A remény rabjai

Cimke: Novák Zoltán,

A rendszerváltás legelemibb ígérete a jóléti állam (vagy más megközelítésben: a szociális piacgazdaság) megteremtése volt, mely még a módosított alkotmány preambulumába is belekerült. A harmadik Magyar Köztársaság a jóléti állam igézetében fogant, és annak bűvöletében van mindmáig. Az eddigi választások mindegyikét az döntötte el, hogy melyik politikai erő tudja hitelesebben képviselni a jóléti állam ideáját, ki tudja meggyőzőbben ígérni annak megteremtését, lehetőleg minél hamarabb: pár éven belül, hónapok alatt vagy akár holnapra. Minden más – a szimbolikus politika színterén zajló – vita, a kárpótlás, az ügynökbotrányok, a kettős állampolgárság, a reform-polémia, a korrupciós ügyek, mind-mind csak színes körítés volt; a pártpolitikai erőpróbákat (szinte kivétel nélkül) mindig a jóléti paradigma döntötte el.  

A magyar politikai elit tehát már húsz éve a jóléti állam tüze körül járja termékenységi táncát, és a választóközösség döntéseit az az elévülhetetlen vágy diktálja, hogy közelebb kerüljön e tűz melegéhez. Csakhogy ez a tűz már rég kihunyt, mi több, már a parazsak is kihűlni látszanak.

A jóléti állam tündöklése és bukása

A jóléti állam – bár baloldali találmány – a második világháború után konszenzusos célkitűzéssé vált a nyugat-európai országokban, és az is maradt egészen a nyolcvanas évekig, függetlenül az éppen regnáló kormányok ideológiai színezetétől. A nyolcvanas években a neokonzervatívok üzentek hadat a jóléti állam elvének, tagadva annak fundamentumait és létjogosultságát. Annak ellenére, hogy a neokonzervatív támadás elbukott, a kilencvenes évek közepétől már a baloldal is arra az álláspontra helyezkedett, hogy a jóléti állam korábbi keretei fenntarthatatlanok, bizonyos szegmensei pedig a kiéleződő globális gazdasági verseny körülményei között kontraproduktívak, és gátját képezik a gazdasági növekedésnek. Ezért aztán a baloldali kormányok nekiláttak a „jóléti állam modernizációjának”, ami végeredményben nem jelentett mást, mint hogy elkezdték fokozatosan lebontani annak pilléreit. Ez a máig tartó folyamat természetesen nem volt zökkenőmentes, mivel a már kivívott jogokról és javakról lemondani komoly traumát okozott a nyugati társadalmaknak.

A magyar társadalom sajátos tragikuma, és az általános közérzület frusztráltságának elsődleges oka, hogy a magyar politikai elit éppen akkor kezdte el hajszolni a jóléti állam ideáját, amikor az már megbukott. A magyar választónak úgy kellene lemondania a nyugati jólét toposzáról, hogy közelébe sem került a megvalósításának. Erre a gyászmunkára pedig a társadalom mind a mai napig nincs felkészülve.

Már csak azért sem lehet felkészülve, mert a politikai elit arra szocializálta a választóközösséget, hogy ha jobban akar élni, nincs más dolga, mint behúzni az x-et a megfelelő körbe, és a politika majd mindent megold helyette, azt sugallva mindezzel, hogy amennyiben a megfelelő politikai döntést hozza, és a megfelelő pártra szavaz, akkor egyéni teljesítményétől függetlenül is előbbre juthat. Persze az éremnek két oldala van, nem lehet a teljes felelősséget az elitre hárítani: a választók ezenközben arra nevelték a politikusokat, hogy amennyiben letérnek a jóléti paradigma által kijelölt ösvényről, akkor pórul járnak, mert az urnáknál megbüntetik őket. Ennek végül az lett az üzenete a politikum számára, hogy: hazudj, ha nyerni akarsz.

Mindezek folytán a magyar össztársadalom saját vágyai és ábrándjai foglyává vált, és egyre távolodik a valóságtól, pontosabban a valóság távolodik tőle. A közéleti valóságdeficit pedig olyan hiszterizált, szürreális közbeszédet teremt, amelyben lehetetlenné válik a valódi problémák kitárgyalása (romaintegráció, szerkezeti reformok, közjogi korrekció).

A választók évtizedeken keresztül azt hallgatták, hogy ennyi és ennyi év múlva utolérjük a nyugatot, csakhogy mára a nyugat-európai demokráciák létfeltételei megváltoztak; központi kategóriává vált az öngondoskodás, a versenykényszer, a szükségszerű társadalmi felzárkózás, a teljesítményorientáció. Az állam által feltételek nélkül garantált jólét már csak nyomokban létezik, és a régi jóléti toposzok bűvöletében élő magyar polgárt a „rosszléti állam” rémképe taszítja ismét a csodavárás állapotába (vagy éppen a teljes apátia posványába).

***

A jelenlegi pártpolitikai erőviszonyok tekintetében is a jóléti paradigma a vízválasztó. Lehet persze a Szocialista Párt mélyrepülését Őszöddel, vagy a megszorításokkal magyarázni, csakhogy ezek is mind a jóléti kényszerpálya eredményei. A ciklus elején végrehajtott megszorításokra ugyanis a jóléti rendszerváltás égisze alatt kivitelezett száznapos programok túlköltekezései miatt volt szükség (és e restrikció utolsó szakaszában érte el Magyarországot a gazdasági világválság), az őszödi beszéd pedig nem volt más, mint az állam jóléti szerepfelfogása kapcsán kiéleződő párton belüli harc első ütközete.

A Szocialista Párt jelen pillanatban a kormány takarásában van, és nem képes hitelesen jóléti víziót közvetíteni (sőt a kormány épp az ellenkező irányba halad: a válságkezelés jegyében további megszorításokat eszközöl). A Fidesz tehát egyedül maradt a szociális retorika kifutóján, és a párt gazdasági szakemberei – hogy, hogy nem – éppenséggel a jóléti állam megújítását tűzték ki célul (Cséfalvay-Matolcsy: Megújított szabadelvű és szociális piacgazdaság Magyarországon).

A helyzet úgy áll, hogy a jóléti paradigma egy újabb fejezetéhez érkeztünk: az ország egyik fele apátiába zuhant, jelenleg nem remél semmit a politikától, és kivonja magát a közéletből, a másik fele a remény rabjává vált, és egy kisebbfajta csoda végrehajtását várja a szavazatáért cserébe.

Az alapkérdés az, hogy mi jöhet akkor, ha adott esetben a csoda elmarad: a kijózanodás időszaka (mely új, illúziómentes alapokra helyezheti a politikát), vagy még tovább hiszterizálódik és radikalizálódik a közélet.

 
2009.11.17.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország