Egyetemesség és illegalitás

A kiváló francia filozófus, Jean Baudrillard egy helyütt azt írja Az utolsó utáni pillanat című könyvében: "Még a mi egyetemesre kulturálódott társadalmainkban is látható, hogy semmi sem tűnt el teljesen, amit feláldoztunk az egyetemesség fogalmának - csak illegalitásba vonult". Adná magát, hogy a 2000-ben magyar nyelven is megjelent könyv e sorait a mostani migránshelyzetre vonatkoztassuk. Mégsem ezt tesszük. Merthogy e soroknak van egy legalább ilyen zavarba ejtő belpolitikai értelmezése is.

A modern pártversenyt annak idején azért találták ki, hogy (legalább) két irányzat teljes nyíltsággal és vehemenciával vetélkedjék egymással. Hol az egyik, hol a másik győz, s amikor az egyik hatalomra kerül, a másik képes kivárni a sorát. Majd fordul a kocka közöttük, ám a lényeg azonban nem változik: mindegyikük szerepkörének alávetettje s ezt a szerepet örömmel tölti be.

A mai kormány-ellenzék viszony nagyon más. Ma nem arról van szó, hogy a választásokon kisebbségben maradtak tartósan elfogadnák a választási eredményeket, inkább arról, hogy a kormánnyal szemben „illegalitásba” vonulnak, létrehozzák a maguk párhuzamos és persze a kormányoldalénál igazabbnak gondolt társadalmát. Illegalitásba vonulásuk nem azt jelenti, hogy tételesen törvényt szegnének, hanem azt, hogy annyira rútnak, gonosznak, „anti”-nak tartják a kormányoldalt, hogy vele szemben nem is tartják alkalmazhatónak a hagyományos „kormányellenzéki” szerepet. Ezt tehát jegelik, s előveszik kelléktárukból a „rendszerellenzéki” szerepet. Ezt persze nem mondják ki, sőt úgy tesznek, mint ha kormányellenzék lennének, pedig valójában rendszerellenzékek, merőben más szabályok szerint alkotott világban élnek, mint fő ellenfelük, a kormánytábor.

A dolog pikantériája, hogy a kormánytábor, s a rendszerellenzéki egy dologban egyetért: mindkettő egységet szeretne. Orbán Viktor magyar miniszterelnök például március 15-én, a „nem szabad” Európával; Orbán ellenzéke Orbánnal szemben szólított egységbe.

S azt, hogy valójában mire is képes egy ellenzék, csak akkor tudjuk meg, ha bármikor választást nyer és kilép az illegalitásból. No persze ekkor azonnal megszületik az ő állandó párja, sziámi ikre: az ő újsütetű, illegalitásba vonuló ellenzéke. De tényleg ez a jelen s ez a jövő? Tényleg lőttek egy normális kormány-ellenzék viszonynak?

Forduljunk csak megint Baudrillardhoz: „A felvilágosodás idejében az egyetemessé válás valóban emelkedést jelentett, növekedést, fejlődést. Ma zuhanást jelent… Ma megpróbál újjászületni az egyediség… valami olyasmi, ami meghaladja a gazdasági és a politikai szempontokat”.

Nem lehet, hogy az „egyetemest” kell elkezdenünk értelmezni? Azt a fogalmat, amelynek jegyében immár nemzedékek óta élünk. S nem lehet, hogy ez a fogalom korántsem olyan ártatlan, mint gondolnánk? Mert első ránézésre roppant szelíd és hívogató. Éljünk mindenütt ugyanazon kulturális és politikai keretek között, terjesszük ki mindenhová a szabadságot és a demokráciát. Rendben, megtörténik.

De mi van, ha a ma uralkodónak vélt liberális egyetemesség például nem vagy nem úgy elfogadható a másik oldalnak, amely éppen megszerzi a kormányzati hatalmat? Egy ilyen „nem liberális” hatalommal szemben a kisebbségbe kerülők rögtön illegalitásba vonulnak, s azt mindennek lehordják. S bizonyos értelemben ez érthető is, hiszen egy kanonizáltnak gondolt egyetemesség-fogalmat kezdhet ki egy ilyen, a liberalizmussal szemben alternatív világképet képviselő hatalom. Nosza, tegyünk meg mindent, hogy leváltsuk ezt az elfajzott hatalmat s állítsuk helyre a liberális egyetemességet. Akkor meg a másik oldal emberei szenvednek majd és ők is illegalitásba vonulnak, alig várva, hogy megint napfényre lépjenek.

S nem véletlen használom a „napfény” szót. Kormányzati és ellenzéki szerep egyaránt fényt kellene jelentsen. Csak a pozíciók mások. ehhez képest a mai politikában napfényen csak az van, aki hatalmon. Mindenki más száműzöttnek, kiszipolyozottnak, lenullázottnak, kirekesztettnek érzi magát. A régi demokráciák is mutatnak ilyen jeleket, de az 1989-90-ben létrejöttek szinte csak ilyeneket mutatnak.

Két dolgot tehetünk: vagy berendezkedünk arra, hogy a mindenkori ellenzék „alámerül” és fény nélkül próbálja végig vegetálni a rá kirótt időt; vagy megpróbáljuk végiggondolni egyetemes és egyedi, kormány és ellenzék viszonyát. Hogy valakinek ne kelljen örökre lemerülni, s hogy helyzettől függetlenül mindenki érezhesse a napfény ízét.   

 

 

 

 

 

 

 

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország