Amerikai harc a liberális demokráciáért

A politikai identitás létrejöttében meghatározó szerepet játszik a „mi” és az „ők” megkülönböztetése; azaz a politikai identitás relációs természetű. Ez nem szükségképp barát/ellenség viszony, de benne van annak lehetősége, hogy barát/ellenség viszonyba forduljon át. Példának okáért abban az esetben, amikor az „ők” „megkérdőjelezik”, „veszélyeztetik”, „fenyegetik” a „mi” identitását, létét.[1]  Ez az ellenség meghatározó szerepet játszhat egy nép, egy nemzet és annak egysége létrejöttében. Mint például Amerika esetében, legalábbis Huntington szerint, aki az amerikai identitásról szóló könyvében ezt írja: „A forradalom hozta létre az amerikai népet, a polgárháború az amerikai nemzetet, a második világháború pedig beteljesítette azt, hogy az amerikaiak országukkal azonosuljanak. […] Amerika két nagy háborúja egybefonódik azzal a két nagy előrelépéssel, ami a faji egyenjogúság terén végbement az amerikai történelemben. A hidegháború szükséghelyzetei pedig újjáélesztették a faji megkülönböztetés és elkülönítés felszámolására irányuló törekvéseket.”[2]

1989-ben Amerika megfosztatott ellenségétől, és ettől kezdve föl-fölvetődött a kérdés, hogy mi lesz Amerika nemzeti identitásával, mely a történelem tanúsága szerint összefonódik az ellenséggel és háborúval. Amerikának úgyszólván identitáspolitikai szükséglete volt egy új ellenségre. Ennek megfelelően az 1990-es évek külpolitikai vitái, mint ahogy Huntington írja, nagyrészt arról szóltak, hogy hol lehet „eszményi” ellenséget találni. 2001. szeptember 11. „véget vetett az amerikai ellenségkeresésnek”,[3] és ez az ellenség ma az ISIS-ben ölt testet. Megvan tehát az ellenség, az, hogy ki ellen harcol Amerika, de az nincs, hogy miért harcol. Vagyis megvan az identitás újra-meghatározásához szükséges „ők”, de ez az újra-meghatározás nem történt meg. What is America fighting for? – teszi föl a kérdést Larry Diamond ezen a címen megjelent írásában.

A kérdés egyre sürgetőbb, állítja Diamond, miután Amerikában és az európai demokráciákban megjelent és megerősödött az „illiberális populizmus”. Hogyhogy? – kérdethetnénk. Mi köze a kettőnek egymáshoz? Diamond írásából azt olvashatjuk ki, hogy az „illiberális populizmus” mint belső ellenség pont azt kérdőjelezi meg s támadja, ami a külső ellenséggel folytatott harc által megkövetelt egységet, annak biztosítékát ássa alá: a liberális-demokratikus értékeket és identitást. Diamond ezért olyan választ keres a „Miért harcol Amerika? kérdésre, amelyik egyben újrafogalmazza a nemzeti/nemzetállami határokon átívelően a liberális demokráciák közös identitását. Ez a válasz így hangzik: a harc azokért az egyetemes értékekért folyik, amelyek egy demokráciát (ez alatt nem csupán kormányzati formát, hanem társadalmi vagy életformát is értve) liberális demokráciává teszik. Ezek az értékek pedig nem mások, mint azok, amelyek kezdettől, azaz az alapítástól fogva egyesítette az amerikaiakat: az, hogy „minden ember egyenlőnek teremtetett, hogy az embereket Teremtője elidegeníthetetlen jogokkal ruházott föl”; és az, hogy az e jogoknak megfelelő és azokat védelmező kormányzati forma a „government of the people, by the people, for the people”.[4]

A „demokratizálódás hullámai” azt meg-megszakadó, de aztán újra-újrainduló folyamatot jelöli, melynek során a liberális demokrácia nyugati jelensége globálissá válik. A harmadik hullámban 1989 azt a hitet és reményt éltethette, hogy a történelem véget ér: nem kell már olyan nagy döntéseket meghoznunk, mint amilyen a liberális demokrácia és a kommunizmus közötti volt, és marginálissá/periférikussá vagy végérvényesen múlttá lesz mindaz, ami a liberális demokrácia rendjét gyökeresen megkérdőjelezhetné. Ez a hit és remény mára szertefoszlott, minthogy a liberális demokráciák abszolút győztesnek és vitathatatlannak vélt rendjének ellenszegülnek mind belülről, mind kívülről: szóval és tettel „támadják”, „ostromolják” a liberális demokráciákat, azok alapvető értékeit, szimbolikus intézményeit és gyakorlatait. Erre válaszképp Diamond az amerikai alapító atyák által megfogalmazott liberális értékek egyetemességének újraigenelésére szólít föl; ebben látja annak kulcsát, hogy a külső és belső ellenség által megtámadott liberális demokráciák újrafogalmazzák identitásukat és újrateremtsék egységüket.

Diamond, mondhatjuk, a modern kor liberalizmusát igenli újra, azt, amely – mint a Függetlenségi Nyilatkozat – egyetemes érvényességet tulajdonít bizonyos alapvető érékeknek, és amelyről John Gray azt írta, hogy „nincsenek meg az eszközei ahhoz, hogy megbirkózzon a posztmodern kor dilemmáival.”[5] Ezen értékek egyetemességének támasztékai ugyanis megroppantak, és ez egy nem mai, friss fejlemény, akkor esetlegessé válnak maguk az értékek, valamint azok megtestesülései, a liberális-demokratikus intézmények és gyakorlatok is. Ez konkrétan azt jelenti, hogy nincs semmi kényszerítő alapunk arra, hogy a liberális kultúrát/életformát abszolút (más lehetségest kizáró) mintaként állítsuk a nem liberális kultúrák /életformák képviselői elé; avagy nincs semmi olyan kényszerítő indokunk arra, hogy mások föladják nem liberális kultúrájukat/életformájukat a liberális kedvéért. Helyzetünk ahhoz hasonló, amit Blaise Pascal szavaival[6] így írhatnánk le: égtünk a vágytól, és sokan ma is égnek, hogy szilárd talajra, valami végső és állandó alapra leljünk, ám minden fundamentumunk összeroppan, és feneketlen mélység nyílik alattunk.

A modern kori liberalizmus egyfelől arra az akkor igencsak égető problémára adott választ, hogy „miképpen határozhatók meg azok a feltételek, amelyek között a rivális és talán racionálisan összeegyeztethetetlen világnézetek képviselői békében együtt élhetnek; és ez a probléma ma nem kevésbé égető.” Másfelől viszont a posztmodern korban, amikor a liberális értékek egyetemesség-igénye alaptalan, a modern kori liberális politikai dilemma új formában bukkan föl: „hogyan teremthető meg a modus vivendi az eltérő – liberális vagy nem liberális – kulturális formák számára.”[7] A mai liberálisok ezért, vonja le a következtetést Gray, úgy és azzal menthetik meg a liberalizmust, hogy megújítják azt: nem újraigenlik, hanem föladják alapvető értékeik egyetemesség-igényét, és arra a kérdésre keresnek a választ, hogy miképpen, milyen feltételek mellett élhetnek egymással békében (én inkább úgy fogalmaznék: nem egymás ellenségeként) a liberális és nem liberális kultúrák/kultúrájú közösségek.[8]

Innen nézve Diamond azon mai liberálisok közé tartozik, akik – Gray szavaival élve – úgy tesznek, mintha misem történt volna. No de, kérdezhetjük, hogyan kísérli meg Diamond igazolni (megalapozni) a liberális értékek egyetemes érvényességigényét? Sehogy. Amit tesz, az nem morális igazolás (normatív megalapozás), hanem meggyőzés és mozgósítás. Stratégiája, annak megfelelően, hogy mind az amerikai-nemzeti, mind a nemzetközi egység megteremtése érdekében szól, többféle.

Egyrészt félelmet kelt azokkal (a „illiberális”, „autoriter” populistákkal) szemben, akik szerinte félelmet keltenek, szítanak, és arra építkeznek. Ennek eszköze a „halál” rémének fölidézése és az azzal való fenyegetés: ha a társadalmak elveszítik kapcsolatukat az őket fölemelő és egyesítő hiteikkel (például a liberális demokráciák az alapvető liberális értékeik és azok egyetemességébe vetett hitüket), akkor, szól Diamond, a cinizmus és tétlenség lesz úrrá rajtuk, és ezzel arra az útra lépnek, mely az államok és civilizációk hanyatlásával, rothadásával és az eltűnésével egyenértékű.

Másrészt a büszkeséget, az öntudatosságot, a magabiztosságot élesztgeti, táplálja azzal, hogy „jók/jobbak vagyunk”. Azt mondja: az olyan alapvető liberális értékek, mint a szabadság és a pluralizmus, tették képessé Amerikát arra, hogy diadalmaskodjék az autoriter és totalitárius kihívásokkal szemben, mivel ezek erős társadalmi kohéziót (összetartozás-tudatot) teremtettek, olyat, amilyenre mai is szükség van: együtt harcoltak és egyek voltak a harcban, fajra, vallásra meg osztályra való tekintet nélkül. És minden egyén szabadsága s egyenlősége iránti megingathatatlan elkötelezettség az, ami a liberális demokráciákat ma is vonzóvá teszi, illetve ami miatt ezek ma is az irigység tárgyai a „másik” világ legnagyobb részében.

Végül Amerika alapító atyáit és azon történelmi dokumentumait idézi föl, amelyek az új földrészen először foglalták törvénybe az alapvető és egyetemes liberális értékeket, és amelyek „Amerika hitvallását” testesítik meg. Diamond tehát egyszerűen fölidézi az alapítás szimbolikus figuráit és dokumentumait, arra hivatkozik, azt kísérli meg mozgósítani, amit az alapítás, illetve annak tekintélye jelent az amerikaiak számára: az alapítás által létrehozott szabadság rendjének megőrzését és megújítását (növelését, gyarapítását, bővítését), tehát a múltbeli új kezdet védelmét és a jelenbeli új kezdetet egyszerre.[9]

Ezzel Diamond az én olvasatomban két dolgot üzen. Egyrészt azt, hogy az alapvető és „univerzális” liberális értékek nem igényelnek valamiféle történelem és közösségek/kultúrák fölötti támaszt (a Teremtőt vagy az Embert). Vagyis nem kell attól tartani, hogy a liberális demokráciák nem élik túl, ha elvesztik azt az alapot és forrást, amelyen értékeiknek nyugodniuk, és amelyekből származniuk kell ahhoz, hogy ezek és megtestesüléseiket jelentő intézmények és gyakorlatok tekintélye vitathatatlan legyen. Másrészt pedig azt, hogy az alapvető és „univerzális” liberális értékeket nem végső megalapozások, nem a Teremtőről és/vagy az Emberről, az alkotmányosságról, a jogállamiságról, a liberális demokráciákról szóló metanarratívák, hanem inkább történelmi narratívák fogadtathatják el: olyan, a múltat lankadatlanul emlékezetben tartó és azt újra meg újra elbeszélő történetek, amelyek formálják és újraformálják a liberális demokráciák politikai közösségének önképét és önazonosságát.

Ám még mielőtt magunk előtt látnánk, amint különböző kultúrájú/életmódú egyének és közösségek Amerikában és Európában egymás nyakába borulnak, és „testvérré lészen minden ember”, először is próbáljuk meg komolyan venni a liberális demokráciák társadalmainak pluralitását, azt, hogy e társadalmak mindegyike magába foglal nem liberális kultúrájú/életformájú közösségeket is, melyek egy részét a régebbi és újabb bevándorlók alkotják. És tegyük föl magunknak azt a nyugtalanító kérdést: vajon a liberális demokráciák a bevándorlók közösségeknek az identitásuk fenntartására és elismerésére irányuló követeléseit csak akkor képes befogadni, ha e közösségek szokásai, hagyományai liberálisak vagy liberalizálhatók (ha például nem olyanok, hogy az egyén elidegeníthetetlen jogaival összeegyeztethetetlenek)? Vajon az alapvető liberális értékek egyetemes érvényességének újraigenlése nem az ilyen közösségek elismerés-követeléseinek elutasítására kötelez, és ezzel nem egy meglehetősen exkluzív és intoleráns liberális demokráciának kedvez?

Másodszor, igen kétséges, hogy a testvériség akár a liberális demokráciákban akár csak abban az értelemben is lenne, hogy a liberális alapértékeket „átfedő konszenzus” övezné, vagyis hogy ezeket az értékeket senki sem vitatná, miközben az egyének és közösségek kultúrájukat/életmódjukat tekintve különböznek egymástól. Az ilyen konszenzus inkább fikció, mint realitás. Ezzel nem csupán azt mondom, hogy újra meg újra vannak olyanok, akik az alapértékeket másképp értelmezik, vagyis hogy az értékek körüli viták nem „elvi”, csupán „értelmezési” viták. Hanem azt, hogy újra meg újra vannak olyanok, akik magukat az alapértékeket is vitatják. A vitatottság, legyen szó akár „elvi”, akár „értelmezési” viszályról, kiiktathatatlan a politikából: nem azért nem alakul ki megingathatatlan, megrendíthetetlen konszenzus, illetve nem azért föloldhatatlan a konfliktus, mert a résztvevők nem hajlandóak szóba állni és megfelelő módon vitatkozni egymással, hanem mert ez nem lehetséges, azaz mert a politikai fogalmak, ahogyan mondani szokták, „essentially contested concepts”. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a politikából kiiktathatatlan az új kezdet/kezdeményezés lehetősége, vagyis az, hogy újra meg újra politikaivá, politikai viszály tárgyává válnak olyasmik, amik korábban nem voltak azok – mondjuk azért, mert épp konszenzus volt körülöttük. Gondoljunk csak példának okáért a ’89 utáni identitáspolitikákra, beleértve ebbe a nemzeti/nemzetállami identitáspolitikákat, vagy a vallási fundamentalizmusokra, és arra, hogy ezek a politikai közösség alapvető jellegét is meghatározó/átformáló döntés tárgyává tesznek olyan ügyeket, amelyek korábban a magánszférába tartoztak, vagy amelyekről úgy vélték, hogy végérvényesen múlttá váltak, válnak.[10] Az tehát, ami a politikában ’89 után az identitáspolitikák formájában történt, „nem a történelem végét jelzi, hanem az újrakezdését”,[11] és igencsak rácáfol arra, hogy „a valóban nagy kérdések már mind rendeződtek.”[12] Innen nézve az „átfedő konszenzus” valóban politikai fikció, de nem a realitás ellentéte értelmében: semmi köze a valósághoz, hamis illúzió, hazugság. Merthogy ennek a fikciónak (is) van politikai realitása: a másként is lehetséges kizárásának hatékony, működőképes módja. És mint ilyen akár antidemokratikusnak is nevezhető, hisz’ a pluralizmus magába foglalja a másként is lehetséges és ezzel a viszály állandó jelenlétét.

Az „illiberális”, „autoriter” populista politikusokról, köztük Orbán Viktorról, a liberális demokrácia alapértékeit megtámadó, ostromló, romboló politikájukról tett kijelentéseivel és ezen értékek egyetemességének újraigenlésére való fölszólításával Diamond a hazai ellenzék szívéből beszél. Van azonban egy döntő különbség Diamond és a hazai ellenzék helyzete és lehetősége között, amiért is az utóbbi képviselői hiába mondják Orbánról ugyanazt, illetve hiába aggódnak ugyanúgy és ugyanolyan okokból a liberális demokrácia jövője miatt, mégsem tudnák megírni azt a szöveget, amit Diamond megírt. Éspedig az alapítás mítoszának hiánya miatt. Hiába van nekünk ’48-unk, ’56-unk és ’89-ünk. Ezek ugyan „megalapozó történetek” (vagyis „mítoszok”): mindegyik olyan emlékezetben tartott és újra meg újra elbeszélt múlt, mely a jelen (és a jövő) megalapozására szolgál.[13]  Ámde sem ’48, sem ’56 nem lett a szabadság (tartós és szilárd) rendje megalapításának (és fölépítésének) mítosza; ezzé már csak bukásuk miatt sem lehettek. Lettek és lehettek viszont a nemzeti felszabadulás/felszabadítás és a nemzeti ellenállás, ellenszegülés, függetlenség mítoszaivá;[14] meg azzá a múlttá, amelyik úgyszólván soha sem volt jelen, és folytatásra, bevégzésre, beteljesítésre, megvalósulásra vár vagy kötelez. És amelyik ezért is a mindenkori jelennel való szembefordulásra, nem a létrehozott gyarapítására, hanem annak aláásására használható; meg azért is, mert az elbukás és az azt követő megtorlás együtt járt a kollaborációval (mindig voltak, akik azt bírták mondani, hogy „éljen Eduárd”).

’89 kivételnek tűnik, hiszen ez nem csupán fölszabadulás volt, hanem fölépült a szabadság rendje. Mégis, valamiért a rendszerváltás nem vált a szabadság rendje megalapításának mítoszává, a rendszerváltók pedig nem lettek alapító atyákká. Nem itt van a helye annak, hogy az okokról és a következményekről beszéljek,[15] ezért most csak annyit: minthogy ’89 nem lett az alapítás mítoszává és a ’89–’90-es alapításnak nem lett tekintélye, a 2010-es „új rendszerváltás” könnyen „fölfalta” („megette reggelire”) a ’89-es „gyermekeit”.

Ezek után már semmi nem lesz olyan, mint amilyen azelőtt volt; hiába szeretné is az ellenzék, nem lehet egyszerűen helyreállítani, eredeti állapotába visszaállítani mindazt, ami megelőzte a „fülkeforradalmat”, azt a pillanatot, amikor „a magyarok […] a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megalapításáról döntöttek.”[16] Ezért az a törésvonal, amelyiknek a politikai térbe vésésével az ellenzék megoszthatná a centrális erőteret és megtörhetné az Orbán vezette Fidesz hegemóniáját, nem lehet a „rendszerváltás rendszere”. Nem azt mondom, kizárt, hogy egy ilyen törésvonal létrehozásában ne játszhatna meghatározó szerepet egy liberális-demokratikusként meghatározott ’89-es identitás, de azt igen, hogy egy ilyen identitást immár senki sem tekintheti előzetes adottnak, melyre egyszerűen hivatkozni és támaszkodni lehetne, hanem újra ki kell találni és népi identitásként meg kell teremteni azt. Ennek hatékony eszköze azonban nem az, hogy a „jó okokat” (indokokat) szolgáltatunk, miért kell elfogadnia az alapvető liberális-demokratikus értékeket, vagyis hogy morális igazolását (normatív megalapozását) adjuk ezeknek, hanem az, hogy olyan történetek mesélünk, amelyek érzelmi és szenvedélyes kötődést hoznak létre ezekhez az értékekhez. Ez Diamond legfontosabb és leginkább megfontolásra méltó üzenete azoknak, akiknek a szívéből beszél: a hazai ellenzéknek (is).

 

 



[1] Ehhez lásd Mouffe, Chantal: A politika és a politikai, in: Századvég 60 (2011), 25–47.o.: 30–34.o.

[2] Huntington, Samuel P.: Kik vagyunk mi? Az amerikai nemzeti identitás dilemmái, Európa, Bp., 408.o.

[3] Id. mű: 411.o., 413.o.

[4] 1776. július 4. Függetlenségi Nyilatkozat, Abraham Lincoln gettysburgi beszéde, 1863. november 19. Giovanni Sartori rámutat, hogy a lincolni formula csillámlóan és nyugtalanítóan sokértelmű, és „az aforizma azért idézi a demokráciát, mert Lincoln mondta.” Hogy mennyire így van, azt kiválóan érzékelteti, hogy „Sztálin ezt a mondást minden további nélkül aláírta volna. Úgy értette volna: a nép kormányzása [government of the people] azt jelenti, hogy ő (Sztálin) kormányzásának tárgya a proletariátus, s hogy ő (Sztálin) a nép révén kormányoz [by the people], a népért [for the people], azaz a proletariátus érdekében.” (Sartori, Giovanni: Demokrácia, Osiris, Bp. 1999, 29.o.

[5] Gray, John: Befejezés (1994): Posztliberalizmus, in: Gray, John: Liberalizmus, Tanulmány, Pécs, 1996, 119–136.o.: 121.o.

[6] Pascal, Blaise: Gondolatok, Gondolat, Bp., 1983, 36.o. (72. töredék)

[7] Id. mű, 134.o.

[8] Id. mű, 135–136.o.

[9] Id. mű, 267.o.

[10] Bence György: A politikum sajátossága, in: Bence György: Politikai-filozófia tanulmányok 1990–2006. L’Harmattan, Bp. 2007, 13–25.o.: 17–24.o.

[11] Gray, John: Id. mű, 135.o.

[12] Fukuyama, Francis: A történelem vége és az utolsó ember, Európa, Bp. 2014, 7.o.

[13] Assmann, Jan: A kulturális emlékezet – Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Atlantisz, Bp. 1999, 76.o.

[14] Hasonlóképp fogalmazott Arató András a Forradalom, restauráció, legitimáció – Az államszocializmusból való átmenet ideológiai problémái című írásában (Politikatudományi Szemle 1993/3, 5–44.o.: 23–24.o.).

[15] Erre Kis János többször is kísérletet tett, először 1992-ben, a Gondolatok a közeljövőről c. írásában (Magyar Hírlap, 1992. december 24.), mely a Köztársaság legitimitása címmel újra megjelent válogatott műveinek egyik kötetében (Összetorlódott idő – Politikai írások, 1992–2013, Kalligram, Pozsony, 2013, 239–252.o.). Ennek az írásának bevezetőjében Kis János hasonló megállapításokat tett a Magyar Köztársaság 1989–1990-es létrehozásáról, mint amilyeneket a ’89–’90-es alapításról itt én teszek.

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország