A tábormentalitás öngólja

 
Néhány szó először magáról a „kettészakadt országról”. Nem igaz a tétel, mert a vándorszavazók aránya jelentős. Bármikor, ha épp úgy adódik döntő többségbe juthat a parlamentben egyik vagy másik oldal. Jóformán véletlen, hogy az utóbbi választásokon közel szerepelt egymáshoz a két nagy párt, mert a magyar sajátosság épp a kiszámíthatatlanság, és nem a kiegyensúlyozottság.

A nép politikai hűtlenségét a baloldal csak a választások közötti időszakban tapasztalta meg, de ez bármikor alakulhat másként is. A szekértábor mentalitás nem az egész népességre, csupán az érdekek hálójába kerültekre, s közülük is elsősorban a magas kulturális és kapcsolati tőkével rendelkezőkre vonatkozik. Ezt előre kell bocsátani egy érdekek hálóját elemezni próbáló gondolatmenetben.

Az érdekháló rendkívül stabil, s ez az oka annak, ami miatt semminek sincs következménye. A legfontosabb a lojalitás, ezért aki lojális majdnem mindent megtehet. Két kivételt láthatunk, Zuschlagot és Medgyessyt, előbbinek se lett volna baja, ha a konzervatív táborban követi el faragatlan tréfáját, utóbbi története pedig nem megtisztulásként, hanem palotaforradalomként értelmezhető. A „lojalitás a legfontosabb” nem különbözik semmivel sem a „jó elvtársak” iránti igény korszakától, pusztán nem egy centrum van, hanem több. A lojalitás elvárás abszolutizálása eltorzítja a demokráciát, kontraszelektív módon a gerincteleneket juttatja vezető pozícióba. (Ugyanis a modernitás erkölcsi vívmánya, hogy nem emberekhez, és intézményekhez, hanem szakmákhoz és hivatásokhoz szokás lojálisnak lenni.)

Konzervatív értelmiségi körökben egyértelmű, de balliberálisoknál is sokan, talán a többség gondolja úgy, hogy az őszödi beszéd után le kellett volna mondania a miniszterelnöknek. Hasonlóképp van bizonyos egyetértés arra vonatkozóan, hogy ha alapos a gyanú a korrupcióra egy önkormányzat bizonyos tagjainál, nekik is le kéne mondaniuk. Fidesz érdekhálózatába tartozó önkormányzatokban pedig szintén nincs semmi – legyen az bármekkora helyi közfelháborodást kiváltó – ami megingatná a politikai lojalitás szempontját.

Nincsenek demokratikus hagyományaink, s épp a rendszerváltástól fogva kezdtek gyorsabb leépülésbe a szakmai normák, szakmai etikák. Hiányzik a távlatibb érdekfelismerés logikai művelete is. Önkormányzati korrupciógyanúnál például nem az ellenpártnak, hanem a saját pártnak az érdeke, hogy ne kelljen szembesülni egy esetleges kellemetlen jogi ítélettel. Az, hogy korrupt bűnözőket véd egy párt, nem felvállalható kockázat. Hazugságon rajtakapott újságírók pozícióban tartása, a legtöbbet az újságnak árt. Gyurcsány Ferenc leválthatatlansága voltaképp az MSZP-nek a legkárosabb, nem a Fidesznek.

A hibát elkövető emberek lemondása, eltávolítása bizalomnövekedést eredményez a szakma és az intézmény iránt, a következménynélküliség viszont demoralizálja és cinikussá teszi az egész társadalmat.

A hatalom morális megtisztulási képtelensége mindenkit megvisel. Baloldali szimpatizánsok azt mondják: „rendben van, hogy volt a köreitekben korrupció, de hogy ennek ellenére nem tudjátok megvédeni a pénzünk, az értékrendszerünkbe tartozó médiumaink, a szimbólumaink stb., hát megérdemlitek a bukást – de mi jön azután.” Van tehát egy kilátástalan haragérzet a baloldalon. Csalódottság és apátia, mely azonban nem párosul belátással, de még toleranciával sem. Ez valahogy abszurd, különösen, ha ebből a szempontból az Egyesült Államokat tartjuk referenciának.

Obama győzelme nem eredményez mérhetetlen szomorúságot a konzervatívok körében, sőt Obama győzelméből a vesztes oldal is az ország megbecsülésének növekedését várja, s persze eközben árgus szemekkel figyelik. A republikánusok Obama győzelmétől saját megtisztulásukat remélik. Ki remél ma Magyarországon a baloldal vereségéből baloldalt országfelemelkedést, és baloldali megújulást? Abban a hitben van mindkét oldal, hogy egy vereség csak katasztrófához vezethet.

A tábormentalitás fatalista. Nem ideológiai alapon szerveződik, ha ugyanis így történne, a hozzánk közelállóval vitáink keletkeznének, s ezek a viták elvi alapon működnének, nem a konc megtartásának alapján. A konzervatív oldal ideológiai stabilitását tekintve semmivel sem különb, médiája mondhatni lakájmentalitású, és cseppet sem ideológikus. (Számtalan korábbi elemzésünk kimutatta már, hogy nem található a konzervatív sajtóban Fidesz kritika.)

Politikai ítéleteket különböző szempontból hozhatunk. Az egyik az ideológiai szempontrendszer. Egy másik lehetőség, hogy a vezető személyének alkalmassága alapján ítélünk. Ebben a megközelítésben a miniszterelnök mind ideológiai alapon, mind személyét tekintve akkora kockázati tényező, hogy pártjának le kellett volna cserélnie. Harmadik módja a politikai ítéletalkotásnak, mikor valaki a politikus problémamegoldási képességét tartja megfelelőnek, például azért, mert neki magának is van egy véleménye, és úgy látja a hozzá közelálló is hasonlóképp akar lépni. A miniszterelnököt ez sem tarthatja pozíciójában, hiszen a miniszterelnöki programok vargabetűi követhetetlenek.

A mi véleményformálóink politikai vezetőikkel történő azonosulása tehát nem személyi természetű, nem a vezető karizmájához vonzódó, nem ideológiai, és nem a konkrét ügyek kezeléséhez köthető. A magyar tábormentalitás etnikai jellemzőket visel. Nem azt állítom, hogy etnikai, hanem azt, hogy etnikaihoz hasonló, és azért döbbenetes ez, mert nem egy többnemzetiségű országban történik mindez. Több jelenség megmagyarázható így, de nézzük először mit is jelent ez egyáltalán.

Az etnikai típusú politikai azonosulás teljesen racionális ott, ahol egy választó abban reménykedhet, az ő nemzeti érdekeit leginkább egy hasonló származású tudja képviselni. Mert bármiként is alakul a világ, az ő etnikumát veszély fenyegeti, és ezt a fenyegetettséget csak valaki olyan tudja elhárítani, akit származása miatt szintén hasonló veszély fenyeget. Ez a gondolkodás egy többnemzetiségű társadalomban adekvát. Számos határainkon kívül élő magyar így gondolkodik, amikor egységes magyar érdekképviseletet remél, mert minden más sokadrangú, és haragszik amiért az egység nem jön létre. A fenyegetettség csökkenésével azonban szükségképp megjelennek más artikulációk is.

Ha elfogadjuk, hogy Magyarország határain belül épp úgy viselkednek a jobb és baloldaliak, mintha különböző etnikumhoz tartoznának, igazán nehezen megválaszolható, hogy vajon honnan a fenyegettetés? Vagy ha ez valahol érthető, akkor miért nincs ilyen a cseheknél, lengyeleknél, és más, térségbeli nemzetnél?

A tábormentalitás etnikai szintű jellemzőinek gyászosak a következményei. Senki sem tud megbukni, ha már hatalomra került, mert hatalomban tartják a hívek rettegve az ellentétes erők megjelenésétől.

A kétosztatúság nem maguk miatt a lövészárkok miatt, és az állandó acsarkodások miatt demokráciarombolók, hanem mert emiatt válik a saját sorok megtisztítása lehetetlenné, illetve a folyamat bonyolultabb, és körkörösebb: a morális üresség az oka a demokratikus deficitnek, az pedig a tábormentalitásnak, és a tábormentalitás újratermeli a morális ürességet. Ki tudja már hol a kígyó farka és feje? Csapdába kerültünk, és ebben az örvényben a rendszerváltás óta mind mélyebbre süllyedünk.

A média világos és kritikus megnyilvánulása segíthetne. Ehelyett égbekiáltó tudatlansággal működik. Hogy csak egyetlen példát mondjak: Kuncze Gábor mint újságíró készít interjút volt harcostársával, Gyurcsány Ferenccel.

S zavar ez valakit az újságírószakmában és a nyilvánosságban? Az urak itt azt hiszik, hogy a kreativitás zászlaja alatt bármi megtehető, s nem tudják, hogy egy jól működő demokráciában egy sereg morális játékszabályt kell betartani. Kunce Gábor kérdezhet jól, teremthette az isten is riporternek, de ez már mindegy, mivel ő politikus. Azok viszont, akik riportereknek tartják magukat nem szabadna hagyni szakmájuk lejáratását. A szakmák lejáratásán keresztül vezet ugyanis az út a tábormentalitáshoz.


Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország