Válságkezelés és sütőzsír


Miként említettem, a miniszterelnök válságkezelő programja (annak előzetes kormányzati kommunikációjával ellentétben) nem tartalmaz reformjavaslatokat, ami teljesen természetesnek mondható. Az általánosan uralkodó tévhittel ellentétben ugyanis a nagy költségvetési elosztórendszereket (nyugdíjbiztosítás, egészségügy, oktatás, állam – és közigazgatás) általában nem gazdasági krízis idején szokás paradigmatikusan átalakítani, hanem az adott nemzetgazdaság (legalább középtávon folyamatos) növekedési ciklusa során. A globális pénzügyi szervezetek nyomására, vagy a recesszió során csökkenő állami bevételek gyors pótlása végett (elsősorban forrásmegtakarító célzattal) indított reformok eredménye meglehetősen alacsony színvonalú és rövid életű szakmapolitikai modellek bevezetésében összegezhető. Éppen ebből fakad a mostani ellenzék tényleges felelőssége (minden igazságtalan felelősségáthárítástól mentesen), hiszen kormányzati pozíciója alatt, a nemzeti össztermék öt százalék körüli bővülése ellenére sem hajtott végre reformokat, holott (hazai körülmények között) kivételesen szerencsés módon politikai ciklusa teljes egészében egybeesett a gazdaság növekedési ciklusával.

A mostani kabinet pedig ahelyett, hogy reformként kommunikálja a kríziskezelést (ezzel hosszú időre lehetetlenné téve a válságmenedzselés és a reform közötti gyökeres különbség társadalmi szintű megértését), rámutathatna ezen alapvető összefüggésre (amivel jó időre kifogná a szelet egykori koalíciós partnere neoliberális „félellenzéki” vitorlájából). A gazdasági recesszió körülménye és a társadalompolitikai reform célja tűz és víz, legalább erre megtaníthatta volna a hazai balközépet a Konvergencia Program 2006. nyarát követő társadalmi fogadtatása, illetve a stagnáló mutatókkal párhuzamosan útjára indított szakmapolitikai reformsorozat másfél évvel későbbi kimenetele. Amennyiben pedig megtanulta (hiszen a meghirdetett koncepcióból ez mégiscsak kitűnik), akkor meg ne illesse a válságkezelést reformcímkével, hanem értesse meg a véleményformáló értelmiséggel, a reprezentatív gazdasági szervezetekkel és azok vezetőivel, valamint a médiával, hogy ez nem az államháztartási reform ideje.

A több mint negyed éve zajló gazdasági és társadalompolitikai konzultációsorozat a politikai osztály közösen működtetett színháza volt, melynek szereplői ugyan más-más okoknál fogva, de örömmel vették az előadás kiplakátolását, így gyorsan jegyet is váltottak támogatóiknak a nézőtérre, maguk pedig önként és boldogan jelentkeztek a színjátszókörbe. A kabinet (miután az ősz folyamán váratlanul érte az egyébként a fél világon már tomboló válság hazai megjelenése) kríziskezelő koncepció híján némi időhöz kívánt jutni, az ellenzék - gyakran radikálisként megjelenő - vezető ereje saját konszenzuskészségét és kormányképességét akarta bizonygatni, míg a két kis párt és a szakszervezetek önnön fontosságuk fényében tetszelegtek, talán utoljára. Egyedül a gazdasági és tudományos érdekképviseleti csoportok érkeztek kidolgozott szakpolitikai programelemekkel ezen egyeztetésekre, de az általuk döntően preferált neoklasszikus paradigma éppen akkoriban került globális válságba. Láthatóan mindenki gyógyszer nélkül érkezett a betegágyhoz, de egy jószándékú orvos (természetes szakmai kötelességtudatától vezérelve) legalább hozott magával egy lejárt receptet.

Az elitek intelligenciájából ennyire futotta; az ezredforduló óta tetszhalott állapotban lévő (a rendszerváltozás során meghozott) politikai-társadalmi konszenzus hiányát végre érzékelték, azonban egy olyan időszakban szerették volna (legalább szimbolikusan leküzdeni) csaknem egy évtizedes (!) kooperációs deficitüket, melynek államcsőd-közeli állapota elhúzódó szakmapolitikai konszenzusfolyamat levezénylésére már nem adott, nem is adhatott lehetőséget. Elhitették magukkal, hogy létrejöhet egy magyar Moncloa-paktum, de nem mérlegelték, hogy a követni kívánt (sőt, egyenesen idealizált) modell egy elsősorban nemzeti keretek között jelentkező, társadalmi-politikai rendszerválság megoldásaként körvonalazódott, azaz teljesen más okokra adott választ, mint a minden belső vonása ellenére elsősorban globális pénzpiaci okokra visszavezethető jelenlegi magyar válság. Tévedés ne essék, a rendszerváltozás-kori konszenzus újrakötése rendkívül szükséges, de a krízis hónapjaiban (és ez a 2010-es kampányidőszak lezárultáig értendő) erre a globális gazdasági körülmények hazai következménye okán már nem lesz lehetőség.

Visszatérve a múlt hét egészét uraló kormányfői válságkezelő programra: Gyurcsány nem tette eléggé világossá, hogy a globális krízis közepén nem új társadalmi, gazdasági, politikai konszenzust (azaz összességében állammodellt) kell alkotnunk, hanem válságkezelő pártpolitikai konszenzust. Utóbbira (a két kis párt az óta elhangzott nyilatkozataiból ítélve) van reális lehetőség, előbbire (most kivételesen nem a belpolitikai szereplők szűklátókörűsége, hanem a külső körülmények okán) semmiképp. A kormányfő a lehetőségekhez mérten szakmapolitikailag felelős programot állított össze, azonban a koncepció felelőtlen (azaz a lehetőségek ellenére általános reformprogramot sejtető) kormányzati kommunikációja folytán a gazdasági szereplők, a két konstruktív ellenzéki frakció, valamint a média és a tudományos élet részéről olyan radikális társadalmi-gazdasági modellkorrekciós elemeket kérnek számon rajta, melyeket válság idején lehetetlen kidolgozni és végrehajtani.

A kormány válság alatti gazdaságirányítása kettős szorításban küzd; egyszerre sújtja a piaci demagógia és a piaci populizmus. Vagyis Gyurcsány újabb programját szokás szerint két irányból érték támadások: a tudományos és gazdasági elitek neoklasszikus csoportjainak részéről, valamint a szélsőségesen heterogén gyűjtőpárttá vált Fidesz (és szellemi holdudvara) felől. A két szélső pont (bármennyire is szeretné a jobboldal a saját és a neoklasszikus nézőpontot egységes kormányellenes gazdasági és politikai tömbként láttatni) alapvetően ellentétes egymással. A radikális kiadáscsökkentés és adóteher-enyhítés elmaradása miatti piaci kritika, csakúgy mint a kormányfői lemondás hiányában továbbra is meglévő bizalmi deficit ellenzéki emlegetése, féligazság. A neoklasszikus azért, mert a globális válság idején ezen recept kezelhetetlen társadalmi konfliktusokat generálna, utóbbi pedig abból kifolyólag, hogy egy előrehozott választáson vélhetően győztes Fidesz (jelenleg még csak nem is körvonalazódó) gazdasági programja iránt valószínűleg akkora bizalom sem mutatkozna a nemzetközi hitelezők részéről, mint a hazai balközép válságmenedzselése iránt. A mozgástér szűk: az államcsőd (a globális hitelpiac kiszáradása miatt) a „kertek alatt”, az ország eladósodása tovább gyorsul, a forint gyengesége rekordokat dönt, a recesszió könnyen meghaladhatja a három százalékos mértéket, és eközben Semjén Zsolt a parlamentben – a kétpárti jobboldali frakciószövetség válságkezelő javaslatainak ismertetésekor – a sütőzsír kedvezményes áfa-kulcsáról értekezik.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország