A kettős álompolgárság

A következőkben három oldalról vizsgáljuk a kérdéskört: a kettős állampolgárságról szóló vita formai értelmezése; a problematika tartalmi oldala; továbbá az európai állampolgárság intézménye felől.

Mindenek előtt utalnunk kell arra, hogy a kettős állampolgárságról folytatott diskurzus igen sekélyes és felszínes. Le kell szögezzük: a kettős állampolgárság élő jogintézmény. A magyar állampolgárságról szóló (1993. évi LV.) törvény az állampolgárság megszerzése kapcsán rendelkezik a honosítás esetköréről, ugyanis ez utóbbi a fő módja annak, hogy egy másik ország állampolgára magyar állampolgárrá (is) váljon, vagyis, hogy létre jöjjön a kettős állampolgárság. A honosítás három esetét különböztethetjük meg: van egy alapeset (mondjuk úgy az „egyszerű külföldiek” számára); egy kedvezményes eset (speciális státuszok – házasság, menekült stb. – esetén), s végül a harmadik – a témánk szempontjából fontos – kategória, a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem magyar állampolgár kedvezményes honosítása. A kettős állampolgársággal kapcsolatos, a 2004-es népszavazás óta felerősödött vita ezen utóbbi kategóriával kapcsolatos, mégpedig azért mert mind a három említett eset sajátja az, hogy a honosítás feltétele jelenleg a Magyarországon való lakóhely – fokozatosan csökkenő időtartam szerint. A kettős állampolgárság problematikája tehát valójában a magukat magyar nemzetiségűnek vallók (vagyis a külhoni magyarok) még kedvezményesebb (immár a magyar lakóhelyet sem feltételező) honosításáról szól.

Tisztázva a kérdéskör formai jellegét továbbléphetünk a tartalmi értelmezés oldalán mutatkozó hiátusok irányba. Az állampolgárság a legszorosabb viszony egy állam és polgára között. Az állampolgárság adja az egyén státuszát, ha úgy tetszik polgári jellegét. Az állampolgárság az a „köldökzsinór”, amelyen keresztül az állampolgár jogokat követelhet az államától, s utóbbi ezen keresztül biztosítja a jogokat, ugyanakkor az állam is fellép bizonyos igényekkel, ezek az állampolgári kötelességek. A kettős (vagy többes) állampolgárság kérdése azzal bonyolítja meg a helyzetet, hogy a jogok és kötelességek rendszerében több állam lép be a képbe: az állampolgár egyszerre több államtól vindikálhatja a jogokat, ugyanakkor több állam felé is kötelezett lesz (elég legyen utalni az ütköző honvédelmi kötelezettségekre). Az államok ezért joggal léphetnek fel a kettős állampolgárság kiküszöbölése irányába. A Magyar Népköztársaság például számtalan volt szocialista országgal kétoldalú egyezményeket kötött a kettős állampolgárság felszámolására, amelyeket a rendszerváltás után fel is bontottuk. A kettős állampolgárság kiiktatására a nyugati világ (Népszövetség, ENSZ) is alkalmazott eszközöket, főként a kettős kötelezettségek kiküszöbölése végett. Sőt elmondhatjuk, hogy a kettős állampolgárság a legutóbbi időkig az európai kontinensen nem volt „közkedvelt” kategória (az Európai Tanács 1963-as strasbourgi konvenciója egyesen fellépett az intézmény ellen). 1990 után következett be a szemléletváltás: a kettős állampolgárság a rendellenes állapotból egyre inkább értékké vált. Láthatjuk, hogy a kettős állampolgárság megítélése nem állandó. Felvetődhet, hogy mi oldhatja fel a kettős állampolgársággal kapcsolatos bonyodalmakat. Véleményem szerint két dolog: egyrészt az állampolgársággal járó jogosítványok és kötelezettségek pontos számbavétele, különös tekintettel az illető országban lakóhellyel rendelkező állampolgárok jogosítványainak és kötelezettségeinek tisztázására (ez utóbbiak – mondjuk úgy – gondolkodásunk racionális oldalát képviselik); másrészt pedig annak eldöntése, hogy hogyan tegyük még könnyebbé a határon túliak honosítását és ezután pontosan milyen jogköröket biztosítunk számukra (ez pedig egyértelműen érzelmi kérdés). Az utóbbi évek körmönfont vitái, érvelései (különösen a 2004-es népszavazás kapcsán kirobbant csaták) mind-mind azt példázzák, hogy nem vettük számba és nem tisztáztuk a magyar állampolgársággal kapcsolatos legfontosabb (egyébként a jogszabályokban pontosan rögzített) kérdéseket, valamint nem döntöttük el, hogy végétre is a fennálló állampolgári jog- és kötelezettségkörből mit juttatunk a határon túl élő honfitársainknak. A vita diffúz jellege rámutatott arra, hogy nem csupán nem vagyunk teljesen tisztában állampolgárságunk valódi tartalmával (talán nem is akarjuk ezt), de döntési szituációink összecsúsznak: egy racionális döntési helyzetben érzelmi alapon gondolkodunk (állampolgárságunk tartalmának tisztázása), továbbá egy érzelmi típusú döntési helyzetben racionális érvelünk (magának a honosítás könnyítésének).

Elemzésünk utolsó aspektusa az európai állampolgárság. Ennek kapcsán azt mondhatjuk, hogy minden EU-tagállam állampolgárának legalább két állampolgársága van: vagyis egy nemzetállami és szupranacionális. A fent jelzett enyhülési folyamatot, amelynek keretében bevetté vált a kettős állampolgárság az uniós állampolgári státusz kialakítása is elősegítette: a Maastrichti Szerződéssel létrehozott intézmény nyomán az Európai Tanács is a jóindulatú semlegesség álláspontjára törekszik. A kérdés az, hogy az európai állampolgárság kiküszöbölheti-e a határon túli magyarok honosításának további könnyítését? Ez a gondolat elvezet ahhoz a kiindulóponthoz, hogy miért kívánjuk a határon túli magyarokat szorosabban és számukra könnyebben az anyaországhoz kötni? Két lehetőség adódik: ha érzelmi alapon gondolkodunk, akkor semmiképp sem pótolható a könnyített honosítás; ha racionális alapon (vagyis, hogy pontosan körülhatárolt jogosítványok megillessék a határontúliakat) akkor a helyzet már nem ilyen egyszerű. Utóbbi esetkör elsősorban a választójog biztosítása szempontjából vizsgálható: mivel az EU jelen állapotában nem egy föderális alakulat ezért a nemzeti parlamentek szerepe kiküszöbölhetetlen, így azt mondhatjuk, hogy a racionális oldalról sem helyettesítheti az európai állampolgárság (egyelőre) a könnyített honosítást. A helyzetet továbbá árnyalja, hogy a határon túli magyarok egy része nem is EU-tagállam állampolgára.

A külhoni magyarok kedvezményes honosítása olyan kérdéskör, amely néhány egyszerű (ugyanakkor felelős) döntés meghozásával rendezhető, sőt rendezendő – mivel mint láttuk nincs más intézményi altenatíva. A döntéshozók előtt tulajdonképpen két lehetőség áll. Egyrészt folytathatják a meddő vitákat (ebben a tekintetben a Fidesz-KDNP legújabb törvényjavaslata sem kivétel, mert bár könnyítené a külhoni magyarok honosítását, de semmit nem mond arról, hogy milyen tartalommal kellene megtölteni a nem Magyarországon élő személyek magyar állampolgárságát) és áttolhatják – álságos módon – a döntés felelősségét a választópolgárokra (ezt történt lényegében a 2004-es népszavazás alkalmával).

A másik lehetőség, hogy az egy évtizedes huzavona, és a többszörös pálfordulók után (mely egyébként mindekét oldalra jellemző volt) a politikai elit végre kiizzadja magából a végső döntést, mely – ha az emocionális és racionális szempontokat közös nevezőre hozzuk – nem lehet más, mint a kettős állampolgárság speciális intézményének létrehozása, ami voltaképpen egyenlő a külhoni állampolgárság kategóriájának létrehozásával (amely példának okáért nem kötődik itthoni lakhelyhez) – pontos kereteinek és tartalmának konszenzusos meghatározásával.  
 
2009.11.04.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország