Reform vagy bukás


Sajátos fogalomzavar alakult ki a nyilvánosságban azzal kapcsolatban is, hogy voltaképpen mi minősül reformnak; a 2008-as népszavazás idején a szavazók egy jelentős része a leszavazott három részhozzájárulással (vizitdíj, tandíj, kórházi napidíj) azonosította az egészségügy reformját, holott azok inkább a miniszterelnök szemléletformáló célkitűzéseinek jelképes elemei voltak, és nem képezték integráns részét sem az egészségügy ellátórendszerének, sem a biztosítási rendszer reformjának. A Nemzeti Csúcs felszólalásaiban is a reformok igen eklektikus értelmezési változatokban jelentek meg.

E tekintetben Gyurcsány Ferenc a tavaszi ülésszak nyitóülésén felvázolt javaslatai sem teremtenek tiszta helyzetet. A vázolt „programcsomag” tulajdonképpen válságkezelési javaslatok és (szerkezeti) reformelképzelések sajátos elegye, megtűzdelve olyan elemekkel, amelyek egyik vonatkozásban sem relevánsak (pl. kisebb parlament).

A választópolgárok számára ismét beazonosíthatatlan, hogy mely intézkedések szolgálják Magyarország strukturális modernizációjának hosszú távú célját, és melyek azok az intézkedések, amelyeket a rövidtávú válságkezelés érdekében kell eszközölni. Ez több szempontból is problémát jelent, és a Gyurcsány-kormány nem először követi el ezt a hibát. 2006-ban is összemosták a reformelképzeléseket (amelyeknek akkor még volt társadalmi támogatottsága, mivel reformszándékait mind az MSZP, mind az SZDSZ meghirdette a kampányban) a fiskális kiigazítást célzó megszorító intézkedésekkel (amiket viszont elmulasztott megemlíteni a kampányban), azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a nagy ívű reformlendület mellett eltörpül majd a rapid kiigazító csomag, és minimalizálni lehet a gyors lefolyású megszorítások negatív hatását. Nem így lett. Pont fordítva sült el; a lakosság előtt elhalványultak a választóvonalak a megszorítások és a reformok között, ami megágyazott egy reformellenes közhangulatnak, melynek betetőzése a népszavazás volt.

A válságkezelés és a szerkezeti reformok összemosása ismét komoly kockázatokat rejt. A kormányzat ezúttal abból indul ki, hogy a válsághelyzet a politikumból kikényszerítheti, a lakossággal pedig elfogadtatja a reformokat. Könnyen előfordulhat, hogy ez az árukapcsolásos stratégia ugyanolyan zsákutcába vezet, mint 2006-ban.

Azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy mindkét esetben a közvéleménytől, az ellentétes közakarattól és a negatív közhangulattól való félelem késztette a kormányzatot arra, hogy kerülő úton valamilyen fedőkommunikáció keretében vezesse fel változtatási elképzeléseit, legyen szó fiskális restrikcióról, válságkezelésről vagy szerkezei reformokról. Felmerül a kérdés, hogy indokolt-e ez a félelem, vagy érdemesebb lenne mindent a maga helyi értékén kezelni, nyíltan kommunikálni, és világosan elkülöníteni a kitűzött célokat, egyértelművé tenni a hozzárendelt eszközöket, és így a lakosság is megértőbb és együttműködőbb lenne. Ha az európai példákból indulunk ki, akkor azt kell megállapítanunk, hogy a kormányzat félelme – pártpolitikai és hatalomtechnikai szempontból – nem alaptalan. A mélyreható szerkezeti reformok tekintetében az elmúlt egy évtizedben két modell is kínálkozik Európában az összevetésre; mindkettőben rövid idő alatt (egy ciklus), mélyreható szerkezeti átalakításokat sikerült véghezvinni: az egyik Szlovákia a másik Németország példája.

Bár a két reformfolyamat nagyon eltérő alapállással indult, és nagyon eltérő kormányzati felfogás övezte, a folyamat kifutása rendkívül hasonló volt. A Schröder-kormány hosszú előkészítés után, jelentős társadalmi diskurzust követően, politikai szövetségeseket keresve kezdte meg a reformokat; a Dzurinda-kormány erőből, következetesen – lesöpörve mind a társadalmi ellenállást, mind a politikai oppozíciót – vitte végig a szerkezei átalakításokat; politikailag mindkettő belebukott, és mindkettő kalkulált is ezzel a lehetőséggel (ennek ellenére látott hozzá). Mindkét esetben az utódok folytatták a reformokat, vagy legalábbis nem üresítették ki azokat (kis módosításokat eszközöltek csak), és annak gyümölcseit is ők arathatták le. A nagyon eltérő politikai kultúra, az eltérő feltétel- és eszközrendszer ellenére a két modellben azonos a (kódolt) negatív hatalompolitikai következmény (a reformerőt illetően) és a pozitív makrogazdasági következmény (az országra vonatkozóan).

A két példa alapján megállapíthatjuk, hogy két módon lehet reformálni: erőből, utánunk a vízözön alapon, vagy politikai szövetségeseket keresve és alkukat kötve. Figyelemre méltó, hogy mindkét esetben a társadalmi faktor ki van hagyva a játszmából, a szövetségesi körből, és leginkább, mint ellenlábas, mint tehetetlenségi erő van jelen (országos sztrájkok, demonstrációk, tüntetések, ellenakciók szervezése).

A miniszterelnök rendkívüli televíziós beszédében gyakorlatilag szövetségre hívta, együttműködésre kérte föl a lakosságot. A szlovák és német tapasztalatok alapján viszont erős kételyek merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen típusú együttműködés elvi lehetősége fennáll-e; kiváltképp, ha ehhez hozzátesszük, hogy a magyar társadalom a végletekig polarizált, a közélet hitvitáktól terhes, és a közösségi szolidaritás igencsak alacsony szinten áll.

Gyurcsány Ferenc és Bokros Lajos nézeteiben egyaránt felbukkan a kultúraváltás és a reformok viszonyának kérdésköre, de nagyon eltérő előjellel és eltérő ok-okozati összefüggésben. A miniszterelnök a kudarcokból azt a következtetést vonta le, hogy nem lehet a társadalommal szembemenve reformokat bevezetni, ezért egyfajta kultúraváltást nevezett meg a reformok előfeltételéül (ld. Megegyezés). Ellenben Bokros Lajos elképzelése szerint pont a reformok kritikus tömege kényszerítheti ki a kultúraváltást, kizökkentve a folyamatokat megszokott medrükből. A rövid távú kultúraváltást illetően mindketten tévúton járnak függetlenül attól, hogy előfeltételként vagy következményként aposztrofálják azt. A társadalmi kultúra- illetve szemléletváltás ugyanis jellegéből adódóan több évtizedes folyamat, ezen a téren a legkisebb elmozdulás is évek alatt érhető csak el. Vannak persze bizonyos katartikus helyzetek, amelyekben komolyabb fordulat érhető el, végső soron ilyen helyzet lehetne a világválság is, de a magyar lakosság válságtudata messze nem érte el azt kritikus szintet (nem utolsó sorban a hamis és felületes politikai diskurzus miatt), amely kimozdítaná vagy felülírná az uralkodó szemléleti kultúrát.  

Reform vagy bukás”; ez volt őszödi beszéd kulcsmondata, és ez határozta meg az induló kormányzás elvi alapállását és misszióját. Aztán tanúi lehettünk annak, hogy az akadályok és buktatók hatására a kormány hogyan bontja le fokozatosan önnön reformidentitását, és most azt kísérhetjük figyelemmel, hogy hogyan próbálja újraépíteni. Az alapvető probléma a kiindulópontban van. Az európai példák eminensen rámutattak arra, hogy nem a „reform vagy bukás” a lényegi dilemma, hanem a fő kérdés az, hogy az adott politikai erő mentálisan el tudja-e a fogadni a reform és bukás lehetőségét; tisztában van-e az elindított reformfolyamatok nehezen elkerülhető negatív pártpolitikai következményeivel, ennek tudatában és ennek ellenére képes-e elindítani a reformokat, vállalva ezzel annak minden hatalompolitikai ódiumát. Ezt a kérdést nem sikerült tisztázni a Szocialista Párton belül, és végeredményben ez a belső tisztázatlanság, illetve az ebből fakadó hezitálás és bizonytalanság vált a reformok fő akadályává, és nem pedig bármilyen egyéb külső – társadalmi vagy politikai – tényező. A külföldi példák arra is rámutattak, hogy a sikeres szerkezeti átalakítások nagy részéhez nem társadalmi szövetségesekre vagy széleskörű politikai konszenzusra van szükség, hanem szilárd és elkötelezett pártpolitikai háttérre, kormányzati reform-elhivatottságra és esetenként pártpolitikai szövetségesekre.
 
2009.02.17.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország