A parlamentáris megoldás

A Méltányosság Politikaelemző Központ és e sorok írója természetesen többször felhívta már a figyelmet arra, hogy államunk működésének súlyos zavaraihoz fog vezetni az a konstrukció, amelyben alapvető közjogi pozíciókra az államfő jelöli, és az országgyűlés választja meg a tisztségviselőket. Ez a – részben a kommunista múltból örökölt, és parlamentáris körülmények között rendszeridegen – közjogi konstrukció – túl azon, hogy az egykori alkotmányozók ismerethiányáról árulkodik – magában hordozza a megoldatlanság esélyét és terhét, ugyanakkor sem rövid, sem hosszú távon nem kínál lehetőséget arra, hogy a megoldatlanság állapota valamikor is véget érjen.

Elég csak egy olyan köztársasági elnök, aki a feladatát valamiért rosszul értelmezi, és máris létrejön az a kárhozatos helyzet, amelynek feloldására az alkotmányban nincs passzus, holott a patthelyzet esélyét maga az alkotmány kreálta. Más kérdés, hogy egy köztársasági elnök miért értelmezi rosszul a feladatát, azaz – végső soron – az alkotmányt, különösen, ha az adott köztársasági elnökről az a legenda tartja magát legerősebben az országban, hogy bizonyos különcsége, emberi sajátossága, nem mindennapi karaktere, sajátos arcéle lehet ugyan, de az alkotmányt egész biztosan kiválóan érti.

Mégis úgy fest, hogy a jelöltek kiválasztásában körültekintő államfő a jelek szerint kevesebb energiát fordít arra, hogy a köztársaság fontos közjogi tisztségei lehetőleg folyamatosan betöltve legyenek. A jelenlegi köztársasági elnök regnálása alatt már hónapokon át volt betöltetlen a legfőbb ügyészi poszt, majd ugyancsak hónapokon át az általános országgyűlési biztosi poszt, aztán szintén hónapokon keresztül a „zöld-ombudsmani” poszt, és ugyancsak hosszú hónapokon át az adatvédelmi ombudsman pozíciója.

Ez az alkotmányértelmező gyakorlat, közjog- és szerepfelfogás indokolatlan és érthetetlen a politikai alkotmányosság őrzésére hivatott államfőtől, de ez idáig – a magyar nép sokat tűrő fajta – még viszonylag elviselhető nehézségeket okozott a köztársaság életében. Ám az a körülmény, hogy a harmadik államhatalmi ág, a határozatait a köztársaság nevében hozó, a szuverenitás legfőbb attribútumait gyakorló bírói hatalom vezetését sem sikerült megoldani – immáron ugyancsak hosszú hónapokon keresztül –, már megengedhetetlen hiba, amiért elsősorban az alkotmány okolható, de nem kerülhető meg az államfő morális felelőssége sem. A köztársasági elnök rosszul megválasztott és következetesen végigvitt jelölési stratégiája szerepet játszik abban, hogy a Legfelsőbb Bíróság és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnöki tisztsége még jó darabig legfeljebb ideiglenesen, átmeneti időre lehet csak betöltve.

Mindazonáltal le kell szögezni, hogy a köztársaság jelenlegi helyzetében a bírói hatalom élén indokolt volt a változtatási szándék. Ugyancsak leszögezhető, hogy ez idáig mindkét kiszemelt utódjelölt – ismét: a köztársaság jelenlegi helyzetében – megfelelő választás volt a köztársasági elnök részéről. Éppen ezért sajnálatos, hogy a nemes és jobb sorsra méltó vállalkozást nem koronázta, nem koronázhatta siker. Ezért a kudarcért a közjogi konstrukció objektív tarthatatlansága és a köztársasági elnök szubjektív jelölési gyakorlata egyaránt okolható.

Most az a rövid távú feladat, hogy a Legfelsőbb Bíróság élére a lehető leghamarabban meg kell találni a korábban állított jelöltekhez hasonlóan alkalmas új jelöltet, és mindent el kell követni annak érdekében, hogy a választás ezúttal végre sikeres legyen. E cél eléréséért a köztársasági elnöknek le kell jönnie az elefántcsonttoronyból, és ameddig olyan az alkotmányunk, amilyen – ismeretes, hogy a köztársasági elnök a maga részéről elégedett az alkotmánnyal –, addig neki egyszer és mindenkorra fel kell hagynia lehetetlen jelölési gyakorlatával.

A hatályos alkotmány ugyanis nem azt várja el tőle, hogy egyeztessen a politikai pártokkal, mint ahogyan azt sem várja el, hogy ne egyeztessen. Azt várja el, hogy legyen megválasztott főbírája a köztársaságnak.

Hogy ezt az államfő egyeztetésekkel éri el, vagy azok hiányával, nyílt vásárral vagy nem nyilvános háttéralkukkal, előzetes esélyfelméréssel vagy megelőző jelölt-szondázással – esetleg arra kérve a pártokat, hogy maguk nevezzenek meg jelölteket, vagy arra utasítva őket, hogy már a jelölés előtt foglaljanak állást –, az már az ő dolga. De intézze el. Oldja meg a feladatát. Végezze el azt a munkát, amit az alkotmány reábíz, és amelynek elvégzésére megválasztották.  Neki kutyakötelessége, hogy legyen főbíró. Nem az a dolga, hogy legyen jelölt (bár, tudjuk, hónapokig még jelölt sem volt, mert az államfő egyszerűen nem jelölt senkit). Hanem az a dolga, hogy legyen a tisztség betöltve. Nem az, hogy felháborodjék, vádaskodjék, méltatlankodjék, hanem az, hogy a feladatát csöndben, tisztességesen és végérvényesen elvégezze. Ha nem megy úgy, ahogyan eddig csinálta (márpedig az nagyon nem megy – a köztársaság kárára), akkor csinálja máshogyan. De csinálja már valahogy, végezze el a dolgot végre.

Azt kell mondanunk, hogy pillanatnyilag más – fontosabb – dolga nincs is.

Ha ez a munka egyszer elvégeztetett, akkor kell a jogszabályi hátteret rendbe rakni, hogy többet olyasmi ne fordulhasson elő, ami e mostani államfő hivatali ideje alatt minden egyes esetben előfordult. Az alkotmánynak hosszú távon biztosítania kell, hogy a köztisztségek betöltve legyenek még akkor is, ha ezért a közszereplők nem követnek is el mindent. Az alkotmánynak az a rendeltetése, hogy az állam működését akkor is lehetővé tegye, ha az emberi gyarlóság, méltatlanság vagy alkalmatlanság nyilvánvaló gátjain megakad az alkotmányozó eredeti szándéka. Ennek érdekében az alkotmánynak olyan szabályokat kell felállítania, amelyek biztosítják a folyamatos működést – akár még az egyes alkotmányos szereplők esetleges akarata ellenére is. Erre való egy alkotmány, ez a rendeltetése, ez a létének indoka, ezért, és csak ezért van rá szükség.

A hatályos magyar alkotmány azonban erre a funkcióra nem alkalmas. Maga az alkotmány kreálja ugyanis a problémát, amelyet azután nem képes megoldani. Az államfői jelölés és a parlamenti választás konstrukciója nem jó megoldás, mert idegen a parlamentarizmustól és nem vezet eredményre. E konstrukció megváltoztatására minden használható ötlet hasznos. Különösen az olyan, amely az európai alkotmányosság évszázados tradícióira alapoz. Nemkülönben azért, mert az európai kontinensen ezt a problémát az alkotmányozók képesek voltak megoldani. Nálunk azonban jószerivel még használható javaslatok sincsenek.

Hack Péter kitűnő cikke a hvg.hu-n előremutató, de nem kielégítő javaslatot tartalmazott. A cikknek tökéletesen igaza volt a felvázolt szomorú helyzet megítélésében (sőt, még jótékonyan enyhítette is az értékítéletet, amidőn jóhiszeműen elfelejtette, hogy bizony még a legfőbb ügyész hivatalának betöltésében is több hónapos űr keletkezett 2006-ban), és ugyancsak helyesen állapította meg, hogy a kilábalásnak csak jogszabályi változtatással van esélye. Szintén helyes az általa tett javaslat mögött meghúzódó legfőbb törekvés, hogy a főbíróválasztás sikeres legyen. (Ennek érdekében azt indítványozta, hogy az államfő egyszerre három jelöltet állítson a parlament elé, és az Országgyűlés valakit közülük szigorú eljárási szabályok közepette – legfeljebb három körben – mindenképpen válasszon meg.)

E konkrét jogi megoldás – s ez legfőbb érdeme – kiválóan megfelel annak a legfontosabb követelménynek, hogy biztosítva legyen a köztisztségek folyamatos betöltése, hiszen a vázolt rendszerben a parlament – legfeljebb a harmadik fordulóban – mindenképpen választ érvényesen főbírót, de nem felel meg a parlamentarizmus kikezdhetetlen belső logikájának és az európai szabályozási iránynak, vagyis a javaslat praktikus, de nem parlamentáris.

Márpedig nekünk parlamentáris megoldást kell keresnünk, mert Európa szívében leledző köztársaságunk két évtizede elvileg a parlamentáris utat választotta, és éppen az a baj, hogy sok tekintetben mégsem a tisztán parlamentáris úton indult el.  Az a feladat, hogy a rendszert több vonatkozásban is „parlamentarizáljuk”, vagyis kiküszöböljük a kommunista múltból eredő következetlenségeket, amelyek több ponton is lerontják a kormányzati rendszert.

A parlamentarizmus mint kormányzati szisztéma évszázados, de fejlődőképes és önkorrekciókra alkalmas kormányforma, amely gond nélkül tudta inkorporálni az idők során jelentkezett új intézményeket, mint például az ombudsmani hivatalt vagy a bírósági önigazgató szervet, honi nevén az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot és más szerveket. Erre azért volt képes, mert az új intézményeket bele tudta illeszteni kikristályosodott belső logikai rendjébe.

Ebbe a rendszerbe nem illik bele a Legfelsőbb Bíróság elnökének Országgyűlés általi választása (mint ahogy sok más, parlament általi választás sem), és bizony távol áll e rendszertől az államfő általi jelölés intézménye is. Parlamentáris körülmények között nem az államfő szokott jelölni, hanem neki jelölnek, és az állami szervek vezetőit nem választják, hanem kinevezik, vagyis nem a parlament választja meg, hanem az államfő nevezi ki őket. Hazánk közjogi kultúrájára sajátosan jellemző, hogy ez az egyszerű alapigazság a továbbgondolkodás irányairól folytatott vitákban általában nem merül fel.

A jelölés jogát ki kell venni az államfő kezéből, a választás jogát pedig az Országgyűlés kezéből, cserébe az államfőnek meg kell kapnia a kinevezés jogát, míg a jelölési jogot a némiképp megváltoztatott összetételű Országos Igazságszolgáltatási Tanácsnak kell adni. A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyetteseit a jelenlegi szabályoknak megfelelően továbbra is az államfő nevezné ki – a Legfelsőbb Bíróság elnökének javaslatára.

A vázolt megoldás természetesen egy egész sereg további korrekcióval függ össze az államszervezeti rendszerben – hogy mást ne mondjunk, magával a köztársasági elnök megválasztásának módjával is –, de az alkotmány általános revízióját előbb-utóbb el kell kezdeni.

Ám természetesen csak azt követően, hogy a jelenlegi államfő gyökeresen megváltoztatandó jelölési gyakorlata alapján és – utoljára még a hatályos szabályok szerinti – sikeres választás után a köztársaság Legfelsőbb Bíróságának új elnöke (bárki legyen is az) végre egyszer hivatalba léphet.
 
Szentpéteri Nagy Richard
 
2009.01.12.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország