Menni vagy nem menni…

Cimke: Novák Zoltán,

Még az elfogulatlan elemzések is többnyire a kompetenciák és hiátusok, az erősségek és gyengeségek megállapítására szorítkoznak, és úgy tekintenek a személyiségvonásokra és motivációkra, mint ha azok statikus és konstans tényezői lennének a politikai életnek. Pedig a mai perszonalizált politikai erőtérben a politikai mozgások értelmezhetetlenek a személyi változók figyelembe vétele nélkül.  

Az elfogulatlan elemzők és politikai kommentátorok feltehetően nem pusztán azért kerülik a szubjektum vizsgálatát, mert ez egy igen ingoványos talaj, és könnyű belesodródni valamelyik szekértábor narratívájába, hanem azért is, mert ezen a területen az értékelések és megállapítások közvetett következtetéseken alapulnak. Elsősorban azért, mert a pszichés diszpozíciókhoz, hajlamokhoz nincs közvetlen hozzáférésünk, tehát nem látunk bele a fejekbe, nincs mód hosszadalmas feltáró beszélgetésekre, nem lehet a vezető grémiumokban (kormány, pártvezetés) szociometriai vizsgálatot tartani, így az elemző kénytelen a kommunikatív jelek és jelenségek halmazából következtéseket levonni a személyiségdinamikára vonatkozóan, méghozzá elengedhetetlen szűrőket alkalmazva.

Mindazonáltal számos tudományos irányzat (a politikai pszichológia, a neoinstitucionalizmus, illetve a diszkurzív politológia) nyújt segítséget ahhoz, hogy közelebb kerüljünk az ambíciók, az egyéni megfontolások és a személyi relációk bonyolult szövetéhez.

A két elsőszámú vezető közül ezúttal Gyurcsány Ferenc személyiségét helyezzük a fókuszpontba, elsősorban azt kutatva, hogy jelenlegi helyzete, hibái és erényei milyen szubjektív tényezőkön alapulnak, és milyen folyamat során jutott el idáig.

Jókor jó helyen

Gyurcsány Ferenc a szélesebb közönség számára 1999-től publikált cikkeiben tűnt fel, melyek a Szocialista Párt jövőjéről, a baloldal kívánatos megújulásáról, a jobboldal és a baloldal viszonyáról szóltak. A cikkekben azonnal kitapintható volt a brit újbaloldali irányzat hatása, és egy engedékenyebb és szofisztikáltabb ellenfélkép rajzolódott ki. Az újszerű gondolatok ellenére a cikkek nem kavartak nagy port, de a szerző stratégaként már aktív résztvevője a 2002-es kampánynak, a miniszterelnök tanácsadójaként pedig a polgári balközép koncepciójának kidolgozója. Ezután miniszteri antréjával hívta fel magára a figyelmet, amikor nyilvános vagyonbevallási bemutatót rendezett, amivel megelőzni kívánta az üzleti hátterével kapcsolatos támadásokat (nem sikerült). Amikor Medgyessy kényszerű távozását követően a vezetőség Kis Pétert akarta a miniszterelnöki székbe juttatni, jó ütemben lépett közbe, és a párt megyei bázisára támaszkodva csatát nyert az akkori pártvezetéssel szemben. De Gyurcsány Ferenc miniszterelnökké válásában sokkal kevesebb szerepe volt a jó szerencsének, mint azt sokan gondolják, nem arról van szó csupán, hogy jókor volt jó helyen; ez egy tudatos építkezés eredménye volt. Sportminisztersége idején Gyurcsány rengeteget utazott az országon belül, sok megyei és helyi pártvezetővel találkozott, feltehetően a modern hálózatépítés elveit felhasználva, kidolgozott stratégia mentén annyi pártemberrel ismerkedett meg, amennyivel csak lehetett, és a legtöbbel jó kapcsolatot alakított ki (többel, mint előtte bármelyik miniszter vagy pártvezető). Így amikor helyzetbe került, már egy gyors kampánykörúttal maga mellé tudta állítani a tagság nagy részét, és könnyedén győzte le Kis Pétert.

Egy rendkívül céltudatos és nagy meggyőzőerővel rendelkező vezető került az ország élére, aki tele volt tervekkel és újszerű gondolatokkal, és vissza tudta adni a reményt a (mélyponton lévő) Szocialista Párt számára; olyan vezető, akinek van víziója nemcsak a párt, hanem az ország hosszú távú jövőjére vonatkozóan is, és majdnem olyan jól pengeti az érzelmi húrokat, mint fő riválisa Orbán Viktor. A párt támogatottsága sosem látott mélyponton volt, és a tagság valóban megmentőjét látta az új miniszterelnökben. Kezdetben másképp kezelte az ellenfeleket is, mint az elődei, megpróbálta riválisként és nem ellenségként kezelni őket, de már viszonylag korán megmutatkozott egyfajta kettősség: a megengedő és empatikus hozzáállás mellett gyakran megmutatkozott a kíméletlen politikai pártharcos is, aki nem vonakodik ráhúzni a vizes lepedőt ellenfeleire, ha az érdekei vagy érzelmei úgy kívánják. Ez a kettősség a mai napig tetten érhető, sőt néha egy íráson vagy beszéden belül is megmutatkozik ez a fajta ambivalencia.

A száz lépés programja tulajdonképpen finomra hangolt előkészítése volt mindannak, amit a miniszterelnök tervezett. Jól beazonosítható volt az az irány, és azok a területek ahol a változtatásokat tervezett. Ennek ellenére ekkor még nem vált nyilvánvalóvá, hogy a baloldal új vezetője nagyon más nézeteket képvisel, mint a párt többsége.

A 2006-os választás és Őszöd

A Fidesz vezetői úgy vélték, hogy a szocialisták végzetes hibát követtek el, amikor egy milliárdost ültettek miniszterelnöki székbe, és ez a döntés az ellenzék számára a biztos győzelem reményével kecsegtetett. Tévedtek. Az ellenzék számára mindig a „változás” a kézenfekvő központi üzenet, és a Medgyessy által vezetett kormány mélyrepülése megalapozta a választók „változás-igényét”. Gyurcsány Ferenc megjelenése azonban átrajzolta az erőtérképet. A 2006-os kampányban a miniszterelnök dinamikus és céltudatos vezető képét mutatta, a korábbi baloldali vezetőkkel ellentétben kiváló szónok és invenciózus debatter volt, és a baloldalon - talán elsőként - ki tudta váltani a baloldali szavazótábor érzelmi azonosulását. Hiába indította el a Fidesz saját változás-kampányát, a még csak másfél éve kormányzó Gyurcsány Ferenc maga volt a változás.

A választást követően azonban rögtön kiütköztek a párt és a vezető közti világnézeti különbségek, ennek első megnyilvánulása az őszödi frakcióülés volt, ám ezek a különbségek máig nem csökkentek. A miniszterelnöknek máig nem sikerült (még) saját pártjával (sem) elfogatatni, a „harmadik út” elvi és gyakorlati alapelveit.  Bár az MSZP önvédelmi reakciói és saját taktikai lépései mindvégig a felszínen tartották, de Gyurcsány Ferenc számára a kormányzás a pártfrakció, az SZDSZ, az ellenzék és a társadalmi csoportok érdekhálójában való vergődéssé változott.

Az őszödi botrány és a (a kampányban előre jelzett) megszorítások okozta bizalmi válság ráadásul kétirányúvá vált. Nemcsak a szavazók egy jelentékeny része fordult el a kormánytól, hanem a miniszterelnök bizalma is alábbhagyott, nem csupán a politikum szereplőiben, de a társadalom csoportjaiban is. Az elmúlt két évben tanúi lehettünk, hogyan próbál szövetségeseket találni tervei kivitelezéséhez és a reformokhoz először a politikai térben, majd a társadalom csoportjai között. Sikertelenül. A miniszterelnök – sok tekintetben – magára maradt, és elindult egy elidegenedési folyamat, amely kihatott a habitusára is: eltűnt az a dinamizmus, amely a 2006-os választási sikerét megalapozta, kommunikációja sokkal visszafogottabb és rezignáltabb lett, helyenként apátia jegyeit sem nélkülözi.

A szimbolikus, perspektívateremtő víziópolitika terepéről Gyurcsány Ferenc a szakpolitika terrénumába menekült, ahol a baloldal fölénye továbbra is érzékelhető, azonban ezzel elveszítette azt a helyzeti előnyét, amit az emocionális politika területén szerzett. Tulajdonképpen ennek a folyamatnak a szimptomatikus mellékterméke a programdömping. A miniszterelnök tudniillik minden egyes belső (érdek-) válsághelyzetben előremenekült, és egy-egy új programtervvel próbálta kimozdítani a kormányzást a patthelyzetből, és dinamizálni a baloldalt. Ez a kényszer-szülte program-kavalkád a hitelesség szempontjából természetesen kontraproduktív volt.

Menni vagy nem menni…

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy (elsősorban) Gyurcsány Ferenc szempontjából – hisz ezúttal a szubjektum tényezőit vizsgáljuk – van-e értelme ilyen körülmények között a kormányzás folytatásának?

Ezen a ponton válik valóban döntővé a személyes motivációk és ambíciók bázisa. Itt a fő kérdés tudniillik az, hogy Gyurcsány Ferenc hogyan viszonyul saját politikai jövőjéhez. Másképpen kell ugyanis értékelnünk a helyzetet akkor, ha a miniszterelnök úgy tekint saját politikai pályájára, mint egy epizódra, amely után visszatér az üzleti világba, és másképp, ha hosszú politikai karrierben gondolkodik, függetlenül attól, hogy ellenzéki vagy kormányzati szerepkörről van szó. Az első esetben nyilvánvaló a helyzet: a miniszterelnök abban érdekelt, hogy végig vigye a kormányzást, hisz nincs olyan politikus, aki úgy szeretne leköszönni a porondról, hogy nem képes kitölteni a ciklusát. A második eset már sokkal bonyolultabb.

Ha és amennyiben Gyurcsány Ferenc 2010 után is, akár több ciklusra nyúló politikai pályát képzel el, akkor a képlet már sokkal összetettebb. Ebben az esetben ugyanis már számos racionális érv szól amellett, hogy a miniszterelnök ne folytassa a kormányzást a jelenlegi feltételek mellett, és ellenzékbe vonuljon. Lássuk, melyek ezek az érvek.

A politikusi hitelességgel foglalkozó elméletek és vizsgálatok egyértelműen rámutattak arra, hogy amennyiben egy politikus látszólag érdekeivel ellentételesen cselekszik, magasabb rendű érdekek vagy elvek érdekében, az szinte minden esetben a hitelesség növekedéséhez vezet. A miniszterelnök számára tehát már rövid távon is mód nyílna hitelessége rehabilitációjára, ami hatékony ellenzéki politizálás mellett lehetőséget teremtene arra, hogy újraépítse imázsát, és átpozícionálja magát.

A másik érv, hogy egy előrehozott választással átengedné a Fidesznek a válságkezelés nem túl hálás feladatát, ami már rövid távon erodálná a párt jelenlegi tetemes előnyét.

De legnyomósabb érv, hogy egy teljes ellenzéki ciklus során – elvben – lehetősége nyílna az MSZP modernizációjára. Minden sikertelenség eredendő oka ugyanis  abban keresendő, hogy a miniszterelnök eleve fordítva ült a lovon: nem egy hosszabb ellenzéki rákészülés után vette át a kormányrudat, mint példaképe Blair, aki a kormányzás előtt úgy átalakította a Labour-t hogy rá sem lehetett ismerni. Gyurcsány Ferencnek legelőször is saját pártját kellett volna megreformálni mind ideológiai, mind szervezeti szempontból, és csak aztán nekilátni az államreform különböző szegmenseinek. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az MSZP ideológiai elmozdulása és szemléletváltása nélkül a baloldal sosem lesz képes véghezvinni a szükséges strukturális reformokat.

Igen ám, de ez nem egy egyszereplős játszma. A miniszterelnök hiába határozná el, hogy ellenzékbe vonul és újragombolja a kabátot, ehhez azért a pártjának is lenne egy-két szava. A Szocialista Párt tagsága messze nem érzi úgy, hogy már nincs mit veszítenie. A hatalmon maradás mindennél erősebb ösztön egy párt számára, és még a hatalomból fakadó előnyökhöz való ragaszkodásnál erősebben esik latba a Fidesz kétharmados győzelmétől való félelem. Ha Gyurcsány Ferenc elszánná magát egy ilyen lépésre, az könnyen visszafelé sülhetne el a saját táborán belül. Az MSZP már egy eldöntött helyzetben is árulásnak tekintette, amikor Medgyessy Péter lemondott, ahelyett, hogy bevárta volna az ellene indított konstruktív bizalmatlansági indítványt, holott Medgyessy szempontjából teljesen érthető volt, nem akar ezen intézmény elsőszámú precedensévé válni. Ha a miniszterelnöknek hosszú távú tervei vannak a politikai pályán, akkor számolnia kell a hatalmon maradás és az ellenzékbe vonulás közel azonos kockázataival.

De nem csak a kormányfő rabja ennek a helyzetnek, hanem a frakció mozgástere is meglehetősen szűk egy esetleges miniszterelnök-csere tekintetében, hisz ne feledjük el a szocialista frakció kisebbségben van, tehát minden lépéshez külső támogatókat kell keresnie, és figyelembe véve a volt koalíciós partner és az MSZP jelenlegi viszonyát, ez nem volna egy zökkenőmentes feladat.

Gyurcsány Ferencre mindezeken felül is komoly dilemmák várnak (válságkezelés, EP-választás) az elkövetkező egy évben, de nem nehéz belátni, hogy amíg a szereplők kölcsönösen sakkban tartják egymást igencsak szűk mozgástér mutatkozik számára.
 
Novák Zoltán


2009.03.17.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország