Az ideiglenesség véglegessége?


Egy nem is olyan régi köztársaságban – mint amilyen a magyar – nincs fenyegetőbb veszély, mint a pragmatikus (legtöbbször makrogazdasági) kihívásoknak való megfelelés jelszavával lemondani a társadalom szövetét illető, azt megerősítő kérdések megoldásáról vagy pusztán csak felvetéséről. Nem állíthatjuk persze, hogy egy világgazdasági válságra egy ország vezetésének ne kellene legjobb tudása szerint reagálnia, ám azt sem, hogy a „jó” makrogazdaság-politika, a „jó” válságkezelés” azonos volna azzal a tágabban vett „jó” politikával, amely egy országon belül a társadalmi együttélés, a belső kohézió megalapozója s valójában a demokrácia minőségének fokmérője.

Ha máshonnan nem, Barack Obama „Vakmerő remények” című nemrégiben megjelent könyvéből tudhatjuk, hogy a „jó” politika kialakításában milyen kitüntetett szerepe van az Alkotmánynak, az alkotmányos gondolkodásnak. Nem véletlen persze, hogy Obama oly hosszasan fejtegeti ezt könyvében; az Egyesült Államokban az 1776-os függetlenségi háborút követő 11. évben, 1787-ben szövetségi szinten megalkották az alkotmányt, amely az óta is (persze módosulásokkal) érvényben van, és valóságosan is orientál, olyannyira, hogy az emberek ténylegesen is hisznek benne. Alkotmányos gondolkodáshoz tehát elsősorban is az alkotmányba vetett bizalom kell, ehhez pedig sűrű pozitív történelmi tapasztalat és érzék. Beszámolók rögzítik, hogy a 18. század végén az amerikaiak a Biblia mellett az új alkotmányt is magukkal vitték, ha bárhová mentek, és erőt merítettek belőle, merthogy az alkotmánynak az emberi együttélés napi kérdéseire is volt válasza.

Az alkotmányos gondolkodás igénye tehát az, ami éppen augusztus 20-án kötelez bennünket némi ünneprontásra, még akkor is, ha ilyenkor a hatályos Alkotmány üdvösségéről szokás is elmélkedni. Sajnos azonban meg kell állapítanunk, hogy az 1989-ben elfogadott Alkotmány nincs dicsérhető állapotban, azaz egyáltalán nem orientál és nemigen meríthető erő belőle. Aki nálunk az alkotmányból akarja kiolvasni azt, hogy „mi a teendő”, aki – Obama nyomán – arra számít, hogy az Alkotmány segít eligazodni egyén és közösség egymás mellett élésének alapkérdéseiben, az csalatkozni fog. Holott – s ez lesz mondandónk veleje - a hatályos magyar Alkotmánynak van egy passzusa, mindjárt az eleje, amely  nagyon magasra állítja a mércét saját magával, illetve reménybeli utódjával (az új Alkotmánnyal) szemben, s éppen emiatt kell végre komolyan foglalkoznunk vele.

Az 1989-ben elfogadott Alkotmány preambuluma ugyanis kimondja, hogy ez az alaptörvény valójában átmeneti alkotás, amelynek korlátozott feladata van csak: Magyarországot békésen át kell segítenie a demokráciába. Ez az Alkotmány tehát eleve ideiglenesnek szánt dokumentum, s az abban foglaltak csak az „új Alkotmány” elfogadásig érvényesek. Tekintve azonban, hogy 2009-en sem rendelkezünk új alkotmánnyal, logikusan vonhatjuk le a következtetést: az ideiglenesség és az átmenetiség nem múlt el, azaz az alkotmányozók várakozásai nem teljesültek.

Az, hogy Magyarország alaptörvénye továbbra is átmeneti, pontosan a gazdasági válság(kezelés) korában nyer új értelmet, hiszen ilyenkor megnövekszik a hajlam, hogy minden kérdést a bevezetőben említett pragmatizmus logikája mentén nézzünk. Az alkotmány(osság) problémája azonban nem rangsorolható a gazdasági válságkezelés mögé. Nem mondhatjuk, hogy előbb megoldjuk a válságot, aztán majd utána foglalkozunk egyéb dolgokkal is. A lényeg pontosan az, hogy végre az Alkotmánynak az őt megillető helyre kellene kerülnie, ami azt jelenti, hogy érvényt kellene szerezni az 1989-es szellemiségnek és haladéktalanul hozzákezdeni egy új alaptörvény megfogalmazásának.

Sokak szerint persze minderről fölösleges beszélni, hiszen az 1989-es alkotmány(módosítás) lényegében eltörölte és újraírta a sokat bírált (sztálinista típusú) 1949-es alapszöveget. Csakhogy egy szigorú összehasonlító szövegelemzés ennek az ellenkezőjéről győzhet meg bennünket. Való igaz, hogy az 1989-es Alkotmány XV fejezetből áll, míg az 1949-es csak XI fejezetet tartalmaz (szemmel látható a terjedelmi és tartalmi gazdagodás), s tény az is, hogy az átmenet idején megalkotott alaptörvény frazeológiájában, szellemiségében a korszellemnek megfelelően demokratikus. Csakhogy azt sem felejthetjük el, hogy a kiindulópont – amelyből rengeteg szó szerinti átvétel van – mégis az 1949-es. Mondhatjuk persze, hogy így van ez az amerikai, a francia vagy a belga (hogy csak néhány példát mondjunk) alkotmányokkal is: az eredeti alkotmányszöveg jó néhány megfogalmazása, sokszor a legtöbbje ma is tovább él. Ám az 1989-es magyar Alkotmány mégis csak azzal a korábbi alkotással áll leszármazási alapon, amely preambulumában ez olvasható: „A nagy Szovjetunió fegyveres ereje felszabadította országunkat a német fasiszták igája alól, szétzúzta a földesurak és nagytőkések népellenes államhatalmát, megnyitotta dolgozó népünk előtt a demokratikus fejlődés útját”. Ez a mondat persze nem ismétlődik meg az 1989-es szövegben, azonban ezernyi helyen a régi alkotmány megfogalmazásai köszönnek vissza. Csak érdekességként említem meg, hogy az 1949-es szövegben még az „országgyűlés gyakorolja a népszuverenitásból folyó összes jogokat” (kiemelés – Cs.E.), míg 1989-ben már nincs szó „összes” jogokról: az országgyűlés „csak” a népszuverenitásból eredő jogait gyakorolja. Az összehasonlítás azért is tanulságos, mert megmutatja: az 1949-es alkotmány szűkkeblű az ún. népi kezdeményezésekkel kapcsolatban, nem úgy, mint 40 évvel későbbi utóda, amely a nép közvetlen hatalomgyakorlásáról több helyütt részletesen is beszél.

Például a sokat idézett 2. § 2. bekezdésben: „A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja”. 1949-ben még minden hatalom a „dolgozó” népé volt: „A város és a falu dolgozói választott és a népnek felelős küldöttek útján gyakorolják hatalmukat”. Azaz a 89-es szövegben több a „közvetlen” elem, míg a 49-es szöveg (hiszen maga a nép van hatalmon) nem beszél a nép közvetlen akcióiról. Természetesen a „megosztott2 hatalomgyakorlást illetően az 1989-es magyar Alkotmány korántsem egyedülálló, hiszen például az 1946-os francia alkotmány 3. cikkének 1. bekezdése szintén „megosztja” a hatalmat a „képviselet” és a „népszavazás” között.

Mondhatnánk persze, hogy a nép közvetlen hatalomgyakorlására való többszöri hivatkozás csak retorika az 1989-es Alkotmány szövegében, amit azzal is bizonyíthatnánk, hogy összevetjük a képviseletre és a közvetlen hatalomgyakorlásra vonatkozó passzusok mennyiségét. Ha ezt tesszük, rögvest szembetűnik, hogy míg a XV fejezetből álló Alkotmány II. fejezete hosszasan szól az Országgyűlés szerepéről, addig a nép közvetlen hatalomgyakorlását az alaptörvény legfeljebb csak emlegeti. Kétségkívül létező aránytalanságról van szó, ám ez hasonlóképpen kimutatható a 40 évvel korábbi alkotmányszövegben is. Akárhogyan is: az 1989-es alkotmány kontextusát három tényező együtthatásában rajzolhatjuk ki: a/ igyekszik felhasználni az 1949-es alapszöveget, ami rengeteg helyen szó szerinti átvételeket jelent. Nyilvánvalóan ennek az 1989-es hatalmi konstrukció adja a magyarázatát; a régi alkotmányt egészében ekkor még nem lehetett felfüggeszteni; b/ az alkotmányozók számba veszik a demokráciába való átmenet feladatait, s ahol csak lehet, helyet adnak a demokratikus szemléletnek és értékvilágnak; c/ tisztában vannak kompromisszumaik határaival és ezért maguk is átmenetinek tekintik művüket, ám nem jelölnek meg új alapelveket egy majdani alkotmányozás számára.

Ahhoz képest, hogy a húsz évvel ezelőtti alkotmányozás a fenti ellentmondásos közegben és eredményekkel jött létre, meghökkentő, hogy a mai olvasatok túlnyomó többsége nem lát komolyabb kivetnivalót a létező Alkotmányban, sőt azokat, akik az új alkotmány szükségességét felvetik, igyekeznek marginalizálni. Komoly érvet azonban nem hallottam az új Alkotmánnyal szemben. Az ellenérzések jórészt aktuálpolitikaiak, amelyek a mai status quót akarják szentesíteni. Magam három érvet említenék. 1. Akik az alkotmányozás ellen vannak, elfelejtik, hogy az 1990-es évek közepén a politikai osztályon belül is evidens volt az, amit ma lehetetlennek vagy inkább szükségtelennek tartanak. 1994-1996 között számos alkotmányozási kísérlet történt, s bár való igaz, hogy ezek kudarcot vallottak, ez nem ok arra, hogy a téma végérvényesen lekerüljön a napirendről, s Magyarország ismételten az ideiglenesség véglegességének országa legyen.  2. Az alkotmányozás ellenzői elfeledkeznek a már említett preambulumról, amely egyenesen előírja (ha kötelezővé nem is teszi) a majdani alkotmányozást. Azon persze lehet vitatkozni, hogy mikorra írja elő (jótékony homályban hagyja), de úgy tenni, mint ha ez a passzus nem lenne ott az elején, súlyos vakság, és lefegyverzően arról tanúskodik, hogy azok, akiknek ez dolga lenne, nem igazán ismerik fel az alkotmány(ozás)ban rejlő – és Obama könyve kapcsán emlegetett – kohézív energiákat. 3. De az alkotmányozási moratórium álláspontja a legnagyobb kárt az elvek tisztázatlanságában okozza. Mert nyilvánvaló, hogy az 1989-es helyzetben az Alkotmányt nem lehetett egy következetesen liberális vagy parlamentáris alapra helyezni. Nem sorolom fel, mi minden következik abból, hogy bár a rendszerváltó Alkotmány túlhangsúlyozta a demokratikus elemet, alulpreferálta a liberálisat és a parlamentárisat. Talán leginkább a köztársasági elnök pozíciójának, feladatkörének kijelölésében érhető tetten ez a bizonytalanság, amiből rengeteg gyakorlati kár származott az elmúlt két évtizedben (gondoljunk csak a parlament-felosztási jog „elvételére” a magyar köztársasági elnököktől, ami pedig a legtöbb nyugati parlamentáris rendszerben elnöki jogosítvány).

 Márpedig ha egy alkotmánynak nem tisztázottak az elvei, azt megsínyli az egész politikai közösség. Egy ilyen helyzetre pedig nem az a válasz, hogy mindez „nincs napirenden”, „nem ez most a legfontosabb kérdés” és „különben is: az Alkotmány, úgy ahogy van, jó”. Az ilyen vélekedés egy lényeges tapasztalattól fosztja meg az embereket, attól, amiről szintén Barack Obama ír: „Az alkotmány kerete kijelöli azt a módot, ahogyan a jövőnkről vitatkozunk…s arra szolgál, hogy párbeszédre ösztönözzön, egy „megfontolt, tanácskozó demokrácia” megalkotására, amelyben minden állampolgár a külvilággal szembesítve próbálhatja ki az ötleteit”.

S talán itt a lényeg. Az alkotmányos gondolkodás serkentése elválaszthatatlan a jövőről való közös gondolkodástól, egész egyszerűen szólva attól, hogy az életünk berendezéséhez közünk van. Amennyiben viszont az alkotmányt valamiféle „szent tehénnek”, amolyan politikai „munkaköri leírásnak” (nem pedig az eleven és változó életre normákat adó szabálygyűjteménynek) képzeljük el, akkor az nem tudja megnyitni az elvekről szóló vitát, aminek következményei beláthatatlanok, tudniillik folyton visszanyom bennünket a pragmatikus (makrogazdasági) kérdések körüli elfogadások vagy elutasítások terepére.   Egy ilyen vita teljesen újradefiniálhatná például a nép vagy a közvetlen részvétel fogalmát is. A mai, rossz alkotmány ebben a tekintetben zavarosan deklarálja a nép demokráciabeli státusát.  Egyáltalán nem véletlen, hogy sokan a hatályos Alkotmányból igyekeznek levezetni az „utcai politizálást”, sőt az intézmények elleni szórványos lázadást is. Érdemes lenne lassan nyilvánvalóvá tenni: a fejlett világ jócskán előbbre tart, ott ugyanis – a tanácskozó típusú demokrácia kapcsán – arra keresik a választ, hogy a tömegek „lázadásával” szemben hogyan lehet a tömegek (kompetencián alapuló) „bölcsességére” apellálni és azt intézményesen a demokrácia fejlesztésére fordítani.

Minderről a magyar közönség vajmi keveset tud, s ez nem kis mértékben annak köszönhető, hogy az alkotmányos vita lehetősége egyáltalán nem nyílt ki előtte. Egyszerre kellene tehát arra törekedni, hogy az alkotmányos gondolkodás elveiről vitát folytassunk, és ugyanakkor belássuk végre, hogy egy új, következetesen parlamentáris alkotmány segítségével talán jobban élhetnénk az életünket, mint a mostani „vulgárdemokratikus” alapszöveggel.
 
2009.08.18.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország