célok, az adózó népesség számának gyarapítása és az ország teherbíró képességének növelése, hosszú távon az ország gazdasági önállóságának biztosítása szolgálatában állt. A mostani menekülthullám gazdasági hasznossága viszont egyelőre megkérdőjelezhető, hiszen senki nem ügyel arra, hogy a menekültek és/vagy bevándorlók milyen végzettséggel érkeznek a fogadó térségbe (ez esetben az Európai Unió területére). Az ellenőriz(het)etlenség miatt tág tere nyílhat a potyautas-jelenségnek.
  3. A Magyarországra érkező telepesek vallása, kultúrája nem különbözött lényegesen a fogadó országétól – ez nem mondható el a mostani menekülthullámról, amikor is többségében muszlim vallásúak érkeznek a kontinensre. Minél közelebb áll egymáshoz két csoport, minél több a közös pont közöttük, annál valószínűbb (bár soha nem garantált) a békés együttélés. A vallási azonosság olyan összetartó erőt képvisel, amelyik képes lehet (!) áthidalni a nyelvi-kulturális távolságot.[1] Az, hogy a jelenlegi menekültek és/vagy bevándorlók más vallásúak, növeli a távolságot a már „birtokon belül” lévőktől. Főleg, hogy erre külső erők (Iszlám Állam, dzsihadista szervezetek) is ráerősítenek, aminek következtében már eleve adott a bizalmatlanság a fogadó térség társadalmai részéről.
  4. A telepeseket az állam vagy az adott földesúr által kialakított, rendezett körülmények várták, a mostani bevándorlók ellenben légüres térbe kerülnek, perspektíva nélkül, pusztán a munkaerőpiacra hagyatkozva.
  5. A 18. századi rendi társadalomban az állam megengedhette magának, hogy ne foglalkozzon a bevándorlók és az őslakosok viszonyával, minthogy a korban, némely eseteket leszámítva (pl. cseregyerek-rendszer), korlátozott volt az egyes etnikai közösségek érintkezése, így nem volt fontos, ki mit gondolt a másikról. Az „ők ott vannak, mi meg itt” elkülönüléses rendszere nem igényelte a kohéziós politikák kialakítását. Ma, a demokrácia keretei között viszont az anyagi és lelki integráció a legfontosabb szempont, mely több szakpolitika (oktatás, munkaerő-képzés, szociálpolitika stb.) fejlesztését igényli.

Mindezek alapján látható, milyen téves párhuzamot vonni a kétszáz évvel korábbi eseményekkel.

A telepítések

A török megszállás, pontosabban az átvonuló oszmán, tatár, császári seregek által a tizenöt éves háborúban és a visszafoglaló háborúk során kölcsönösen pusztított területek váltak az állami és főúri telepítések célterületévé. Az Alföld és a Délvidék jelentős méretű területei elnéptelenedtek. Az Alföld ekkor kapta ma ismert arculatát.[2]

A német telepesek nagy arányban telepedtek le a Dél-Dunántúlon, amelyet csak „Sváb-Törökországnak” neveztek.

Ezen kívül a 18. század második felében megtalálhattuk őket az ország etnikailag legváltozatosabb tájain, a Bácskában és Bánátban, a Dunántúli-középhegységben, Szatmárban, továbbá Pest megyében. És hogy miért érte meg a Magyarországon egyöntetűen „sváb” névvel illetett telepeseknek hátrahagyni régi hazájukat az általuk nem ismert magyarországi területekért?

Egyrészt a tolóhatás, másrészt a szívóhatás következtében. A telepeseket a kivándorlásra ösztönözték a gazdasági szempontok (egyre kevesebben jutottak földhöz a Német-Római Császárság területén), a politikai tényezők (XIV. Lajos francia király rablóháborúi a Birodalom területén iszonyú pusztítással jártak), olykor az egyéni motivációk, kalandvágy; egyúttal vonzották őket azok a feltételek, amelyeket a Habsburg Birodalom biztosított számukra. Az 1722/23. évi országgyűlés nemcsak a nevezetes Pragmatica Sanctio elfogadásáról rendelkezett, hanem törvényt hozott a telepeseknek nyújtott 6, illetve 15 évi adómentességről. Ez szükséges volt, különben ki vállalta volna a veszélyes utat! Így is előfordult, hogy a telepesek megfordultak és hazamentek, panaszkodva amiatt, hogy nem azt kapták, amit ígértek nekik, illetve amit vártak.

A Duna, Tisza és Maros által közrefogott Temesközt a török kiűzése (1718) után nem csatolták vissza közigazgatásilag Magyarországhoz, hanem Temesi Bánság néven közvetlenül Bécsből kormányozták. Bécs azt a szerepet szánta ennek a térségnek, amelyet Nagy-Britannia Ausztráliának vagy a cárok Szibériának: büntetőkolóniát és hadifogolytábort alapítottak a nemkívánatos elemek, bűnözők, prostituáltak, valamint a hadifoglyok elhelyezésére. Magyar ajkú ember sokáig a Temesköz földjére sem léphetett.

A belső vándormozgalom

Nem csupán kívülről érkezett munkaerő az elnéptelenedett területekre, hanem ezzel párhuzamosan megindult egy belső vándormozgalom is, amely nagymértékben hozzájárult az alföldi területek benépesítéséhez. A hegyvidéki területeken élő nemzetiségek jobban átvészelték a török háborúk idejét, mint a folyóvölgyekben élő magyar nemzetiségűek.

Ezért nem csoda, hogy az oszmán uralomtól való felszabadulás után a felvidéki szlovákok, ruszinok és erdélyi románok leereszkedtek a hegyvidékről a síkságra. A szlovákok szállásterülete 10-40 kilométernyire kitolódott déli irányba, és eljutottak a Dunántúl északi részébe, Pest megyébe és az Alföldre, főleg Békés megyébe. A románok leereszkedtek a hegyekből és dombságokról az Alföld keleti szegélyére. Közben a külső bevándorlás sem szünetelt. „A hegyeken túl van a szabadság”, szólt a román közmondás, és a bojár uralom elől előszeretettel szöktek a román jobbágyok Moldvából és Havasalföldről Erdélybe. A Balkánról folyamatosan zajlott a szerbek, albánok, cincárok (arománsok, makedorománok) szállásterületének északra húzódása.

Fények és árnyékok

Hogy a másfél évszázados török uralom idején zajló, állandó csatározások okozta pusztítás ütötte „sebek” beforrtak, az döntő mértékben a telepítéseknek volt köszönhető. A népsűrűség lassan az alföldi területeken is emelkedett. A telepesek új munkakultúrát hoztak magukkal. Ám nem szabad elfeledkezni a kép sötétebb oldaláról sem: azzal, hogy kevert nemzetiségi területek alakultak ki, a telepítések hozzájárultak Magyarország nemzetiségi-nyelvi szétforgácsolódásához. De a nemzetiségi határok képlékenysége nem okozott problémát, amíg a nacionalizmus nem tört utat magának. A 19. században a nemzeti ébredés mindegyik magyarországi etnikai csoportot elérte, és a kibékíthetetlen nemzetiségi aspirációk csak egymás rovására érvényesülhettek.

Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a bevándorlók, akiket a jólét ígéretével csábítottak Magyarországra (vagy Magyarországról Moldvába, Havasalföldre), nem mindannyian találták meg a szerencséjüket. Bár a bevándorlóknak a magyar nemzetiségűekkel kevés konfliktusuk volt, de a mocsaras vidékeken szenvedtek a maláriától, a járványoktól, az ismeretlen klímától. Mint minden bevándorlási hullámban, a 18. századiban is sokan csalódtak az új hazában. A történész és politológus – nem beszélve a politikusról – hajlamos elfeledkezni az egyénről, mint e sorok ismeretlen német szerzőjéről, akinek szerelmét vitte el a migráció:

Szerencsét próbált a kedvesem, nem unalom vitte el,

mielőtt a bodza hármat virít, elviszlek, a párom leszel,

s eltelt hét hosszú év, aki megélte tudja jól,

most keresném a kedvesemet, de sírja sincs sehol.

 Ez a csalódás elkerülhetetlenül utoléri azokat is, akik – akár menekültként, akár gazdasági bevándorlóként – ma érkeznek Európába. Kérdés, hogy a jelenlegi Európa politikai osztálya és intelligenciája képes-e, akar-e vonzó értékeket adni a most a keleti és déli kapuihoz érkezők számára, vagy csupán munkaerőnek tekintik őket. Mint láttuk, a 18. századi telepítések lényegesen „becsületesebben” zajlottak: a kormányok világosan deklarálták, hogy számukra az érkezők adóalanyok és munkások; nem olyanokat akartak, akikről az államnak gondoskodni kell, hanem fiatal, családos embereket, akik sok utódot hagynak hátra, akik éppúgy dolgozó, szorgalmas adózók lesznek, mint szüleik. Nem akarták, hogy mindenki odaköltözzön, ahová akar, hanem meghatározott népelemeket meghatározott területen kívántak letelepíteni (ahol a gazdaság hiánnyal küszködött). Ha az uniós vezetés ennél a kameralista szemléletnél többet szeretne (vélhetően igen, hiszen az Unió, elvben, túllépett a merkantilista korabeli szemléleten), akkor viszont – a jövőbeli konfliktusok elkerülése érdekében – nagyobb erőfeszítéseket, több anyagi forrást kell áldoznia a kohézió érdekében, és szükséges elmélyítenie az uniós szakpolitikákat. Már csak azért is, hogy a jövőben ne kelljen még a hatodik-hetedik generációs bevándorló fiatalok beilleszkedésének problémáiról elemzéseket gyártani.



[1] A 15. században „fél Albánia” kivándorolt Itáliába. A hős Kasztrióta György (Szkander bég) halála után az albán ellenállás, mely oly hősiesen védekezett az Oszmán Birodalom ellen, összeomlott. Az albán kivándorlók annyira szerették a szabadságot, hogy inkább elhagyták hazájukat, és a Nápolyi Királyságban telepedtek le, elsősorban Pugliában (más néven Apuliában) és Szicíliában alkotva albán diaszpórát, hozzájárulva a délolasz népzene fejlődéséhez. Esetükben a befogadást és az integrációt megkönnyítette katolikus keresztény vallásuk. Ott, az itáliai diaszpórában született meg az albán nacionalizmus az 1870-es években, az olasz egység kivívásától fellelkesülve. A vallási azonosság tehát összekötötte a fogadó ország elitjét és népét az újonnan érkezőkkel. Ennek ellenkezőjére felhozhatjuk a Dél-Magyarországra 1690-ben (Belgrád császári csapatok általi elvesztése után) bevándorolt és túlnyomó részt a Határőrvidéken letelepített szerbek példáját. Őket ortodox vallásuk is elválasztotta a délvidéki katolikus magyar lakosságtól, akárcsak az erdélyi románok többségét a katolikus székely és református mezőségi magyar lakosságtól. A vallási különbözőség pedig nacionalista felhangot is kaphatott a nemzeti ébredés korában, így az 1848-as tragikus dél-magyarországi és erdélyi polgárháború idején.

[2] Ami a táji jellegzetességekben, a gazdaságban, az életmódban, a munkakultúrában bekövetkezett, az napjainkig hatással van az ország keleti felére. (A belterjes gazdálkodással, kertműveléssel, halgazdálkodással foglalkozó lakosság elmenekült a védettebb vidékekre a török, tatár csapatok támadása vagy a szerb martalócok „rácjárása” idején. A régi falvak helyét átvette, „elnyelte őket” a terjeszkedő puszta. A falvak pusztulása, a pusztásodás kedvezett a rideg állattartásnak, amely jövedelmező gazdasági ágazattá vált, és a 16–17. században – a szultáni hatalom árnyékában – ebből gazdagodtak meg az alföldi mezővárosok. A jómódú mezővárosi parasztpolgári réteg által lakott óriásfalvak, mezővárosok jelentették az ország keleti felében a felemás polgárosodás szigeteit).

 

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország