Az egészségügy elkerülhetetlen átalakítása


Közhely, hogy a magyar egészségügy alulfinanszírozott, mint ahogy az is, hogy hazánk polgárainak egészségi állapota elmarad az európai átlagtól. Természetesen a kép ennél differenciáltabb, hiszen például a visegrádi országokhoz képest GDP arányosan nem költ keveset a magyar állam az ágazatra, azonban tény: a három évvel ezelőtt kiadott „Zöld Könyv” által tárgyalt problémák nagyrészére azóta sem született megoldás. A szervezeti, vagy finanszírozási reformot emlegetni azonban jelenleg valóságos szentségtörés a politikában, hiszen a választópolgárok 2008-ban úgy határoztak, nem akarnak fizetni sem napidíjat, sem vizitdíjat és nem akarnak magántőkét látni a biztosítási és a szolgáltatói oldalon sem. A jelenlegi egyezkedés is jól mutatja, hogy a problémák ettől még nem szűntek meg sem az ellátás, sem a finanszírozás kérdéseiben, sőt a gazdasági krízis következtében még inkább sokasodtak.  A magyar társadalom elöregedő, rendkívül magas az inaktívok száma ráadásul a válság miatt a járulékfizető munkavállalók és munkáltatók aránya tovább csökken, mint ahogy az Egészségbiztosítási Alap másik fő tételét jelentő központi költségvetési hozzájárulása is, hiszen az állam maga is kevesebb bevételhez jut. A baloldal egészségügyi reformtervei kudarcot vallottak. A bukás okai nem csak a szakmai hiányosságok, hanem szakpolitikai kérdések öncélú átpolitizálásában és álságos alkotmányos gyakorlatban is keresendők. Nevezetesen, hogy a népszavazás sokkal inkább szólt a hitelét vesztett kormányfő megbüntetéséről, mint józan politikai döntésről.  Igencsak vitatható volt az Alkotmánybíróság azon döntése is, hogy a kiegészítő hozzájárulásoknak semmi köze a központi költségvetéshez. Ezt a kudarcot terhelte tovább a Hospinvest–ügy, amely azt bizonyította a közvélemény számára, hogy a magántőke bevonása az eddig állami monopóliumként kezelt szolgáltatási területeken csak negatív következményekkel járhat.   Az önmagát válságkezelőnek tituláló, egy éves megbízatással rendelkező Bajnai-kormány már nem is vállalkozott semmilyen strukturális változtatásra, csupán szűkre szabott költségvetési keretek között a rendszer minimális működési forrásainak előteremtését tűzte ki célul.

A kormányra készülő legnagyobb ellenzéki párt sem mond sokkal többet annál, mint hogy több pénz járna az intézményeknek, orvosoknak, nővéreknek és minőségi ellátás a betegeknek. Pedig - amennyiben a finanszírozhatóság, hozzáférés, minőség egyenlő fontosságára épülő egészségügyi rendszert szeretnék megtartani - elkerülhetetlennek tűnik az ágazat jobboldali reformkísérlete. A jelenlegi szolidaritási elv fenntartása esetén az ellátás minőségének javítása érdekében, bármilyen kormányzat három dolgot tehet: növeli bevételeit, csökkenti kiadásait, vagy hatékonyabban használja fel a rendelkezésre álló forrásait. Lehetőségeiket azonban nemcsak a gazdasági realitások határolják be, kormányra kerülve könnyen ellentmondásba kerülhetnek ellenzékben képviselt elveikkel is. A bevételi oldal növekedésének érdekében a járulékterhek emelése teljes kizárt, hiszen a párt évek óta adó- és járulékcsökkentést hirdet a gazdasági problémák megoldásának receptjeként. Az úgynevezett co-payment intézményének megteremtésére még ennyi esély sincs, hiszen 2008-ban pont ezeknek a kiegészítő hozzájárulásoknak népszavazáson történő elutasítása teremtette meg az „új többséget”.   Ilyen fizetési kötelezettségnek az emlegetése tabu a jobboldalon.     
                                                                                           
Marad tehát a járulékfizetők számának olyan drasztikus mértékű növelése, amely nemcsak ellensúlyozza a hozzájárulás mértékének csökkenését, hanem többletbevételhez juttatja az ágazatot. Erről azonban már prominens fideszes gazdaságpolitikusok is egyre óvatosabban nyilatkoznak. Kiadási oldalon a kapacitáscsökkentés, illetve a szolgáltatási csomagok csökkentése ugyancsak megvalósíthatatlannak tűnik, hiszen a párt 2007-es Erős Magyarország programja a háziorvosi és kórházi hálózat erősítését, az egészségügyi dolgozók béremelését célozza, a szolgáltatási csomagok terén pedig mindössze a kiegészítő biztosítások lehetőségét veti fel. A harmadik lehetőség, a meglévő források hatékonyabb felhasználására mutatkozhat némi lehetőség. Ezen a területen számos olyan kérdés van, amelyek ésszerűbb megoldása érdemi előrelépést jelentene. A teljesség igénye nélkül: az egészségmegőrzés területén tett lépések, illetve a háziorvosi praxisok számának növelése, valamint a praxishoz jutás feltételeinek megkönnyítése tehermentesítheti a szakrendelőket, illetve áttételesen a kórházakat is. Érdemes lenne átgondolni a finanszírozási rendszer azon elemeit is, amelyek manapság gyakran trükközésre kényszerítik a kórházakat. Meg kell találni az eszközöket a Nyugat-Európába áramló orvosok és nővérek megtartására és ugyanígy a gyógyszerár-támogatás rendszerében is vannak lehetőségek a változtatásra.

Választ kell adni arra a kérdésre, hogyan tartható fenn a nemzeti kockázatközösség és a teljeskörű ingyenes ellátás úgy, hogy az elöregedő társadalomban a járulékfizetők száma folyamatosan csökken. Ezért a biztosítási oldalon és az intézmények hatékony gazdálkodásának elősegítése érdekében egy jobboldali kormány előbb-utóbb kénytelen lesz hozzányúlni az önmaga által tabuvá tett kérdésekhez, hiszen az egészségügy igenis üzlet, ma is, reformok nélkül is: a gyógyszeripari cégek tevékenységétől, a magánrendeléseken át az orvosi informatikáig, vagyis a magántőke bevonása nem jár feltétlenül együtt a Hospinvesthez hasonló botrányos kudarcokkal. A kormányzat sokat tehet azért, hogy K+F szektor, az egészségipar, vagy a gyógyszerpiac hazai szereplői nemcsak versenyképes termékeket, szolgáltatásokat állítsanak elő, hanem munkahelyeket teremtsenek, vagy akár nemzetközi piacra is kilépjenek.

Idén úgy tűnik egyetlen kórházban sem lesz éhségsztrájk, egyetlen intézmény ellen sem indul csődeljárás, bár sokuk komoly adóságokkal küzd. Vajon jövőre is így lesz? És azután? 2010-ben parlamenti választásokat tartanak Magyarországon, az egészségügy minden bizonnyal kampánytéma lesz és a kormányzásra készülő erőkkel könnyen előfordulhat, hogy a 2006-ban győztes koalícióhoz hasonlóan nem lesz képes semmilyen mély átalakítást véghezvinni az ágazatban hitelvesztés nélkül. Ennek érdekében ezeket a szakmai vitákat lehetőség szerint minél messzebb kell vinni a politikai erőtértől, elkerülni, hogy hisztérikus közéleti viták, fekete-fehérre egyszerűsített döntések határozzák meg a jövőt. Ezt ráadásul egy olyan pártnak kell megtennie, amely maga is tulajdonképpen így kovácsolt politikai tőkét. Reménykedésre adhat viszont okot, hogy a jobboldal tanulhat a baloldali egészségügyi reform kudarcaiból, a többiztosítós rendszertől a Hospinvest-botrány tanulságaiig. Kérdés persze, hogy meglesz-e a politikai bátorság és akarat az érdemi változtatáshoz.

2009.10.20.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország