Ki nevet a végén?

A viccpártok nem férnek bele a klasszikus, Klaus von Beyme nevéhez köthető párttipológiába – hasonlóan olyan rétegpártokhoz, mint a nyugdíjaspártok vagy a kalózpártok, amelyek ugyancsak nem köthetők a klasszikus eszmeáramlatokhoz.[1] Elemzésünkben amellett érvelünk, hogy a viccpártok az európai nevetéskultúrában gyökereznek. Igyekszünk választ adni arra a kérdésre, hogy mi jellemzi az európai viccpártok ideológiáját, melyek voltak legsikeresebb választási eredményeik, honnan rekrutálódnak vezetőik, és milyen szerepet, funkciót töltenek be. Nem kívánunk teljes pártcsalád-portrét nyújtani, csupán felvetni néhány alapvető kérdést, problémát, amelyek a későbbiek során továbbgondolhatóak, kiegészíthetőek újabb kutatásokkal, bevonva a választáskutatás és a szociológia nézőpontját.

A hagyomány

Bár való igaz, hogy az első viccpártok az 1960-as években jelentek meg, e pártok gyökerei az európai eszmetörténeti hagyományokban lelhetők föl. E hagyományok közül ki kell emelni a középkori karnevált. A történeti antropológia művelői sokat írtak arról, hogy a karnevál milyen jelentős szerepet játszott a középkori és kora újkori ember világképének és mentalitásának formálásában.

A karneválon mindent szabad volt megtenni, és mindent meg is tettek, amit a hétköznapokban nem: a fennkölt intézményekből gúnyt űztek, ami szent volt, azt jelentéséből kiforgatták, ami alul volt, azt felemelték, megválasztották a bolondok pápáját (ennek leírása megtalálható Victor Hugo A párizsi Notre-Dame című regényében), obszcén miseparódiákat rendeztek. Ám, ahogyan Mihail Bahtyin szovjet-orosz irodalomtudós és Peter Burke történész rámutatott, a kanevál ugyan feje tetejére állította, de sarkaiból nem mozdította ki a világot: az élet utána ugyanúgy zajlott, mint azt megelőzően.

A viccpártok eszmei gyökerének másik ága nyomon követhető a 18–19. századi titkos társaságok, a szabadkőművességbe ágyazott itáliai carbonari-páholyok és a Schlaraffia asztaltársaságok zárt férfigyülekezeteinek történetén. Ezekben a társaságokban a fennkölt eszmék hirdetésén, az emberbarátság ápolásán és az elmélkedésen kívül ettek és ittak, mulattak, tréfákat meséltek. 1859-ben Prágában megalakult Franz Thomé színházigazgató vezetésével a Schlaraffia Társaság, amelynek tagjai hetenként egyszer összejöttek, és gúnyolódtak a fennálló tekintélyeken. Feladatuknak tekintették a társadalom humor által történő jobbítását.[2] A Schlaraffia társaság beavatási szertartásain öltözékükkel a divatos lovagrendeket és a szabadkőművességet utánozták (ld. a fenti képet).[3]

Maguk a viccpártok mint szervezetek viszont fiatal képződmények: az 1960–80-as években terjedtek el Észak-Amerikában és Európában, és a maguk módján éppúgy a protest érzületet fejezték ki, mint az ekkoriban megjelenő újbaloldali és zöld pártok, valamint az új típusú, elsősorban bevándorlás-ellenes szélsőjobboldali pártok, mozgalmak. Ezek a pártcsaládok, bár ideológiai tekintetben eltérőek, közösek az elitkritikában.

A különbség az, hogy míg az előbbi pártcsaládok és mozgalmak ténylegesen a rendszer megváltoztatására, sőt szélsőséges esetben elsöprésére törekedtek (ld. szélsőbaloldali fenyegetés a 70-es években), addig a viccpártok megelégedtek a pártrendszer és a politikai elit nevetségessé tételével.

A viccpártok voltak azok, amelyek a szarkazmus, irónia és groteszk eszközével állították pellengérre a nagy pártok programjait: kifigurázták a gazdasági, szociális ígérgetéseket, a választók számára felkínált népszerű programelemeket. Előfutáruknak a Jacques Ferron által alapított kanadai Rinocérosz Párt tekinthető (1963). A viccpártok mára mindenütt elterjedtek a demokratikus világban.

A viccpártok ideológiája

A viccpártok egy része nem vállal semmilyen ideológiát, hanem egyszerűen vicc- vagy szatirikus pártként definiálja magát. Ugyanakkor sok olyan viccpárt létezik, amelyek esetében kimutatható valamiféle ideológia. Az érintett pártok ideológiai pozíciója nagyon vegyes képet mutat:

-       balközép orientációjú pártok: Legjobb Párt (Izland)

-       anarchista pártok: Német Anarchista Pogo Párt, Kanadai Anarchista Párt (ez önmagában azért is pikáns, mert az anarchizmus és a pártkötődés kizárja egymást)

-       antikommunista pártok: Narancs Alternatíva (Lengyelország)

-       pszeudo-konzervatív Párt: Független Észt Királypárt

-       pártok, amelyeknek nincs kiforrott ideológiájuk, ezért ideológiátlan vagy pszeudo-ideológiai pártoknak nevezhetnénk ezeket: Párt a Munkáért, a Törvényességért, az Állatok Védelméért, az Elitek Előmozdítására és a Demokratikus Kezdeményezés (rövidítve: DIE Partei, azaz A Párt), mely a nevével szándékosan karikírozza a német történelem hosszú nevű pártjait: a Nemzetiszocialista Német Munkáspártot és az NDK Német Szocialista Egységpártját (állítólag a párt nevét a keletnémet állampárt himnusza ihlette).

Az utóbbi típusba tartozó viccpártok gyakran maguk is egy ideológiát parodizáltak. A kanadai Rinocérosz Párt például a marxizmus-leninizmusra utalva magát marxista-lennonistaként határozta meg, a humorista Groucho Marx és John Lennon után. A Rinocérosz Párt neve egy Cornelius nevű orrszarvúra utalt, „aki” egy montreali állatkertben morzsolgatta unalmas napjait. Cornelius az Első néven állítottak választási listát, amelynek első helyére az állatkert vastagbőrű büszkeségét helyezték. Az alapítók felfogása szerint a rinocérosz jelképezi a profi politikusok hibáit: érzéketlen, lomha és nehézkes.

Az ideológiátlan vagy pszeudo-idoelógiai pártok közé tartozik a Balbín poétikus párt, mely a cseh Bohuslav Balbín jezsuita szerzetesről és történészről elnevezett kocsmában alakult meg. A pártot a Balbín-kocsma törzsközönségét alkotó művészek alapították, és bár pártjuk hivatalosan nem rendelkezik programmal, elindultak az elmúlt években tartott választásokon.

Programok

A viccpártok különböző programmal lépnek fel. Ezek általában a rivális pártok eszméit és programelemeit karikírozzák ki, mintegy görbe tükröt tartva a politikai elit felé. Az Rinocérosz Párt programja felölelte a gravitáció törvényének hatályon kívül helyezését, a kanadai hadsereg privatizálást, a drogok liberalizálását, valamint alanyi jogon rinocéroszt ígértek minden kanadai polgárnak. Az 1981-ben alakult és azóta megszűnt Német Anarchista Pogo Párt programjába vette a munkanélküliséghez való jog biztosítását, a kötelező oktatás és a rendőrség eltörlését, a drogfogyasztás legalizálását, a fiatalsági nyugdíj bevezetését és végül az „emberiség elhülyülését” és Németország balkanizálását (!).

A DIE Partei a berlini fal újjáépítését vette programjába, amellyel egy létező társadalmi problémára reflektáltak: arra, hogy évtizedekkel a német egyesítés után sem sikerült elérni, hogy a nyugat- és keletnémetek fejéből kikopjanak a kölcsönös előítéletek.

A viccpártok programjában tehát keverednek egymással a teljesen képtelen ötletek és olyan javaslatok, amelyek más pártok programjának kicsavart elemei, vagy éppen a társadalom és a politika állapotára reflektálnak a komikum különböző eszközeivel. Az általunk vizsgált kanadai, német és közép-európai viccpártok programjainak visszatérő eleme a kapitalizmus, elitizmus és militarizmus bírálata, amely olykor a zöld vagy újbaloldali pártok programjával rokonítja ezeket a pártokat, továbbá kedvelt ígéretek az ingyen sör, az örök élet és a szociális jogok kiterjesztése. Az „ingyen sör” ígéretét még a lengyel Sörimádók Pártja dobta be a köztudatba 1990-ben. A párt fő célja az volt, hogy előmozdítsa az ivás kultúráját. A lengyel példát követve megalakult a belarusz és az orosz sörpárt is. A belarusz sörpártot 1998-ban megszüntették, példázva az örök igazságot, hogy a diktatúrák nem képesek elviselni a humort.

Választási eredmények és vezetők

Az izlandi viccpárt, a Legjobb Párt 2009-ben a reykjavíki önkormányzati választáson megszerezte a mandátumok 37%-át, vagyis 6 helyet szerzett a 15-ből. Sokan ekkor, a Legjobb Párt sikere nyomán ismerték föl, hogy a viccpártokat olykor érdemes ugyanúgy komolyan venni, mint a versenytársakat, mert meglepetéseket szerezhetnek a nagy pártoknak.

A Legjobb Párt vezetőjének, Jón Gnarr komikusnak (ld. jobbra) a főpolgármesterré választása előtt és után is volt azonban néhány viccpárti választási siker.

1991-ben a lengyel viccpárt, a Sörimádók Pártja 16 mandátumot szerzett a szejmben. A Német Anarchista Pogo Párt 1997-ben Hamburg St. Pauli kerületében 5,3%-kal a 4. legerősebb párttá vált. A 2011-es tartományi választáson a DIE Partei öt kerületben megverte a német liberális pártot, a Szabad Demokrata Pártot (FDP). 2014-ben pedig Martin Sonneborn, a DIE Partei vezetője (ld. balra) bejutott az Európai Parlamentbe. Ez volt az első viccpárti siker az uniós testület történetében.

Honnan rekrutálódnak e pártok vezetői? Magasan felülreprezentáltak a művészek, színészek, humoristák és szatirikus lapok újságírói.

A DIE Partei nevű német viccpárt vezetősége például a hamburgi Titanic szatirikus újság szerkesztősége. A párt európai uniós képviselője, Martin Sonneborn (ld. balra) a Titanic főszerkesztője. A Német Anarchista Pogo Párt alapítója és 2000-ben kancellár-jelöltje, Wolfgang Wendland filmrendező, zenész és színész.

A kanadai Rinocérosz Párt alapítója, Jacques Ferron színész és orvos volt, az izlandi Legjobb Párt vezetője, Jón Gnarr színész és humorista, akárcsak Mogács Dániel, a Kétfarkú Kutya Párt 2010-es VII. kerületi polgármester-jelöltje. Akadnak azonban olyanok, akik nem rendelkeznek értelmiségi foglalkozással. Pavel Vass, a nagybajuszú szlovák vasutas például azért alapított 2010-ben egyszemélyes pártot Pali Búsúpohara Vidám Politikai Párt néven, mert elege volt a fennálló politikából. A párt tüntetően nem ígért semmit.

A viccpártok hasznossága

Az európai viccpárt-körkép után térjünk vissza e pártok karneváli gyökereihez! Állításunk az, hogy a viccpártok, miként a középkori, kora újkori karneválok, segítenek levezetni a feszültségeket, anélkül, hogy a politikai rendszert vagy az adott kormányzati rendszert meg akarnák dönteni. A viccpártok a nagy pártok választási kampányát parodizálják az ígérgetési verseny visszájára fordításával (drogliberalizáció ígérete, „nem ígérek semmit”, ingyen sör, rinocérosz minden kanadai polgárnak stb). Mint eredendően protest pártok, tükröt tartanak a professzionális, „komoly” pártok és politikusok elé, és felhívják a figyelmet arra, hogy a politikai elitek intézkedései, programjai irreálisak, megvalósíthatatlanok, vagy éppenséggel súlyos társadalmi kockázattal járnak (ld. A DIE Partei programja a berlini fal visszaállításáról).

A viccpártok mindeddig sehol nem kerültek kormányra, de ez nem is céljuk – és végképp nem céljuk a rendszerváltoztatás. Választási eredményei alapján megállapíthatjuk: ezek a pártok esélytelenül indulnak az országos választáson, ám települési és regionális választásokon teremhet babér számukra, olyannyira, hogy van, amikor egyes, évtizedek óta működő, patinás, befolyásos pártok rosszabb eredményeket érnek el kerületi szinten, mint egy viccpárt. A 2010-es reykjavíki választási eredmény egyértelműen egy protest érzületet fejezett ki: a választók megbüntették a nagy pártokat, mindenekelőtt a Függetlenségi Pártot, amelyet felelősnek tartottak a pénzügyi válságért.

A viccpártok, választási eredményeiket tekintve, hasonlóságot mutatnak az 1970–80-as évekbeli zöld pártokkal, amennyiben az utóbbiak is először a helyhatósági és az európai parlamenti választásokon indultak eséllyel. Ám míg a zöldek idővel sok országban kormányra kerültek, addig a viccpártok, jellegüknél fogva, valószínűleg soha nem fognak (illetve ez már önmagában a politikai elit válságának bizonyítéka lenne). Összeköti még a két pártcsaládot a grass-roots (alulról szerveződő) jelleg, az erős beágyazottság egy-egy szubkultúrába. Magyarországon utóbbi kapcsán utalhatunk a Kétfarkú Kutya Párt és a Vastagbőr blog közös plakátkampányára, amelyre a párt gyűjtéssel szerzett pénzt.

Megőrizheti-e egy viccpárt a karakterét, ha egy politikai válság következtében hatalomra kerül? Megmaradhat-e viccpártnak? Tulajdonképpen az izlandi viccpárt is válságba került a reykjavíki sikerrel: Jón Gnarr komolyan vette a főpolgármesteri feladatot, ám ezzel éppen a viccpárti karakter szűnt meg. Gnarr sokáig szerepelt a címlapokon, ám miután a reykjavíki főpolgármester lett, a világsajtó érdeklődése csökkent iránta. Ennek oka lehetett, hogy városvezetőként Gnarr óhatatlanul is unalmasabbá vált, továbbá azzal, hogy Izland lassan kilábalt a válságból, maga a szigetország is kicsit érdektelenné vált. Gnarr a gyakorlatban a szociáldemokratákkal közösen kormányzott, és nem vállalta a második ciklust. A Legjobb Párt Gnarr ciklusának végén, 2014-ben kimondta feloszlását.

A reykjavíki példa alapján levonhatjuk a következtetést, hogy a viccpártokra alighanem az jelenti a legnagyobb veszélyt, ha a hatalom birtokosává válnak, és kénytelenek osztozni a felelősségben. A rendszer fogaskerekévé válni politikailag kockázatos, mert egy párt nem őrizheti meg az ártatlanságát, ha közpénzekről kell döntenie, és egyeztetnie kell az állampolgárokat érintő ügyekről az ellenzékével.

A viccpártok esetében pedig különösen igaz, hogy hatalomra jutásuk válságba sodorja őket, hiszen kénytelenek „komolyan” politizálni, ami viszont a humoros jelleg megfakulásával és az irántuk megnyilvánuló érdeklődés csökkenésével jár.



[1] Klaus von Beyme német politológus és szociológus az ideológia alapján, valamint történeti megjelenésük sorrendjében kilenc pártcsaládot különített el (liberális és radikális, konzervatív, szocialista-szociáldemokrata, kereszténydemokrata, kommunista, parasztpárti, regionális és etnikai, szélsőjobboldali, zöld pártok. Klaus von Beyme: Parteien in westlichen Demokratien. München, 1982., R. Piper & Co. Verlag. 43–191.

[2] A tagság kizárólag művészekből, írókból állt. Közéjük tartozott egyebek között Lehár Ferenc zeneszerző, Richard Bruno Heydrich operaénekes, valamint Peter Rosegger Nobel-díjas osztrák író is.

[3] Mint bohém művészek társaságát, a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali diktatúrák is gyanakvással szemlélték a Schlaraffiát: előbbiek zsidónak, utóbbiak burzsoának tekintették, és mindkettő szabadkőművesnek, ezért aztán törvényen kívül helyezték és üldözték a tagjait.

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország