Europolifónia


A Parlament plenáris ülésén a napirend előtti pengeváltás során a jobboldal a teljes sikertelenség időszakának minősítette az elmúlt öt évet, a rossz gazdasági mutatókat és a lakosság euro-szkeptikusságának felerősödését hozta fel, és bírálta az uniós támogatások lehívásának gyakorlatát. A kormányoldal pedig épp a támogatások hatékonyságát, a település- és vállalkozásfejlesztés valamint az infrastrukturális beruházások sikerét emelte ki, mindemellett hangsúlyozta, hogy az uniós segítség nélkül az országot sokkal súlyosabban érintette volna a gazdasági világválság. Kapcsolódási pontok nélküli polifonikus vita volt ez, amelyben a felek a már megszokott módon elbeszéltek egymás mellett. De az elmúlt öt évben – és ezúttal is – egy dologban nagyon hasonlóak voltak az érvek a parlamenti patkó két oldalán: a képviselők továbbra is – szinte kizárólag – mint pénzkifizető helyről beszélnek az Unióról. Ami tovább erősíti azt a nyilvánosságban tapasztalható tünetegyüttest, amit plasztikusan fejőstehén-szindrómának nevezhetünk, és amelynek következtében az Unió – a média szereptévesztéséből és a politikai kommunikáció egyoldalúságából fakadóan – feneketlen pénzosztó központként jelenik meg a választópolgár számára. Holott az EU nem pusztán egy gazdasági társulás, hanem egy jogi, kulturális, és politikai érdek- és értékközösség is egyben, melynek – ezer oknál fogva – elemi érdeke lenne egy közös európai identitás kialakítása, de ez mindaddig lehetetlen, amíg a politikum és a média ezeket a torz és leegyszerűsítő képzeteket közvetíti feléjük.

Mivel egy kampány kellős közepén járunk – sajnálatos módon – eleve kevés esély mutatkozott a higgadt értékelésre, mert éppen azt felejti el a Tisztelt Ház, hogy ez egy európai parlamenti választás kampánya, ezért legalább az illendőség kedvéért, pro forma tehetnének néhány említést az EU jövőjére vonatkozó álláspontjukról, Magyarország jövőbeni szerepéről az Unióban, vagy akár a Lisszaboni szerződés problematikájáról, a föderalizáció helyzetéről, a szupranacionális válságkezelésről, az eurozónához való csatlakozásról, vagy arról, hogyan kívánják csökkenteni a lakosság euro-szkepticizmusát. A vitát hallgatva a gyanútlan állampolgárban felvetődhetett a kérdés, hogy létezik-e még egyáltalán ez az Európai Uniónak nevezett képződmény, ami apropóján a politikusok összecsapnak, és amelynek parlamentjébe épp most kívánunk képviselőket választani, vagy pusztán egy fejünk fölött lebegő EU-tőgyről szól a vita, amit ha elég kitartóan rángatunk akkor nekünk is csurran valami.  

A Kampány

Ha már nem beszélhetünk érdemben az európai ügyekről, és esélyünk sincs a pártok Európa-szemléletét összevetni, lássuk milyen belpolitikai vonatkozásai vannak EP-választásoknak. Mert tagadhatatlanul van belpolitikai tétje. Különösen ha figyelembe vesszük, hogy öt évvel ezelőtt – ha közvetve is – a miniszterelnök lemondásához vezetett a rossz EP-választási szereplés.

Ezúttal két tényező fogja lekötni a közvélemény figyelmét. Az egyik, hogy milyen arányban szenved vereséget a magyar baloldal, a másik, hogy hogyan szerepelnek a kis pártok, különös tekintettel a Jobbik.  

Az MSZP szemmel láthatóan a veszteségminimalizálásra törekszik, és valószínűsíthető, hogy ezúttal a vereség nem fogja megrendíteni a kormányfő helyzetét. Nemcsak azért nem, mert csupán néhány hete regnál, és folyamatosan távolítani próbálja magától a primer pártpolitikát, hanem azért sem, mert az MSZP eleve kalkulál a vereséggel. Igaz persze, hogy 2004-ben is kalkulált, és hozzá kell tenni, hogy van olyan mérvű vereség, amely felzaklathatja az MSZP jelenleg rendezett sorait, és olyan reakcióhullámot vált ki a párton belül, amely előre nem látható következményekkel járnak. A Fidesz egyértelmű érdeke, hogy olyan vereséget mérjen ellenfelére, mely demoralizálja a párt egészét.

Ami pedig a kis pártokat illeti, három nagyon eltérő kampánymetodikát tapasztalhatunk. Az SZDSZ egy eléggé offenzív identitáskampánnyal rukkolt elő, amelyben sajátos módon a Jobbikkal szemben határozta meg önmagát – megemelve ezzel a Jobbik relevanciáját –, olyan alternatív döntési helyzetet vázol  fel (plakátokon és hirdetésekben) a választók számára, melyben ők határozhatják meg, hogy ki legyen a harmadik erő Magyarországon: a Jobbik vagy az SZDSZ. A Demokrata Fórum perszonális kampánya a személyiségekre helyezte a hangsúlyt. Bokros Lajos előtérbe tolása akár fordítva is elsülhet, de ugyanakkor be is viheti a pártot az Európai Parlamentbe, mindenesetre ennek eléréséhez több kell egy mosolynál a plakátokon. De a legnagyobb érdeklődést  minden bizonnyal a Jobbik szereplése fogja kelteni.

Azt talán nem kell ecsetelni milyen hatással lenne Magyarország megítélésére, ha a Magyar Gárdájáról – mostanra már Európa szerte –  ismert Jobbik képviselőt küldhet EP-be (ez a hatás annak ellenére is releváns, hogy a Jobbik elvbarátai már régóta ott ülnek a Európai Parlamentben, mert az őket delegáló pártok sem a retorika, sem a tettek szintjén nem mentek el olyan messzire mint a Jobbik), de a választási eredmény a párt jövőjét illetően is vízválasztó lesz. Ne felejtsük el, hogy a 2006-os választáson a Jobbik a MIÉP-pel együtt is csak 2.2% ért el, és ez az első alkalom amikor a párt egyértelművé teheti, hogy számolni kell vele, és a küszöb elérése újabb lendületet adhat a pártszervezésnek. A Jobbik kampánystratégiáját két szóban össze lehet foglalni: Magyar Gárda. A Gárda voltaképpen egy marketingeszköz, amivel a  pártnak sikerült átlépnie a média ingerküszöbét, és így ismertté, láthatóvá vált.

A Jobbiknak most olyan sok tényező játszik a kezére, hogy ha az EP-választásokon nem képes elérni  az 5%-ot akkor valószínűleg az országgyűlési választásokon sem fogja, és meg van pecsételve a sorsa. Az EP-választás ugyanis – jellegéből adódóan – a kis pártoknak kedvez. Nem pusztán az alacsony részvétel miatt, hanem azért is mert az EP-választásokon nem játszik akkora szerepet a győzelem-vereség kettős tétje, éppen ezért a szavazók egyéni döntésében nem válik dominánssá a szavazat-racionalizáció elve; ez azt jelenti, hogy a polgár a mérlegelés során kevésbé veszi figyelembe, hogy voltaképpen melyik pártnak van esélye a győzelemre, sokkal inkább hajlamos a közvetlen szimpátiái alapján dönteni. Éppen ezért az EP-választásokon a kis pártok, így Jobbik is sokkal nagyobb eséllyel indulnak, mint az országgyűlési választások alkalmával. A Jobbik malmára hajtja a vizet a válság okozta elkeseredettség is, a baloldali kormányzás iránti proteszt hangulat, a közbiztonsági érzület romlása, no meg az is, hogy Morvai Krisztina személyében sikerült egy országosan ismert arcot az EP-lista élére állítani. Tehát mindezeket figyelembe véve leszögezhetjük, ha most nem sikerül a pártnak érdemi eredményt elérnie, akkor soha.

Mindent egybevetve – bár nem ez a rendeltetése – az EP-választás ismét a belpolitikai küzdelmek martalékává válik, tetszik nem tetszik a pártok időközi erőpróbája lesz. Így  pregnáns mértékben befolyásolja majd a pártok középtávú politikáját, és a szavazati arányok alakulása meghatározza majd a politikai erők 2010-es választásokra irányuló stratégiáját is.
 
2009.05.12.
 
 
 

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország