Lépéskényszer


A színpad és a szereplők tehát készen állnak már, a forgatókönyvet viszont még nem ismerjük. Egy dolog azonban biztos: a végletekig legyöngült király lesz a darab főszereplője, nem a majdan helyébe lépő, életerős herceg. A választás kimenetelére ironikus módon ugyanis a legnagyobb hatással pont a biztos vereséggel szembenéző MSZP lehet. Kihívói már az európai parlamenti választás előtt ráálltak arra az útra, amelyről 2010. áprilisáig nem is akarnak önszántukból letérni, a szocialisták viszont még nem terítették lapjaikat.

Ezt azonban hamarosan nekik is meg kell tenniük, hiszen az MSZP számára öngyilkosság lenne hagyni, hogy az események az eddigi forgatókönyv szerint történjenek. A párt helyzete ugyanis a valóságban sokkal rosszabb lehet annál, mint ahogy az elemzők többsége véli. Az egyik legelcsépeltebb – és általában igen hasznos – politológiai közhely például ezúttal nagyon is félrevezető lehet. A Fidesz által nagy fölénnyel megnyert EP- és időközi választásokat követően sokat hallhattuk, hogy „ezekből az eredményekből nem szabad túl messzemenő következtetéseket levonni,” hiszen ezeken a „komoly tét nélküli választásokon” az alacsony részvétel, a helyi sajátosságok, vagy éppen a „őszinte szavazók” magas aránya miatt torz képet kapunk a pártok valódi támogatottságáról.

Ez persze mind igaz, a kérdés csupán az, hogy milyen kép él bennünk az „igazi,” az országgyűlési választásról. Szó se róla, ha a 2002-es vagy 2006-os, kvázi kétpárti, végletekig kiélezett, a szavazók hatalmas tömegeit megmozgató megmérettetéseket tekintjük mintának, akkor joggal tehetjük fel, hogy a hihetetlen jobboldali sikerek és az alacsony részvétel ugyanúgy nem mondanak sokat a jövő tavaszi eredményekről, ahogy az olyan népszerű hivatkozási alapnak bizonyuló 2001-es dabasi időközi sem vetíttette elő a 2002-es országos eredményeket.

Csakhogy jelen pillanatban úgy néz ki a helyzet, hogy 2010-ben nem a négy vagy nyolc évvel ezelőtti forgatókönyvet fogjuk viszontlátni, hanem egy olyat, ami sokkal jobban emlékeztet a kormánypárt összeomlását követő ’94-esre és a Tocsik-botrány által felvezetett ’98-asra. Sőt, a kvázi-kétpártrendszer megroppanása és a polgárok általános kiábrándultsága, párosulva azzal, hogy a küzdelem az állami főhatalom szempontjából gyakorlatilag tét nélküli, akár ahhoz is vezethet, hogy áprilisban egy hatalmas időközi választás tanúi leszünk. Ez utóbbi forgatókönyv ráadásul nem csak lehetséges, hanem jelen pillanatban a legvalószínűbb is. Valóra válását csupán egy mindent elsöprő érzelmi kampány akadályozhatná meg, amelyben azonban a szocialistákon kívül napjainkban igazán egyetlen párt sem érdekelt.

A Fidesz számára a legracionálisabb stratégia például bizonyára az lenne, ha alig tenne valamit a választás előtti utolsó hetekig. Az EP-választáson megszerzett 1.632.309 szavazatával a jobbközép párt ugyanis teljes joggal nyeregben érezheti magát. E szavazatszám egyetlen új választó megnyerése nélkül is nemcsak, hogy elég lehetett volna 1990-ben és ’94-ben is az első hely és az abszolút parlamenti többség eléréséhez, de még 1998-ban is a korabelinél (1.340.826) sokkal könnyebb diadalt hozott volna. A nagy ellenfélhez hasonlóan a Jobbiknak sem érdeke a hangos általános kampány, hiszen ők saját csatornáikon úgyis elérik támogatóikat. Számukra az EP-választáson megjelentekhez képest minden további szavazó magas kockázatot jelent, hiszen igen alacsony híveik között azok száma, akik csak a kampány hatására vennének részt a voksoláson: idén tavaszi eredményükkel (427.773 szavazat) 1994-ben például 8%-ot értek volna el, miközben a közvélemény-kutatások által mutatott potenciális maximális támogatottságukkal (560.000) sem juthattak volna10% fölé. A túl kemény mozgósító kampány a helyét kereső MDF-nek sem áll érdekében, az LMP-nek pedig alighanem lehetősége sem lenne felvenni a kesztyűt.

Az MSZP számára ezzel szemben tényleg létkérdés a lehető legerősebb, (identitás) kampány vitele, hiszen esetükben több mint 100%-os eltérés van az európai parlamenti választásokon ténylegesen (503.140), illetve a kutatások szerint potenciálisan mozgósítható (1.120.000) támogatóik létszáma között. 10 vagy 20 százalék. Nagyon nem mindegy. Egy másik, szintén jól bejáratott elemzői közhely szerint persze a nagy pártok gépezete ma már annyira professzionálisan működik, hogy „kilincselős kampánnyal” is hatékonyan elérik szinte a teljes népességet. Ez 2002-ben és ’06-ban minden bizonnyal így is volt, ám ma már alighanem csak a Fideszre igaz. Az MSZP helyi szervezeti hálója az őszödi beszéd és a katasztrofális vereséget hozó 2006-os önkormányzati választások óta ugyanis súlyosan meggyengült, biztosan nem lehet képes a korábban látott nagyszámú aktivista bevetésére. A Zuschlag-ügy által beszennyezett ifjúsági szervezetek helyzete pedig még lesújtóbb. Márpedig lelkes fiatalok nélkül igen nehéz az ország minden nyugdíjasához bekopogtatni. Főleg, ha a pártnak még egy feketeruhás parlagfűszedő egyesülete sincs.

Még ha el is fogadjuk, hogy jelen helyzetben is érvényes az a kitétel, miszerint az időközi választások eredményéből nem következtethetünk a nagy játszma kimenetelére, a csornai és józsefvárosi számok tükrében el kell gondolkodnunk azon, hogy vajon milyen sikert hozhatna az MSZP-nek egy hasonló eszközökkel lefolytatott parlamenti választási kampány… A szocialisták kétség kívül lépéskényszerben vannak. Ha pedig végül lépnek, akkor a Fidesz is követni fogja őket, méghozzá minden különösebb gond nélkül, hiszen a jobboldalon is hatalmas mozgósítható tartalékok vannak még.

Egy nulla végösszegű játéknak persze mindig vannak vesztesei is. A Jobbik szavazatainak feltehetőleg csupán relatív értéke csökkenne, az MDF és az LMP azonban valószínűleg nem bírna lépést tartani a kétoldali egészpályás letámadással, és ténylegesen is sok szavazót vesztenének. Könnyen lehet, hogy a túlélésért folytatott harcban a szocialisták éppen esetleges későbbi szövetségeseik lába alól rántanák ki a talajt.
 
2009.12.01

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország