A hitel stádiumai


Ezt a bűvös valamit ebben az írásban makrogazdasági egyensúlyteremtésnek, vagy röviden csak „makrósításnak” nevezzük. Belepirul persze az ember, ha Eötvös munkáját olvasván arra gondol, a reformhoz 163 év után sem vagyunk közelebb, mint az ő korában, ellenben kormányaink és pénzügyéreink pontosan ugyanolyan makro-logikában kezelik a (pénzügyi) válsághelyzeteket, mint ahogyan modern Magyarország történetében mindig.

Mindennek megállapításában persze semmi kárhoztató szándék nincs. Egy országnak az a hagyománya, ami, s a lehetséges reagálásmódokból azt lehet előhívni, amely történelmileg a legtöbbször volt kipróbálva és ami a legbeváltabbnak tűnik. Az államháztartás reperálásának szándéka, a sürgős kölcsönfelvétel vagy a csődelhárítás ilyen reagálásmód. Bajnai Gordont és kormányát nem méltányos pellengérre állítani azért, amiért a 2008. évi őszi válság nyomán ehhez az eszközhöz fordult. Ám azzal is fölösleges érvelni, hogy itt valami merőben újszerű kormányzati és pénzpolitikai eljárással állunk szemben. Dehogyis. A makrogazdasági mutatók javítására fixált válságkezelés, a „makrósítás” a magyar politika állandója, még akkor is, ha nincs tudomásunk róla, vagy egyetlen viszonyítási pontunk a Kádár-rendszer.

Magyarországon a közhiedelem szerint először a Kádár-rendszerben vesznek fel hiteleket, ez azonban – fájdalom – teljes tévedés. A hitelfelvételeknek nálunk szép hosszú története van; Széchenyit kicsit átvariálva ezt a láncolatot nevezhetjük a hitel(felvételek) különböző stádiumainak. Hitelek, államháztartási hiányok, államcsőd-közeli helyzetek végigkísérik a hazai gazdaság- és politikatörténetet. Egyszer – ha majd úgy istenigazából konszolidálódik itthon a helyzet - bizonyosan végig kell gondolnunk, hogy a „makrósítást” a Habsburg-Magyar Monarchiától örököltük. Aki nem hiszi, olvasson – hogy egy igazán közismert és vonzó nevet mondjak – Kerkápoly Károlyt! Hogy nem tudjuk kicsoda ő? Hát megmondom: a kiegyezést (1867) követő korszak egyik első pénzügyminisztere, aki saját levelei és a kortársak egybehangzó beszámolói szerint mással sem töltötte idejét, mint hogy bécsi és egyéb külföldi bankoknál kilincselt, s a 70-es évek elején azt írja (hátrahagyott irataiban elolvasható), hogy ha az ország két héten belül (!) nem kap hitelt, az államcsőd elkerülhetetlen. Egyik másik „közismert” etalon, Oláh Gyula 1903-as könyvében pedig így fogalmaz dualizmus első éveiről: „Magyarország hitele az államadósságok folyamatos szaporítása és a deficit folyamatos emelkedése következtében a külföldi nagy pénzcsoportok előtt folyamatosan hanyatlott”. Hihetetlen! Netán emlékeztet valamire? S ugye nem csodálkozunk, ha az államcsődöt minden valamire való politikus el akarta kerülni, s ugye az sem meglepő, hogy eleink politikai rivalizálására alapvető hatással volt a katasztrofális nemzetközi megítélés. A vészharangokat megkongatták, s Magyarország államcsődjének árnyékában oly nagy lett a katarzis, hogy az akkori politikai riválisok egymás felé fordultak, sőt egymás keblére is borultak, amelynek eredményeképp 1872 és 1875 között a pártpaletta átrajzolódott, s 1875-ben a kormánypárt és a vezető ellenzéki párt fuzionált egymással, több évtizedre megteremtvén Magyarország kormányzó erejét. S vele a makrogazdaságra fixált gazdaságpolitikát is!

Bármennyire is fájdalmas tehát ez sokak számára, mégis egyszer majd ki kell mondani: a Kádár-rendszernek sok köze mindehhez nincs. Kádárék legfeljebb kései leszármazottai egy nagyon korán masszívan kialakult trendnek, amelyben a gazdaságpolitika sajátos váltógazdálkodásra: elbaltázásra, majd utána a makrogazdasági-pénzügyi rendteremtésre épül. Kádárék tehát epigonok, s az MSZP örökös-párt, de nem csak az MSZMP-é, hanem mindazoké a régi magyar kormánypártoké, amelyek valójában (saját magukon belüli pénzügyi váltógazdálkodásukkal) önmagukat szanálták.

Bajnai tehát a legkevésbé sem az Eötvösök, hanem a Kerkápoly Károlyok utóda, s ezt az összefüggést nem árt tudatosítani, ha Magyarországon valaha is meg akarjuk érteni azt a helyzetet, amelyet azután meg kívánunk változtatni. De persze a dolognak van egy másik oldala: nem csak a makrogazdaságban gondolkodók logikáját kellene egyszer komolyan mérlegre tennünk, hanem az ő mindenkori ellenfeleikét is! Mert hát (lássuk be végre) a Fidesz sem csupán – mint vulgár-baloldali okfejtésekben hallani – a 30-as évek örököse, s olyan párt, amely valójában radikalizmusba hajlik, sőt radikális is. Ez így túl szimpla lenne, nemde? Egy ellenzéki politikus 1879-ben elhangzó költségvetési hozzászólásában például ezt olvassuk: „A kormány megszorításokat akar. De elérhető-e ezen az úton igazán segítség, elérhető-e az eredmény – pénzügyeink gyökeres rendezése – melyért egyedül vállalhatjuk magunkra azt a lelkiismereti felelősséget, hogy új terhet rakjunk a nép vállára?” Mikor és milyen ellentételezések mentén léptethetők életbe a megszorítások? Mikor várható el, hogy a „makrósítás” eredményt is hozzon, ne csak oktalan lemondást? – fordíthatnánk le a képviselő szavait. S hogy még valamivel alátámasszuk azt a tételt, hogy a „makrósítás” témája már akkor sem vitán felüli, utalhatunk arra, hogy ugyanebben a beszédében a képviselő már, mint közismert kórról beszél a nemzet „közgazdasági patológiájáról”, s parlamenti bizottság felállítását javasolja annak megállapítására, hogy a deficitek, a deficitek részleges leszállításai és az újabb deficitek miért és milyen okok következtében követik egymást.

1879-et írunk.

Az azóta eltelt 130 év sem volt azonban elegendő, hogy ennek a „patológiának” – már persze ha van – a természetét jobban megismerjük, így viszont a „makrósítás” karriertörténete töretlen, bár a Fidesz 2010-re új csodaszert ígér – a mindent visszavonás stratégiáját.  

2009.09.22.
 
 
 

 

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország