A szavak politikája

 
A természettudósok jól tudják, hogy valamit megérteni és elmagyarázni nem ugyanaz a dolog, és az elmagyarázandó jelenséget magát először is érteni kell. A társadalomtudósok hasonlóképpen felismerték e dialektikát, de képesek az összefüggést fordítva is felállítani. Ez a társadalomtudósok szerencséje és a társadalomtudomány bánata.

Éppen ezért alapvető fontosságú, hogy a szavainkon mindnyájan ugyanazt értsük. Ha például valaki az MSZP-n belüli „törésvonalakról” beszél a tévében, akkor a néző nyugodtan átkapcsolhat egy másik csatornára, mert a beszélő nyilvánvalóan nem ismeri a törésvonal fogalmát. Ha a törésvonalnak mint kifejezésnek van magával hozott értéke és értelme, akkor nem használható egy politikai párton belüli érdekkonfliktus leírására, ellenkező esetben nem volna külön jelentősége a társadalmi törésvonalak jelenségének, amelynek feltárására az elmélet magalkotói e kifejezést alkalmazták.

Hasonlóképpen új oldalt kell nyitni a számítógépen, ha az ember azt olvassa a világhálón, hogy például az alkotmányos monarchia a parlamentáris monarchia történelmi elődje, vagy hogy a parlamentáris köztársaság és a parlamentáris monarchia kormányformája között bármiféle különbség lenne, mert ilyen állítások csak kis magyar világunkban hordoznak „értelmet”.

Ugyancsak elnéző pillantással kell nyugtázni, hogy közbeszédünkben a „forradalom” pozitív csengésű kifejezés; hogy a „társadalmi haladásban” magukat jobboldalinak valló közmagyarázók is hisznek, és hogy vannak, akik a megfellebbezhetetlen tudatlanság természetességével konzervatívnak nevezik a hazai „jobboldal” pártjait.

Szintén a Lajtán túli nyelvpolitikai világ öncenzúramentes szabadságára kell gondolnia a szemlélőnek akkor, amikor egykori munkásmozgalmiak tesznek hitet a magyar „polgári oldal” mellett, mintha abban a szabadelvűségnek nem volna helye. Nyugtázni kell ugyanakkor a csínyt, ha a társadalomtudományi pontatlanság szándékos, és nyilvánvalóan közvetlen politikai célokat szolgál.

Ugyanilyenképpen külön elemzést érne meg a napjaink Magyarországán egyre általánosabban hivatkozott ideológia, az úgynevezett nemzeti liberalizmus, amely hamarosan az egyik legdivatosabb eszmévé válik újra, holott az sem érti, hogy mi az, aki védi, s az sem, aki kárhoztatja. Pedig hazánkban a liberalizmusnak mind a nemzetközi, mind a nemzeti formája ki lett próbálva, mindkét változat hagyományai jelentősek, de mindkettő mást jelent, mint amit hazai hívei annak tartanak.

Ugyanígy el kell fordítania a fejét a nyilvánosságra figyelő polgárnak, ha hazai politológusok a nemzeti radikalizmus térnyeréséről értekeznek, mintha a radikalizmusnak jobboldali válfaja is léteznék, és ezt az „izmust” nem éppen a baloldal leírására fedezte volna fel magának a klasszikus társadalomtudomány. (Más a helyzet ugyanakkor természetesen a „radikális” jelzővel, amely jobboldali mozgalmak jellemzésére éppúgy alkalmas, mint baloldaliakéra, vagyis a radikális jobboldal és a radikális nacionalizmus éppolyan értelmes szóösszetételek, mint a szélső- vagy extrém jobboldal.)

Külön válfaja a társadalomtudományi hazugságnak, ha a tudománytalanság azzal szolgál olcsó politikai célokat, hogy szemérmességnek mutatja magát, márpedig ha valami az, ami, akkor annak az is a neve.

Az ideológiai képzetlenség ráadásul annak ellenére üli nászát, hogy hazánkban az utóbbi években megszaporodtak a társadalomtudományi tanszékek, amelyek többek között évről évre ontják a piacra az úgynevezett politológusokat, akiknek előképzettsége nemcsak önmaguk, de a tananyag után futó oktatóik jóvoltából is ijesztően hiányos.

Pedig ha a magyar politikatudomány túllépne egyszer azon a nívón, hogy hányszor jelenik meg Iksz vagy Ipszilon vezető politikus a képernyőn, milyen „üzenetet hordoz” a megjelenése, milyen választói csoportokat kíván „megszólítani” és hogyan „kommunikálja” a semmit, akkor jelentős felfedezéseket tehetne. Ha a magyar „politológus” teljes szellemi bázisát nem a hazai napi- és hetilapokból és az ugyancsak hazai tévék kommentárjaiból, továbbá néhány amerikai kampánytankönyvből építené ki, akkor egyrészt megtalálhatna egy nyelvet, amelyen beszélni lehet, másrészt ki tudna mondani olyan dolgokat, amelyeknek holnapután is lenne értelmük. Azzal, hogy még nem tart itt, jelentősen megkönnyíti a magyar populizmus dolgát. S mivel a rivális politikai pártok tanácsadói legfeljebb a politikai kommunikáció terén vannak némileg otthon, sikeresen hitethetik el a megrendelőikkel, hogy amit tudnak, az maga a politikatudomány.

Ez a hit természetesen a választókra is apellál. Ezért a hazai politológus-hallgató jelenleg jól teszi, ha saját oktatását külföldön oldja meg. A hazai munkaerőpiacon így sem fog tudni elhelyezkedni, vagyis állása nem lesz, de tudása igen, és azzal előbb-utóbb kezdhet valamit. Ha nem magyar politológusokat olvas, akkor még sokra viheti.

A nyugati társadalomtudomány ugyanis egyebek között éppen azért tudott viszonylagos tekintélyt kivívni magának, mert a Lajtán túli elemző általában nem azonosul egy társadalmi csoporttal, ha elemez, vagyis elemzőként lehet meggyőződése, ideológiája, tudományos felfogása, sőt elvei és eszméi is lehetnek, de nincs osztálya, származása vagy nemzetisége, sőt még neme vagy nemzete sincs.

A megkívánt közép-európai társadalomtudományi objektivitás például nem engedhetné meg, hogy valaki egy polgárháború bemutatásakor – mondjuk – „dicsőséges tavaszi hadjáratról” vagy valamely forradalom „hőseiről” beszéljen, avagy nem láthat valamit máshogyan csak azért, mert valamely nemzetbe született bele. A „kalandozások” kifejezés például elég vidám kifejezésnek tetszik, a „tatárdúlás” pedig elég borzasztóan hangzik, de jogos a kérdés, hogy a két jelenség között mi a különbség.

Ugyancsak okkal merül fel, hogy miképpen vitatkozhatnak egymással – például – szlovák és magyar történészek, ha valamely történész álláspontját már akkor ismertnek kell tartanunk, ha megtudjuk róla, hogy magyar (vagy szlovák). Elfogult társadalomtudománynak, sőt történelemfelfogásnak sincs helye a tudományok templomában, és a nemzeti elfogultság is elfogultság. Nemzeti tudomány nem létezhet, amiképpen „nemzetietlen” kultúra sem.

Ezek az evidenciák azonban a 19. század nemzeti nyelvét használó Közép-Európában nem számítanak evidenciáknak. Ezért van, hogy nálunk az egyértelmű dolgok állandó viták tárgyai, míg a valóban megvitatandó kérdésekről nem folyik értelmes vita.

Mindezek okán politológusainknak is – ha nem is az iskolapadba, de – a könyvtárszobák neonfényei alá kell visszahúzódniuk, mielőtt politikamagyarázatra adják a fejüket, mert nem saját rögeszméik vagy megbízóik érdekei után kellene loholniuk, hanem tudományuk céljait, s ezzel egyben a választópolgárok eligazodását kell előmozdítaniuk. Ebben a nemes értelemben tudományon túli célokat szolgálnak: a demokrácia működtetését segítik elő.

Rendezni közös dolgainkat – ez az ő munkájuk (is), és nem is kevés.
2009.09.01.
 

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország