Az állam destabilizálódása


Valószínűleg nem arról van szó, hogy ha valamelyik alrendszer igen rosszul működik, akkor vége az államnak, hiszen egyik a másikat képes kompenzálni. A balti államokban vagy Ukrajnában a nemzetállammá válás kompenzálja folyamatosan a gazdasági nehézségeket. De a nemzetállammá válás sem mindig elégséges. Oroszország számára a nemzetállammá válás a birodalom bomlása következtében kevésbé tudta kifejteni pozitív hatásait, s ott az oligarchákkal szemben Putyin erőszakos, és nyugati szemmel nézve nem demokratikus fellépése védi meg az államot. A kis népek már csak azért sem járhatják az orosz utat, mert kicsik. Kaotikus államiságuknak a nyelv elvesztése, az identitás megszűnése lehet a következménye, melyektől egy nagy népnek sohasem kell igazán tartania.

Az állami szerep megrendülésének, destabilizálódásának kísérleti laboratóriumává vált Magyarország. Míg korábban a diktatúrából a demokráciába való átmenet egyik kelet-közép-európai laborja volt az ország, jelen pillanatban a széttartó, diszfunkcionális struktúrák iskolapéldája.

A közintézmények szolgáltatásai folyamatosan épülnek le. Nem tudjuk pontosan, hol van a állam szerepvállalásának lélektani és a funkcionális határa, de az bizonyos, hogy az állampolgárok jó része tapasztalja és nagyon elbizonytalanodva éli át ezt a leépülést. Az állami szolgáltatások leépülése azért is frusztráló élmény, mert ezzel párhuzamosan a piaci szereplők szolgáltatásai (pl. ügyfélkapcsolat, kommunikáció, határidők betartása stb.) határozottan bővülnek és fejlődnek. Ezzel együtt az önkormányzatoktól az ügyészségen keresztül az egészségügyig minden hivatallal szemben nő az elvárási szint nő, miközben a hivatalok teljesítőképessége csökken, nem kis részben azért, mert az intézmények morális válságban is vannak, s egyre nehezebben tudják megindokolni, milyen társadalmi célok szolgálatában is tevékenykednek.

A költségvetési megszorítások még csak tovább fokozzák az állam destabilizálódásának látszatát. Egyetlen példaként a legutóbbi napok fejleményeiből az egészségügyet említhetjük.  Az egészségügyi szolgáltatók vezetői az utóbbi években képtelenek költségvetéseiket megtervezni, mert a pénzelvonások állandó meglepetésül szolgálnak a számukra. Minden reform kiszámíthatóság ígéretével kecsegtet, ám valójában pénzelvonást jelent, de állandóan újabb reform következik, ami miatt tovább nő a kiszámíthatatlanság. (Egy konkrét példa, Veresegyháza, ahol a helyi egészségközpont vezetője jó politikai kapcsolatokkal is rendelkezik, ám ennek ellenére képtelen elérni, hogy akkora kapacitást biztosítsanak a kórház számára, mint amennyivel valójában dolgozik. A kormány leállítatta az évenkénti kapacitás-ellenőrzést, miközben települések növekedtek és csökkentek, betegek vándoroltak. Pedig ez a fajta elosztás nem terheli pluszban a költségvetést, csak megfelelő módon arányosít. Az egészségügyi pénzelosztásban tehát gyakorlatilag az állami adminisztráció leállt az élet követésével.)

Egy-egy helyzet jogszabályokkal történő kezelése akkor is problémát sejtet, ha nem születnek az élet változását követő szabályozások, és akkor is, ha túl sok jogszabály lát napvilágot. Alighanem magasan vezet ez ügyben a parlagfűvel kapcsolatos jogszabálygyártás mennyisége.

Amikor a végrehajtó hatalom tartósan elszakad a jogszabályoktól, az szintén az állam diszfunkcionális működésének a jele. Diktatórikus rendszerekben az ilyesmi akár a társadalom védekezőképességét is fokozhatja, azaz pozitív hatása is lehet, ám egy demokráciában mindennek felmérhetetlenek a negatív hatásai.

Magyarországon a rendfenntartó szervek is elindultak a leépülés útján (pl. korai nyugdíjazás), melynek csúcspontja a televízió 2006 őszi ostroma volt. Az utána következő időszakban a kormány igyekezett biztosítani a működés színvonalának javításához szükséges többlet-erőforrásokat, de miközben ebből a szempontból az állam erősödni látszott, a rendőrségi hibák megerősítették a demokráciát amúgy is fölöslegesnek tartó szélsőjobbot.

Az állam sokak által érzékelhető destabilizálódásában nem csak a végig nem vitt rendőrségi vizsgálatok, az ügyészség és a bírósági munka csúszásai, a közintézmények pénzhiánya, a szakemberek elvándorlása stb., de a politikai kommunikáció is ludas. Aligha nevezhető okos politikai kommunikációnak a tüntetők felé küldött olyan üzenet, hogy csak tüntessenek, aztán ha megunták majd úgyis hazamennek. Bár mentő körülményként említhető, hogy a rendszerváltás óta - a taxisblokádot leszámítva - nem volt igazán tapasztalat arról, hogy a kormánnyal elégedetlenkedők felboríthatják a hétköznapi rendet.


Egy ilyen, folyamatosan destabilizálódó, az állam tekintélyveszteségét mutató közegben nem véletlen, hogy megnövekszik a rendpárti irányzatok és politikusok szerepe. Fájdalmas tény – a rendszerváltás idején ezt másképpen gondoltuk -: az állam garantálta biztonságot az emberek többre értékelik a szabadságnál. Ezt mutatta ki egy korábbi kutatásunk is, amely a 2006-os Kossuth téri kordonbontást vizsgálta, és ebből az derült ki, hogy a megkérdezettek Fidesz iránt közepes erősséggel elkötelezett része is az akkori rendőrséggel szimpatizált inkább.

Környezetvédelmi ügyekben se szeri, se száma az olyan történeteknek, ahol vállalkozók vagy akár városvezetők is elkövetnek visszaéléseket, de a fellebbezési és eljárás-újraindítási játékok során az ügyeket sikerül elaltatni. A kiszabott büntetések nincsenek arányban a környezetszennyezés során szerzett egyéni gazdagodásokkal, sőt olyan is előfordul, hogy mivel a hatóság nem indít maga automatikusan bírósági eljárást, nem az fizeti meg a kárt, aki okozta. Például egy város önkormányzata fizet olyasmiért, amit magánszemély követ el. A közösség vagyonával való politikai játszadozások egyéni gazdasági és/vagy politikai haszonszerzést szolgálnak, s ezek megint a közösséget elvileg védeni szándékozó állami szervek gyengeségét bizonyítják.

A pénzügyi rendszer morális válsága, a bankok iránti – talán nem is alaptalan – negatív érzület növekedése (Magyarországon a bankoknak a válság ideje alatt is nőtt a bevétele), a körbetartozások, és a fizetési morál leépülése hasonló is hasonló hanyatló mintázatot mutat mint a közszféra, pedig ezek momentumok is a társadalmi integráció fontos tényezői. Az állam, ha nem tudja kikényszeríteni a pénzügyi fegyelmet, akkor megint nélküle, az erőpozíció alapján dőlnek el a dolgok.

Végezetül magáról a társadalomról érdemes pár szót szólni, mert a társadalom fragmentálódása valójában nem csak tünete, de okozója is az államnak destabilizációjának. Ha az emberek kilátástalannak és igazságtalannak látják a környezetüket, akkor a devianciákba menekülnek.

A magyar lakosság elvárása nem kicsi. Olyan államisággal, amilyennel a fiatal balti államok rendelkeznek nem éri be. Ott a szociális biztonságról képesek lemondani az emberek, cserébe a friss államiságért. Szlovákokéhoz hasonló ellenségképünk sincsen (ld. magyarokkal szembeni nyelvtörvény). Mi nem éljük át a nemzetté válás friss eufóriáját, s viszonylag kevesen vannak azok, akik hagyományőrző egyesületekbe tömörülve gyakorlatilag kis közösségekbe menekülnek a létbizonytalanság elől. Nálunk a demokratikus játékszabályok elterjesztése és azoknak való érvényt szerzés volna az egyedüli út, miközben a deliberalizációs gyakorlatban mind az állam, mind a társadalom gyerekcipőben jár, legalábbis a nyugathoz képest igen látványos ez a lemaradás.

Az a baj egy kis nemzet esetében az államiság szétesésével, hogy a kis nemzetnek mása nincs is igazán, mint az államisága. Ez komoly kihívás az ország számára, amit pszichésen tovább bonyolít, hogy az EU-integráció folyamata során, szuverenitásunk egy részéről önként mondunk le.

2009.09.29.
 
 
 

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország