A jobboldal évtizede?


Ha a legutóbbi EP választások eredményét vizsgáljuk, azok megerősítik Orbán megállapításait. A baloldal még ellenzéki pozícióból sem tudta szinte sehol sem megnyerni a voksolást, az elmélyülő válság és az európai választásokra oly jellemző protest magatartás sem segített, a szocialista, szociáldemokrata pártok ellenzéki vagy kormányzati pozíciótól függetlenül szinte mindenhol vereséget szenvedtek. Tovább árnyalja a képet, ha a legfrissebb brit, német, francia, olasz vagy akár spanyol közvéleménykutatási eredményekre pillantunk: az MSZP mélyrepüléséhez hasonló alacsony mutatókat meghaladja ugyan Európa baloldali pártjainak a népszerűsége, de így is szinte mindenhol elmaradnak a riválissal szemben. Holott a legnagyobb jóindulattal sem beszélhetünk a válságkezelés valamely egységes jobboldali stratégiájáról. Már maga a megnevezés is nehézkes, hiszen konzervatívoknak, kereszténydemokratáknak, jobboldaliaknak, polgári demokratáknak is nevezik ezeket a pártokat, politikusokat. A híradásokból nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy gyakran mást gondolnak a gazdaságélénkítésről, a monetáris stabilitásról vagy a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek kezeléséről. Sőt, a David Cameron vezette angol toryk jelenlegi formájában még az Uniót is elutasítják, elképzeléseikben pedig partnerre találtak a cseh polgári demokratáknál és a Kaczynski-ikrek Jog és Igazságosság erőinél, megalakítva az EP-ben Európai Néppártból kiválva saját euroszkeptikus frakciójukat. A konzervatív politikát folytató vezető jobboldali politikusok habitusában sem találunk sok hasonlóságot, ami magyarázatot adna arra, miért mégis ők maradtak a felszínen a válság áradatában, vagy ha úgy tetszik Silvio Berlusconi és Angela Merkel személyisége sem hordoz túl sok közös vonást.

A megoldást alighanem egy politológiai fogalom, az adaptivitási képesség környékén kell keresgélni. A fogalom tulajdonképpen a pártok – tágabb értelemben vett – külső környezethez való alkalmazkodását jelenti. Ebben a versenyben egy évtizeddel ezelőtt a baloldal hatalmas előnyt élvezett: az angol „New Labour”, a német „Neue Mitte” határozta meg az európai politikát. Bár a jobboldali pártok sikerei mögött nyilván az is ott van, hogy ez a fajta szociáldemokrata gondolatiság kifulladt, illetve neoliberális elemekkel telítődött, mégis a jobboldal reneszánsza mögött élesen kirajzolódnak az alkalmazkodás érdekében tett aktív cselekedetek is.  Szervezeti szinten jó példa a francia jobboldal egységesítése az évtized elején, ideológiai téren az angol toryk új konzervatív értékeket megfogalmazó politikája, a kormányzati hatékonyságot tekintve kiemelhetjük a német kereszténydemokraták rugalmas koalícióképességét is. Az európai jobboldali pártok megtalálták a – modern politikában elengedhetetlen – karakteres vezetőiket is: Tony Blair, Gerhard Schröder helyett ma Angela Merkel, Nicolas Sarkozy vagy Silvio Berlusconi határozza meg az európai politikát. A pénzügyi krízis kezeléséhez szükséges rugalmasságot is inkább az alapvetően kevésbé ideologikus, egyfajta magatartásformát, világhoz való viszonyt megjelenítő konzervatív gondolkodás hordozza. Bár a válság nyomán több európai politikus, köztük Orbán Viktor is, egy új világ megszületését vizionálta, mégis úgy látjuk, az európai jobboldal valójában az elöregedő kontinens krízisbe került hagyományos gazdasági, társadalmi, kulturális értékeinek felvállalásával került lépéselőnybe az egyre inkább piacosító, multikulturális értékrendszert hirdető baloldallal szemben.

A magyar pártrendszerre tekintve számos, az európai trendekhez hasonló folyamat tanúi lehetünk. A magyar baloldal az adaptivitás minden területén rendkívül rosszul teljesít. Gyurcsány megkísérelte a rendkívül sok platformot, erőcsoportot egyesítő szocialista párt egyközpontúvá alakítását, amely ahhoz elég sikeresnek bizonyult, hogy a vezér távozása szervezeti káoszt idézzen elő.  Ezzel hirtelen eltűnt Orbán ellensúlya, a baloldalon nincs és úgy tűnik egyelőre nem is lesz egyértelmű vezér, aki a médiában, a társadalom számára megjelenítené a párt politikáját. (Tudományosan megfogalmazva a párt perszonális adaptivitása is rendkívül alacsony szinten van). Az ideológiát tekintve is teljes a káosz, a brit Munkáspárttól importált harmadikutas szocializmus valójában soha nem vált az MSZP sajátjává, a Bajnai-kormány intézkedéseinek ellensúlyozására egy-egy prominens politikus megpendíti ugyan a hagyományos baloldali értékekhez való visszatérés igényét, azonban emögött sem szilárd politikai akarat, sem anyagi fedezet nincs. Kommunikációs szempontból a párt nagyon régóta komoly hitelességi problémákkal küzd, nem is kell feltétlenül Őszödre gondolnunk, ott vannak az elmúlt évek botrányai: a Zuschlag-ügy, Hunvald György letartóztatása vagy a gigaberuházásokhoz köthető visszaélések. Ezek az elemek együttesen oda vezettek, hogy az MSZP úgy tűnik, középtávon elbukta az alkalmazkodási versenyt, egy lefelé tartó spirálba került, lassan nemcsak a Fidesszel, hanem már a Jobbikkal szemben is. Igazságtalanok lennénk azonban, ha a Fidesz sikereit kizárólag a rivális mélyrepülésének tudnánk be. A Fidesz már korántsem ugyanaz a párt, amely elveszítette a 2002-es választásokat. Szervezeti értelemben – a polgári körök révén – megtörtént egyfajta társadalmi beágyazódás, a pártalkotmány 2006-os módosítása egy monolitikus szerkezetű, de rendkívül hatékony struktúrát biztosít a jobboldali szövetségnek, amelynek élén egy megkérdőjelezhetetlen vezető áll. Orbán népszerűsége ráadásul az utóbbi időben nemcsak saját táborában, hanem az egész közvéleményt tekintve növekszik. A párt komoly erőfeszítéseket tett, hogy javítson nemzetközi megítélésén és elvegye a baloldaltól az európéer szerepkört, uniós parlamenti képviselői rendkívül aktívak, Schmidt Pált a minap választották meg a testület egyik alelnökének. Összességében a két egymást követő ellenzéki ciklus nem telt haszontalanul a Fidesznél, alkalmazkodási képességük jelenleg messze meghaladja a szocialistákét.

A címben feltett kérdésünkre, hogy a jobboldal évtizede lesz a következő, természetesen teljes biztonsággal nem adhatunk választ sem Európát, sem Magyarországot illetően. A rengeteg kockázati tényező miatt a Fidesz elnökének sommás véleményét a baloldal teljes eltűnéséről nehéz elképzelni, újraformálódására van esély, elég csak az alapvetően ehhez a táborhoz köthető zöldpártok megerősödésére utalni.  Azonban tény, a világgazdasági válság, a vén kontinens mélyülő demográfiai és politikai problémái olyan kihívások elé állítják a politikai erőket, amelynek megfelelni csak rugalmas és határozott válaszokkal, ha úgy tetszik, adaptív képességekkel lehet. Megítélésünk szerint ebben a jobboldal jelenleg hatalmas előnyt szerzett, részben saját teljesítménye, részben a baloldali politika ideológiai, kormányzati ballépései miatt.  Magyarországon – mivel a szociálliberálisok gyakorlatilag teljes zsákutcába kormányozták önmagukat – ezek a jelenségek hatványozottabban jelentkeznek, az SZDSZ végnapjait éli, az MSZP számára pedig a lefelé tartó spirálból úgy tűnik csak egy valóban mély, a pártélet minden aspektusára kiterjedő újjáalakulás jelenthet kiutat. Ráadásul a politikai váltógazdálkodás 2006-os megtörése is – a magyar politikai élet többpártrendszerű szakaszára egyébként oly jellemző – elnyúló ciklusok bekövetkeztét vetíti előre.

2009-08-04

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország