Forgatókönyvek Európának

Tanulmányunkban megállapítjuk, hogy a migráció egy olyan jelenség, amellyel az Európai Uniónak hosszú távon kell számolnia: Északkelet-Afrika olyan elhúzódó gazdasági és demográfiai átalakuláson megy át, amely ugyan tartós gazdasági növekedést és fejlődést eredményezhet, de rövid és középtávon az elvárások és lehetőségek aszimmetrikussá válnak. A jobb oktatási, egészségügyi és telekommunikációs feltételeknek köszönhetően milliók lépnek majd be a térség munkaerőpiacaira, de ezzel párhuzamosan az elégedetlenség mértéke is növekszik majd, mert a hirtelen megváltozott igényekhez csak nagyon lassan tud felzárkózni a társadalmi és gazdasági környezet.

A korábban a migráció célpontjaiként szereplő országok jelentős része elhúzódó politikai válságban szenved (Líbia, Egyiptom, Törökország), amelyek középtávú rendeződése ma még nem látható – ezért a gyors fejlődésnek indult afrikai térség azon lakói, akik a képzettségüknek megfelelő munkában és bérezésben akarnak részesülni, kénytelenek máshova emigrálni, többek között Európába.

Ezt az új kihívást csak hosszú távon, és csak strukturális megoldásokkal lehet kezelni. A Méltányosság Politikaelemző Központ amellett érvel, hogy elsősorban 1) az Unió eredeti céljához, a versenyképesség növeléséhez kell visszanyúlni, és a politikai együttműködés mélyítése helyett, a 2) gazdasági döntések végrehajtásáért felelős európai bürokráciát kell erősíteni.

A Méltányosság Politikaelemző Központ már több tanulmányában foglalkozott a bevándorlás problematikájával, reguláris vagy irreguláris migrációval egyaránt. Jelen tanulmány is ezek közé a művek közé tartozik, a júliusban megjelent, „Bevándorlás három nézőpontból” című munka folytatása.

Abban az elemzésben összegyűjtöttük az Európai Unió és a tagországok bevándorlás szabályozására vonatkozó jogintézményeit, valamint megvizsgáltuk a migrációhoz fűződő gazdasági és politikai érdekeiket – külön kiemelve Magyarországot és az Unió három nagy gazdaságát: Németországot, Franciaországot és az Egyesült Királyságot.

Bevezetés

Abban az elemzésben összegyűjtöttük az Európai Unió és a tagországok bevándorlás szabályozására vonatkozó jogintézményeit, valamint megvizsgáltuk a migrációhoz fűződő gazdasági és politikai érdekeiket – külön kiemelve Magyarországot és az Unió három nagy gazdaságát: Németországot, Franciaországot és az Egyesült Királyságot.

Elemzésünk nem áll meg a történelmi, aktuálpolitikai, valamint gazdasági érdekek feltárásánál, ugyanis arra a három kérdésre keresi a választ, hogy 1) milyen mély és hosszú távú folyamatok állnak a jelenlegi migráns hullám mögött; 2) meddig tarthat és 3) milyen megoldások állhatnak Európa előtt a probléma kezelésére?

Már a tanulmány elején fontos felhívnunk a figyelmet arra, hogy a migrációnak két fő kategóriája van: a reguláris (amikor valaki szabad akaratából, minden jogi feltételnek eleget téve lép be egyik országból a másikba), valamint az irreguláris (amikor a be- és a kilépés valamelyik jogi feltétele nem teljesül). Az utóbbi kategórián belül beszélhetünk illegális bevándorlókról és menekültekről. A kettő között az egyetlen különbség, hogy a menekült nem szabad akaratából hagyja el hazáját, hanem valamilyen külső, kényszerítő (vallási, politikai, etnikai, faji) ok miatt menekülnie kell (Nagy, 2012: 62). Tanulmányunk mind a reguláris, mind pedig az irreguláris migráció kiváltó tényezőire keresi a választ.

Migráció: együtt kell vele élni?

A migráció nem csupán gazdasági tényezők függvénye: a kibocsátó országok alacsony életszínvonala és rossz jövedelmi helyzete nem az egyedüli, vagy a fő kiváltó oka.

Először is létezik egy mikro- és egy makroszint. A mikroszint az egyén saját, közvetlen társadalmi kapcsolatait és viszonyait, valamint életminőségét jelenti. A makroszint ezzel szemben a komplex gazdasági és politikai környezete egy egész társadalomnak (International Organization for Migration, 2012:9). Egyik sem változatlan, mindegyiket folyamatosan érik hatások, mindegyik állandó mozgásban van. Éppen ezért néha nagyon nehéz megállapítani, hogy mikro vagy makroszinten történik olyan változás, amely a migráció irányába hat. Különösen bonyolult beazonosítani az okokat, amikor a politikai konfliktusok és gazdasági válságok egybeesnek olyan demográfiai, gazdasági és politikai trendekkel, amelyek egész régiókat érintenek – ezt nevezik kevert migrációnak (Van Hear, 2011:2-3).         

Nem nehéz belátni, hogy ma pontosan ilyen nagy, átfogó trendek kibontakozásának az idejét éljük. Tanulmányunk éppen ezért mind a két szinttel foglalkozik: először a demográfiai és gazdasági trendeket vizsgálja, majd kitér a politikai környezetre is.

Az alacsony jövedelem és a rossz életszínvonal korántsem a fő vagy legmeghatározóbb oka a migrációnak. Éppen ellenkezőleg: ezek azok a tényezők, amik leginkább visszafogják azt!

A nagyobb társadalmi mobilitás és a migráció elsősorban a gazdasági fejlődés következményei. A szociológia ezt a migrációs átalakulás elméletével írja le: az egyének vágya megnő a kivándorlás adta lehetőségek kiaknázása iránt, ahogy a gazdasági növekedés következtében „nő a jövedelem, egyre nagyobb tömegek részesülnek oktatásban és gyorsabban áramlik az információ a digitális kommunikációs eszközökön keresztül, valamint javul az infrastruktúra és kibővülnek a közlekedési lehetőségek” (IMI, 2012:9). Az információ, tudás és az anyagi tőke nem csupán a lehetőségeket teremti meg, de a vágyat is a kivándorlásra. Ez a nagyon hosszú, de mély átalakulás végig együtt jár a kivándorlással, ami először magas intenzitással zajlik, majd fokozatosan csökken, míg az ország maga is célország nem lesz (de Haas, 2011:61).

Ehhez legalább három dolog kell: 1) politikai stabilitás és olyan 2) tartós gazdasági növekedés, ami azt eredményezi, hogy 3) az országok közötti különbségek jelentős mértékben csökkennek (de Haas, 2008: 1971). Ezt a folyamatot szemlélteti Dél-Európa (1945-1980). Ez az időszak a XX. században lejátszódott első, nagy, európai migrációs hullámot jelöli, amikor nem csak a kontinensről kívülről, de azon belülről áramlott a munkaerő Franciaország, Németország, Ausztria és a Benelux-államok felé. Főként Olaszországból (200 000 fő/év), Spanyolországból (175 000 fő/év) és a volt Jugoszláviából indultak útnak északra a jobb élet reményében. Azonban ez a trend Spanyolország és Olaszország tekintetében megfordult, miután 1972 és 1980 között 3,5, illetve 4,1%-kal nőtt átlagosan a gazdaság évente, amely trend nem 1972-ben kezdődött, hanem már az 1960-as években. Húsz évnél is hosszabb ideig tartó konjunktúrára volt szükség, hogy el tudják hagyni a „kibocsátó” ország státuszt – amely két évtized alatt az emigráció a két országból folyamatosan jelen volt és csak nagyon lassan szűnt meg, az oktatás, az infrastruktúra és a lehetőségek bővülésével, illetve fejlesztésével (de Haas, 2011: 61).      

2011-ig Marokkó, Líbia, Egyiptom és Törökország szolgáltattak hasonló példát, mely államok a 2000-es évekre kibocsátókból célországgá váltak Afrika, valamint a Közel-Kelet többi országa számára (de Haas, 2011: 62). Azonban Líbiában ma polgárháború van, Egyiptomban nemrég ért véget a forradalom, a török állam pedig egyre instabilabb. Ennek eredménye, hogy azok az emberek, akik eddig Észak-Afrikába és a Török Köztársaságba vándoroltak be, most már kénytelenek máshol lehetőségek után nézni: Európában. A legfontosabb kérdés ezért ma az, hogy az Afrikában és a Közel-Keleten kibontakozó trendek milyen irányba mutatnak: számítania kell Európának az új migrációs hullám elhúzódására?

Afrikában az a térség, amely a kibocsátás motorja volt, jelenleg nagy átalakulások előtt áll. Dzsibutiban, Eritreában, Etiópiában, Szomáliában és Jemenben ma megközelítőleg 300 millióan laknak. 2000-ig évi 9%-al, ma már „csak” évi 3%-kal nő a népességük és ennek megfelelően a lakosság több mint 20%-a 15 és 24 év közötti. Szomáliát leszámítva ezekben az országokban már megindult egy nagyon mély és lassú társadalmi átalakulás: csökken a mortalitás, 200%-kal nagyobb a GDP 2000-hez képest, főiskolák és egyetemek nyílnak, nagy fokú az urbanizáció. Azonban a termőföldek mérete és száma korlátozott, a lakosság harmada még mindig írástudatlan és az évi 5-7 százalékos gazdasági növekedés sem képes kellő számú munkahelyeket biztosítani. De nem a munkahelyek hiánya fogja más országokba irányítani a fiatalokat: az internet és a televízió, az oktatás és az új tömegközlekedési eszközöknek köszönhetően – és ezek segítségével – vágynak a jobb életre és tudják, hogy ez el is érhető. Ha nem is otthon, de máshol igen (IMI, 2012: 10-25).

Mivel Törökország, Egyiptom és Libanon jelenleg nem képesek biztonságot nyújtani – még saját állampolgáraiknak sem – ezért valószínűleg Európa felé kénytelenek majd indulni. Ez azonban csak a demográfiai és gazdasági környezete a migrációnak, ami elsősorban a reguláris bevándorlásra vonatkozik. A menekültek a politikai üldöztetésüknél fogva kénytelenek elhagyni otthonaikat.

A két legnagyobb kibocsátó ország Szíria és Afganisztán (UNHCR, 2013:2). Szíria a nagyhatalmi politikai érdekek keresztútjában fekszik, Afganisztánt pedig évtizedek óta belső és külső konfliktusok sújtják (Brzezinski, 1997: 126). A probléma komplexitását adja továbbá az is, hogy nem pusztán regionális politikai konfliktusokról van szó: Észak-Afrikától kezdve egészen Pakisztánig, a gyarmatbirodalmak felbomlása utáni évtizedek instabilitása hagyott máig kitörölhetetlen nyomot. A hidegháború végével a térség országainak világpolitikai szerepe is megkérdőjeleződött: az el nem kötelezett országok mozgalma értelmét vesztette. Már nem volt meg az a két pólus, amivel szemben meghatározták magukat, és amivel szemben próbáltak egységesen fellépni.

Irán elszigetelődése, a két öbölháború, a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás és az azt követő iraki és afganisztáni háború mind katalizátorai voltak a jelenleg a térségben uralkodó konfliktusnak. Az etnikai konfliktusok és magán a muzulmán valláson belüli vallási ellentétek mindig is jelen voltak – de az autoriter rezsimek féken tudták tartani az indulatokat. Az arab tavasz egy szabadabb jövő reményében elsöpörte a több évtizede regnáló diktátorok hatalmát, ugyanakkor ez együtt járt a megosztott államok instabillá válásával.

A Líbiában keletkezett hatalmi vákuum egy hatalmas gócpont. Drog- és embercsempészet, fegyverkereskedelem, rengeteg pénz és olaj – ennyi maradt az egykor gazdag országból. Hadserege, a javarészt tuareg zsoldosok, maguk is fegyveres konfliktust robbantottak ki hazájukban, Maliban 2012-ben. Ma a fegyverarzenál és a területi fennhatóság a felkelők és a terrorcsoportok kezében összpontosul. Azon migránsok – menekültek és bevándorlók –, akiket Kadhafi a nyugat-európai kormányokkal megegyezve meg tudott állítani, ma már akadály nélkül megindulhatnak Európa felé, az emberkereskedők szervezett közreműködése folytán.

Az arab tavasz Szíriában is egyre nagyobb elégedetlenséget hozott a felszínre az Aszad-rezsimmel szemben. A nyugati országok támogatásával harcoló felkelők és a kormányerők mellett egy terrorszervezet, az Iszlám Állam is beszállt a polgárháborúba.

A szakirodalom „bukott államoknak” nevezi azokat az országokat, amelyek gyenge központi hatalommal rendelkeznek, a hatalomért több fegyveres csoport is harcol, és a kormány nem rendelkezik megfelelő kapacitással az állampolgárok megvédésére (Weiner, 1996: 10). Ez a definíció használható akár Líbiára, Szíriára, Afganisztánra és Irakra is. Ma ezek az országok és kormányaik nem tudják ellátni egy állam működtetéséhez szükséges feladataikat – és változás hosszú távon sem várható.

Az eddig leírtak fényében kijelenthetjük, hogy a demográfiai robbanás Afrika keleti részében valószínűleg tovább fog tartani és a jövőben is együtt fog járni egy olyan gazdasági növekedéssel, ami 1) előidézi a migrációs változás jelenségét, így nagy volumenű kivándorlásra lehet számítani, ami a térségre jellemző politikai instabilitás miatt 2) könnyen Európa felé irányulhat. Ez a hosszú távú társadalmi trend könnyen „rátelepedhet” az 3) évekig is elhúzódó menekültválságra, hiszen ma még nem lehet látni annak a tervnek és politikának a nyomati, amely stabilizálná Észak-Afrikát és a Közel-Keletet.

Az Uniónak muszáj felkészülnie a migráció hatékony és akár évekig is elhúzódó kezelésére gazdaságilag, politikailag és szociálpolitikai szempontból. Mielőtt az Európai Unió előtt álló lehetőségeket vizsgálnánk, nézzük meg, milyen is az a környezet most, amely a menekülteket fogadja, valamint a fenti kihívásokat kezelni hivatott.

Életmódok találkozása és következményei

A biztonságpolitika egyik legjelesebb szakértője, Samuel P. Huntington (1927–2008) úgy látta, hogy a nemzetek társadalmi biztonságára a mai világban egyértelműen a bevándorlás jelenti a legnagyobb veszélyt (Huntington, 2004: 181). Az eredetileg „A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása” című könyvével világhírűvé vált Huntington felidézi, hogy az Amerikában élő külföldi születésűek tekintetében néhány évtized alatt a fejlődő Ázsiából és Latin-Amerikából érkezők elkezdték „pótolni” a korábbi migráns európaiakat és kanadaiakat: a mexikóiak 2000-ben már a teljes külföldi születésű populáció mintegy 28%-át adták (Huntington 2004: 223-224).

Ha Nyugat-Európát és az ottani muszlim bevándorlók helyzetét nézzük, megállapítható, hogy túlnyomó részük alacsony képzettségű és ennek megfelelően a társadalom alacsonyabb jövedelmű rétegeihez tartozik. A rossz társadalmi helyzet kétségkívül akadálya integrációjuknak és ez az elkülönülés, szegregációs folyamat csak tovább növeli az amúgy is meglévő különbségeket. A migránsok második és harmadik generációinál megfigyelhető a gyökerekhez való fordulás: a többségi társadalom elutasítása sok esetben az iszlám fundamentalizmushoz megjelenéséhez vezet. 

A bevándorlók nemcsak etnikai és vallási alapon, hanem átlagéletkoruk alapján is elkülönülnek a társadalom többi részétől – tehát általában fiatalok, szegénységben élők, kevésbé képzettek és muszlim vallásúak (Wetzel, 2009: 7-8). A tömeges bevándorlás kapcsán általában a terrorizmust szokták emlegetni, mint jelentős veszélyfaktort, azonban
ennél sokkal akutabb és lényegesebb probléma a bűnözés, amely egyértelműen a migránsok lényegesen rosszabb életkörülményeiből fakad. Az ezredfordulón Olaszországban a börtönbüntetésüket töltők közel 30 százaléka volt bevándorló, miközben az olasz lakosság csupán 2-3 százalékát alkották a külföldiek (Mastrobuoni and Pinotti, 2014: 2). A brit igazságügyi minisztérium adatai szerint 2012 júniusában a bebörtönzöttek 13,1 %-a volt muszlim vallású, miközben a 15 év feletti teljes népesség csupán 4 százaléka vallja magát annak (Berman and Dar, 2013: 11). Svédországban 1997–2001 között a bűncselekmények egynegyedét bevándorlók követték el, további 20%-át pedig olyanok, akiknek a szülei külföldön születtek (Alex, 2015).

Összességében megállapítható, hogy az Európát jelenleg tömegesen érintő muszlim bevándorlással kapcsolatos félelmek nem minden alap nélküliek. A sok esetben nehezen (vagy egyáltalán nem) kontrollálható migrációs hullámok különböző problémákat vetnek fel: a terrorizmus, bűnözés és egyenlőtlenség kérdését. A kilátástalanság és esélyegyenlőtlenség napjainkra olyan válságba sodorta a Nyugat-Európában élő muszlim bevándorlókat, amelyből egyre nehezebb lesz kiutat találniuk, nekik is és a kormányoknak is. A politikai döntéshozóknak számolniuk kell a bevándorlók köreit érintő szociális zavargásokkal – mint amilyenek 2005 őszén Párizsban, Párizs környékén és más nagyvárosokban lezajlottak (Tüske, 2007:15).

Az európai közösségnek – benne az Európai Unió tagállamainak – megfelelő és hatékony választ kell találnia a migrációval járó problémák kezelésére, különben az eltérő kulturális szokásokkal, jövedelemmel és kilátásokkal rendelkező társadalmi csoportok konfliktusai hosszú távon súlyos következményekkel járhatnak (Tüske, 2007:15).

Kihívások: demokrácia és társadalmi kohézió a XXI. század Európájában

Az információáramlás gyorsasága és átalakult eszközrendszere alapjaiban változtatta meg az életünket – és ez a változás nem áll meg az egyének szintjén, hanem a közösségek egészét is érinti. Mikor állam- és azon belül nemzetépítésről beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a XXI. században az internet és a számítástechnika integrációra gyakorolt hatását.

Azok a bevándorlók, akik a jobb élet reményében, a jobb lehetőségek után kutatva érkeznek Európába, ma már nincsenek olyan erősen rákényszerülve a többségi társadalomba való mély integrációra. Lehetőségük van otthoni családjukkal, barátaikkal és közösségeikkel tartani a kapcsolatot és a célországban megkeresett jövedelem meghatározott részét hazautalni (de Haas, 2008: 1273). Itt muszáj egy pillanatra megállni és egy valamit leszögezni: ez nem probléma. A kibocsátó ország gazdasági körülményeinek a javítása minden esetben a migráció mérséklődéséhez vezet hosszú távon. A valódi probléma nem gazdasági, hanem szociológiai természetű: ugyanis kettős kötődés alakul ki.

Ma már azoknál a migránsoknál is – legyenek akár menekültek, akár egyszerű bevándorlók – akik a permanens letelepedés céljával érkeznek, szinte óhatatlanul elválik egymástól az identitásuk és a kötődésük tárgya. Ennek a két attitűdnek nem felétlenül kell összekapcsolódnia (Dalton, 2008: 80). A kötődés és az identitás egy kölcsönhatás egyén és egy adott közösség között. Ha a kötődés és az identitás tárgya nem esik egybe, az komoly gondokat okozhat a kohézió megteremtésének szempontjából – márpedig a gyors kommunikáció és információáramlás pont a „régi” kötődések fenntartását segítik elő és gátolják a konkrét tartózkodási helyhez kapcsolódó értékrendek és célok elsajátítását.

Az identitás és kötődés minőségének befolyásolására első, kiinduló lépésként az állampolgári jog szolgál. Azonban itt is rögtön egy problémába ütközünk. Ha megfigyeljük az európai szabályozások keretét adó nemzetközi és regionális egyezményeket, akkor azt látjuk, hogy kialakulóban van egy univerzális tartalom: vannak jogok, amelyek mindenkit megilletnek az emberi minőségből adódóan. Egy szinttel lejjebb olyan jogosítványokat látunk, amelyek nem egyedi, nemzetállami tagságból fakadnak, hanem egy olyan sui generis politikai közösségi tagságból, ami saját állampolgári szabályozással bíró nemzetállamokat tömörít.

Így az uniós, állampolgárságra vonatkozó jogintézmények leginkább csoporttagsági járulékokra hasonlítanak, nem pedig az állampolgári státuszból eredő igazi jogokra. Egészen közel az egyénhez, az önkormányzatok szintjén pedig az a törekvés érvényesül, hogy a helyi szintű közösségi élet a lehető legnyitottabb legyen az individuumok számára, státusztól függetlenül részt lehessen venni az önkormányzásban – ezt a jelenséget nevezik habitokráciának (Carens, 2000).

Mindez azt jelenti, hogy a tagállamok mozgástere a nemzetépítés szempontjából leginkább kardinális kérdésben, az állampolgári jog és a hozzá kapcsolód státuszok szabályozásában beszűkült: a nemzetközi, de még inkább az uniós jog korlátozza lehetőségeiket. Az állampolgári jog többszintű szabályozásának van egy másik következménye is: olyan határokon átnyúló, kollektív jogok alakultak ki, amelyek nem egységes régiókat fednek le. A végeredmény pedig pontosan az ellen hat, hogy kialakulhasson egy modern, patrióta azonosság- és kötelességtudat. Ehelyett a mai helyzet leginkább a feudális-rendi világra emlékeztet, ahol nem egységes és egyetemes szabályozások vonatkoztak az egyénekre, hanem különböző prerogatívák jártak jutalmul, attól függően, hogy milyen csoport tagja volt az illető (Zajda, Saha, and Daun, 2009).

Összegezésként elmondható, hogy három komoly ellentmondás rajzolódik ki: 1) a bevándorlók pont ahhoz a földrajzi területhez kapcsolódó kulturális értékeket nem vallják, és ott szembesülnek a leggyakrabban a kirekesztéssel, ahol lehetőséget biztosít nekik az Unió a politikai részvételre – az Európai Unióban a habitokrácia minél teljesebb érvényesülése a cél, miközben pont az a legnagyobb probléma, hogy a kötődés és az identitás tárgyai egyáltalán nincsenek összhangban. 2) A lehetőségektől megfosztott vagy integrálódni nem akaró egyén könnyen teljesen láthatatlanná válhat a többségi társadalom számára, ezzel végleg elveszítve a lehetőséget a beilleszkedésre. A tömegkommunikációs eszközök elterjedésének köszönhetően még soha ilyen egyszerű nem volt a kapcsolattartás, még kontinensnyi távolságok között is. 3) A tagállamok lehetőségei beszűkültek, be kell hogy tartsák a közösségi szabályokat, ugyanakkor az Unió még mindig egy gazdasági érdekszövetség: nem képes olyan közös célokat, élményeket és értékeket nyújtani, ami az uniós polgárokat összekötné és valódi tartalommal töltené fel az uniós állampolgárságot, bárki számára.

Megoldások: demokrácia és társadalmi kohézió a XXI. század Európájában

A politikai, gazdasági és demográfiai helyzetet most már ismerjük: a menekülthullám Észak-Afrika és a Közel-Kelet államainak elhúzódó instabilitása miatt folytatódik, miközben számítani lehet egy olyan, évtizedekig eltartó migrációs hullám megindulására Kelet Afrikából és a Szaúdi-félsziget déli részéről, amely nem egyedi, középtávon orvosolható válságok eredménye. Mindez olyan technikai, jogi és politikai környezetben, amely: 1) nem motiválja az egyént az integrációra (sem az EU állampolgárait, sem pedig a migránsokat), 2) a kormányok lehetőségét szűkíti, és 3) nem tölti be a tagállamok után maradt űrt.

Sokak szerint a legérdekesebb és a legtöbb vitát kiváltó kérdés az, hogy ki „töltse be az űrt”, azaz ki legyen a cselekvés motorja: a tagállami kormányok, vagy az Unió? Föderáció vagy tagállami szuverenitás? Egyik sem.

Az uniós egység fenntartásának és elmélyítésének jövőbeni alapköve a Bizottság, az uniós bürokrácia lehet – méghozzá pont a személytelensége miatt. Ez az intézmény az évtizedek alatt olyan struktúrát, szervezetrendszert, munkamegosztást és függetlenséget épített ki, amely alkalmassá teszi távlati célok és programok levezénylésére. A legnagyobb probléma, hogy az egyes portfóliókat nem az adott területen tapasztalattal és szakértelemmel rendelkező személyek, hanem politikusok viszik.  Ez változtatást igényelne, hogy kialakuljon egy tisztán közigazgatási apparátus, amely nem politikai érdekek és célok mentén működik. Így Európa nemzetállamainak sem csorbulna a szuverenitása, hiszen a Parlament, de elsősorban a Tanács maradna a döntéshozó azon tárgykörökben, amelyek a szuverenitás közös gyakorlásának kérdéseit érinthetik.

A hatékonyabb közigazgatás megteremtése azonban csak az első lépés: olyan közös célt kell találni, amit meg is lehet valósítani. Ez tűnik a legnehezebbnek – azonban ez már létezik. A versenyképesség javítása érdekében jöttek létre a közösségi, majd uniós intézmények, amelyek első számú feladata a piaci dereguláció és a minél teljesebb kereskedelmi és ipari együttműködés kialakítása volt: azaz versenyképessé tenni a kontinenst. Az együttműködésből fakadó jobb versenyképesség és nagyobb gazdasági teljesítmény reménye hajtotta az integrációt és az intézményépítést (Hix and Hoyland, 2011: 192).

A hatékonyság-orientált igazgatás létrehozhatna egy olyan tartós gazdasági fellendülést, amelyet a kontinens utoljára az 1980-as évek előtt tapasztalt. Ez a sikerélmény kapocsként, közös élményként funkcionálhatna – feltéve, ha ebből bizonyos csoportok, például a bevándorlók vagy menekültek nincsenek kizárva –, az Uniót alkotó polgárok között és azok között, akik a jobb élet reményében érkeztek az EU-ba.

Ez természetesen csak egy ideáltipikus forgatókönyv. Azonban a versenyképesség újbóli centrumba helyezése és vezérelvvé válása egy nagyon is plauzibilis megoldás, amely a tanulmányban vázolt jövőbeni kihívásokra is megfelelő választ adhatna. 1) Nem kell hozzá elhúzódó és költséges intézményi átalakítás – amivel egy politika unió járna – hiszen a jelenlegi intézményi struktúrának is ez a magja, 2) az uniós közigazgatás hatáskörébe tartozó szakpolitikák különböző, egyéni érdekek figyelembevétele nélkül kerülnének végrehajtásra, és a 3) versenyképesség alapvető célként való deklarálása nem sértené egyetlen tagállam értékrendjét sem. Az ennek hatására bekövetkező konjunktúra pedig lehetőséget nyújtana a migráció következményeinek tartós kezelésére, hiszen az információáramlás és a kommunikáció leegyszerűsödése, valamint gyorsasága miatt szétvált 4) identitást és kötődést a megvalósult jólét hidalná újra át, közös eredményként és élményként – szemben a mindezidáig sikertelen elképzeléssel, amely a helyi politikán keresztül kívánta érdekeltté tenni az egyéneket az együttműködésben és az integrációban.

Az elemzés elkészítésében közreműködött: Bucsku Enikő, Deák-Bárdos Tamás, Kemény Zsuzsa, Sereg Szabolcs

Források:

Alex, Martin (2015): Immigration and Crime in Scandinavia, Psych and Society

Brzezinski, Zbigniew (1997): The Grand Chessboard, Basic Books, New York

Berman, Gavin and Aliyah Dar (2013): Prison Population Statistics www.parliament.uk/briefing-papers/sn04334.pdf

Carens, H. Joseph (2000): Culture, Citizenship, and Community, Oxford University Press, New York, 2000

Dalton, Russell J. (2008): Citizenship Norms and the Expansion of Political Participation, Political Studies, Vol. 56

de Haas, Hein (2008): International Migration, Remittances and Development: Myths and Facts, Third World Quaterly, Vol. 26, No.8

de Haas, Hein (2011): Mediterranean Migration Futures: Patterns, Drivers, and Scenarios, Global Envrionmental Change, International Migration Institute

Hix, Simon, Bjorn Hoyland (2011): The Political System of the European Union, Palgrave Macmillan, London

Huntington, Samuel (1998): A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, Európa Kiadó, Budapest

Huntington, Samuel (2004): Who Are We? The Challenges to America’s National Identity, Simon and Schuster, New York

International Migration Institute, University of Oxford (2012): Global Migration Futures: Using Scenarios to Explore Future Migration in the Horn of Africa and Yemen, Project Report, November

Mastrobuoni, Giovanni and Paolo Pinotti (2014): Legal Status and the Criminal Activity of Immigrants, Upjohn Institute

Nagy Boldizsár (2012): A magyar menekültjog és menekültügy a rendszerváltozástól az Európai Unióba lépésig, Gondolat Kiadó

OECD Data on Domestic Product

https://data.oecd.org/gdp/gross-domestic-product-gdp.htm (2015.10.19.)

OECD Data on International Migration

http://stats.oecd.org/Index.aspx?DataSetCode=MIG (2015.10.19.)

OECD Data on Migration

https://data.oecd.org/migration/foreign-born-population.htm#indicator-chart (2015. 10. 19.)

Tüske László (2007): Az európai iszlám kérdéseihez, Iskolakultúra, 6-7

United Nations High Commissioner for Refugees (2013): Global Trends

http://www.unhcr.org/5399a14f9.html (2015. 10. 19.)

Van Hear, Nicholas (2011): Mixed Migration: Policy Challenges, The Migration Observatory

Világbank: GDP at Purchasers Price

http://data.worldbank.org/indicator/NY.GDP.MKTP.KD (2015.10.19.)

Weiner, Myron (1996): Bad Neighbors, Bad Neighborhoods: An Inquery into the Causes of Refugee Flows, International Security, Vol.21, No.1

Wetzel Tamás (2009): A bevándorlás kérdése Magyarországon, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar, Doktori Iskola, Budapest

Zajda, Joseph, Lawrence J. Saha, Holger Daun (2009): Nation-Building, Identity and Citizenship Education, Springer, 2009

Letölthető dokumentumok:

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország