A valóság súlytalansága és a hisztéria


Egy nyugat-európai multikulturális csúcsközeg felől nézve Magyarország valóban egy csődtömeg. Hol van már az idő, amikor a határnyitás élménye Magyarországot elismerésre és dicséretre méltóvá tette a németek szemében. Be kell látnunk: a német értelmiségi és hovatovább a német politikai elit sem ért minket, s azt kérdezi tőlünk, Berlinbe látogató magyaroktól: hogyan lehet Magyarországon élni? Íme, a tömör válasz: hisztériában.

Aminek nyilvánvaló történelmi okai vannak, s ezt a németek, akik 1945 után olyan drasztikusan szakítottak múltjukkal, nem nagyon érthetik. S éppen mert nagyon nem könnyű elmagyaráznunk nekik, miért nem úgy élünk, ahogyan ők szeretnék, nekünk kellene megértenünk a „hisztériacsökkentés” német útját. Ha jól érzékelem, legalább három alapvető dolog kell ehhez. Az első a politika erőteljes társadalmi beágyazódása, ami azt jelenti, hogy ott a pártoknak igen eleven kapcsolatuk van a választókkal. Nem úgy, hogy a kampányban – ó, milyen szép szó is ez – „üzeneteket” küldenek az általuk egyébként madártávlatból sem ismert választókhoz, hanem úgy, hogy standard társadalmi csoportokat képviselnek. Ha a német pártok közül most csak a szabaddemokratákat nézzük, rögtön szembetűnik, hogy parádésnak is mondható, 14% fölötti választási eredményükhöz ez az erős, az alkalmazotti, sőt a munkásrétegekhez is elérő „valóságpolitika” kellett. Bármennyire is zavarja olykor a politikát a valóság, Németország pártjai eleven cáfolatok a politika valóság-ellenességére.

A második az oktatás, pontosabban a politikai nevelés. Az, hogy ma Németország és azon belül Berlin a liberális demokrácia szentélye, kiemelten fontos szerepet játszik a demokráciának, mint minden mást megelőző autoritásnak az elismerése az 50-es évektől kezdődően. Mindez arra utal, hogy egy minden szempontból tragikus és sötét múlt, a hitlerizmus után is van megújulás, sőt igazából ez a múlt nagyon komoly inspirációt jelentett abban, hogy a demokrácia kifejlődésének teljes intézményrendszerét az állampolgári szocializációban is létrehozzák. Végül a harmadik a közelmúlt élményagát feldolgozó művészet. A sok élő példa közül ezúttal a filmművészetet említeném, s azon belül A mások élete című, itthon is nagy sikerrel vetített filmet, amely az 1980-as évek besúgói hálózatáról ad nem csak megrázó, de gyógyító hatású képet is. Erős társadalom-centrikus pártpolitika, tudatos politikai nevelés és erkölcsi tisztulást segítő művészet – ezek azok a pontok, amelyeken keresztül a németek meghaladták saját múltjukat és egy hisztériamentes politikai világot építettek fel. Talán nem is csoda, hogy nem értenek minket, akik – cseh Tamással szólva – „benne maradtunk a régiben”. Vagy mondhatnánk úgy is – ismét Cseh Tamással -, hogy „valóság nevű nagybátyánk” a rendszerváltás rövid intermezzója után egyszerűen elpártolt tőlünk, hogy azután jöjjön a  „virtuális valóság”, a „fikció reálpolitikája” és a többi, a nagy nyugat-európai, észak-amerikai marketing-és imázsformáló cég gyorstalpalón átültetett valósághelyettesítő stratégiája. Amelyek azonban a lényegen nem tudtak változtatni: képtelenek voltak a hisztériát csökkenteni és a politika valóságfedezetét növelni.

 Több mint elgondolkodtató: a kelet-közép-európai új demokráciákban nem léteznek nagy politizáló csoportok. Százezres nagyságrendben az emberek utoljára az MSZMP tagjai voltak. Ma az összes magyar pártnak alig százezer tagja van, de ők is inkább virtuális tagok, vagy léteznek, vagy nem. A néhai MSZMP tagjai egyszerűen felszívódtak, a többi pártnak meg soha nem is volt komoly tagsága, csak választói. A tagsághiányos politikai küzdőtér szabályai azonban nagyon mások, mint azoké a klasszikus demokráciáké, ahol a pártoknak nem csak választói, de tagjai is vannak. Hogyan lehetne ilyen körülmények között közelebb lépni a valósághoz? Csodálkozunk, hogy a magyar politika – mert hát hol máshol – virtuális térben zajlik?

A fentiekből is következően a magyar politika egyik legnagyobb kihívása ma nem a deficit, az adósság és az államháztartási hiány, hanem: a valóság-hiány. De ez korántsem mai probléma, sőt: ez a magyar politikatörténet egyik legnyomasztóbb tradíciója. Egyszerűen nincs nálunk olyan párt (pláne liberális), amely mondjuk az alkalmazottak és a munkások pártja lenne, és nincs más párt sem, amely a többi társadalmi réteget képviselné. Ez a társadalmi hátország-hiány pedig nem pusztán csak azért probléma, mert így Magyarország ellenkező pályán fut, mint a klasszikus demokráciák, hanem azért is, mert a pártok szerveződés-módja (hogy úgy mondjam: strukturálisan) lehetetlenné teszi az olyannyira kívánatos nagyreformokat, többek között az egészségügy és az orvoslás reformját. Hiszen a reformszándékkal fellépő kormányok mögött alig található társadalmi támogatás, sőt ha valami van, akkor az inkább ellenállás. Nem csoda, ha belátván ezt a történeti örökséget és jelenbeli szituációt, a kormányok maximum a felvilágosult abszolutista reformpolitikában hisznek, mert másban nem is hihetnek. Az persze megint más kérdés, hogy a felvilágosult abszolutizmus (a nép nyelvén szólva: „népnyúzás”) megszüli a már említett hisztériát. S kör – anélkül, hogy bármi is változna – máris bezárul: hol hisztéria van, ott hisztéria van.

A hisztéria – hogy némileg Bibó István frazeológiáját használjam – egy adott közösség képtelensége arra, hogy a valóság talajára álljon, és úgy politizáljon. Nem azért van tehát hisztéria, mert ez egy bárki által is jónak tartott (vagy akár elismert) dolog, hanem azért, mert ez egy bekalkulált (megtanult, szocializált) működésmód. Egyszer azonban tényleg érdemes lenne szembenézni vele, és – gyógyítani.

A német példa is erre ösztönöz: a mérvadó pártok társadalmi beágyazódása, a tudatos politikai nevelés és az irodalmi-művészeti gyógyító munka segítségével Németország jó részt túllépett a korábban létező megosztottságán. Magyarországon azonban a rendszerváltás óta a hisztéria mennyisége nem hogy csökkent volna, de látványosan növekedett.  S miért? Mert a hisztérikus jelekre, az úgynevezett radikalizálódásra, az új szubkultúrák jelentkezésére a politika osztály nem csekély része hisztéria-növeléssel válaszolt. Nem mondom persze, hogy könnyű megtalálni a helyes választ, de a politikai osztály és a politikai közösség szinte teljesen elfeledte Bibó rendkívül plasztikus gondolatát: „A közösségi hisztéria – mondja Az európai egyensúlyról és békéről c. művében – az egész közösség állapota, s hiába választjuk el a hisztéria látható hordozóit, ha közben a hisztéria feltételei és alaphelyzetei megmaradnak”. Majd tovább: „Hiába pusztítunk el minden „gonosz” embert, a hisztéria téveszméi és hamis reakciói békés családfőkben, hatgyermekes családanyákban, a légynek sem vétő szolid emberekben és nemes, magasztos emelkedett szellemű egyénekben fognak tovább élni, s a közösség egy nemzedék alatt újból kitermeli a hisztéria őrültjeit, haszonélvezőit és hóhérlegényeit”.

Mi a „gonoszok” elpusztításánál tartunk, és fogalmunk sincs, hogy (például a radikális pártok és mozgalmak kezelése ügyében) az egész közösség állapotáról van szó újra. Nem mondom, hogy ez túl megnyugtató felismerés, de hogy megkerülhetetlen, abban biztos vagyok. S talán érdemes volna észrevenni: a közösségi hisztéria megszüntetése egy ország teljesítő- és versenyképessége (két manapság bűvösnek tekinthető szó) szempontjából a legfontosabb. Hiszterizált, önmagával nem rendben lévő ország roppant nehezen tehető versenyképessé. Kénytelen vagyok tehát eszköztelennek látni a hazai politikát, mert nem rendelkezik valóságalapú stratégiával és hisztéria-gyógyító kapacitással. Valery Giscard d’Esteing, néhai francia elnök írja a Franciák című könyvében: „A valóság súlytalansága következtében vad ideológiák kelnek lábra”. Ez így van. Csakhogy nem mindegy, ilyenkor a politikai osztály miképpen reagál. Ahogy elnézem, borzasztóan haragszik a „vad ideológiákra”, a bibói „gonosz” emberekre, de semmilyen szava nincs a valóságot illetően. Így azonban – nem nehéz megjósolni – minden maradni fog a régiben, s még akkor sem lesz „új kezdet”, ha ezt bizonyos politikusok egyenesen kőbe is vésik és átszellemült arccal a szemünkbe is mondják.
 
2009.11.11.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország