Politikai normalitás és abnormalitás


A „normális” ciklus

Ahhoz, hogy a baj jellegéről, mértékéről s az esetleges terápiáról bármit is mondhassunk, először is be kell vezetnem két fogalmat: a „normális” és az „abnormális” parlamenti ciklus fogalmát. Egy képviseleti demokráciában a politikaformálás fő (bár nem kizárólagos) terepe a parlament, s egyáltalán nem mindegy, hogy a parlamentben normális vagy abnormális munkamorál és hangulat honol.

Némileg önkényesen lajstromozva kezdjük a „normál” parlamenti ciklus négy jellegzetességével. Ha egy parlamentáris demokrácia normál ciklusát éli, először is a kormányzó és az ellenzéki között létezik egy konszenzusszerű minimális tisztelet egymás (és egymáson keresztül a kölcsönösen elfogadott és működtetett játékszabályok) iránt. Ebbe a tiszteletbe beletartozik, hogy az ellenzék nem vitatja a kormányzók jogalapját a kormányzásra, a kormányon lévők pedig ugyancsak tisztelik azt a szerepet, amit az ellenzék tölt be a rendszer működtetésében. Másodszor egy normális parlamenti ciklusban a kormányzati tekintélynek fontos intézményes és szimbolikus támasztékai vannak. Maga a kormány tagjai is (legalább minimális) tekintélyt élveznek, a kormány, mint testület szintén, és ugyancsak értéknek tekintendő a kormány által alkotott program, mint olyan dokumentum, ami elgondolásai és cselekvési szándékai foglalata. Mindebben a liberális demokrácia lényege sűrűsödik: minden kormányt a nép többsége emel maga fölé, s normál ciklus esetén ezt a nép kisebbségének (éppen a tekintély megléte okán) tolerálnia kell. Harmadszor normális parlamenti ciklusban is vannak természetesen botrányok, korrupciós és egyéb ügyek, de egyrészt ezek száma viszonylag limitált, másrészt a botrányok lefolyásának – hogy úgy mondjam – szokásszerű koreográfiája van, a közönség biztos lehet benne, hogy a súlyos vétségek nem maradnak következmények nélkül, s a botrányok nem hullanak öncélúan a semmibe, hanem felelőseik – végső soron – lemondanak. Végül negyedszer a kormánypárti és az ellenzéki vitapartnerek között, ha nem is szeretetteli, de korrekt kommunikáció és interakció zajlik, ami mindenekelőtt azt jelenti, hogy a közönség előtt nem azzal hencegnek, hogy milyen rajtuk kívül álló (külföldi és hazai) ágensek elégedettek a munkájukkal, hanem tartalmas párbeszédükkel azt mutatják kifelé, hogy ha ellenfelekként is tekintenek egymásra, valójában mégis képesek tanulni egymástól.

Azt állítom, hogy Magyarországon 2006-ig (ha kisebb megszorításokkal is, de) „normál-ciklusban” éltünk, azóta azonban „abnormálisban”. Az abnormalitásba való átlépés határpontjaként az őszödi beszéd kikerülésével előidéződő helyzetet tekintem. Mindjárt hozzáteszem azonban azt, hogy mellékes körülmény az őszödi beszéd ilyen vagy olyan szubjektív recepciója. Vélekedhetünk ugyanis úgy – s sokan ezt is gondolják -, hogy Gyurcsány Ferenc Őszödön „igazságbeszédet” mondott, kimondva ”végre” olyan dolgokat, amelyeket sokkal korábban kellett volna kimondani. De gondolhatjuk azt is, hogy Őszödön merő „hazugságbeszéd” hangzott el. Ezek külön-külön és együtt sem jelentenek azonban többet szubjektív hittételeknél, de helyzet lényegén nem változtatnak. Tapasztalataink ugyanis meggyőzhetnek bennünket arról, hogy az elmúlt három évben lényegében minden felborult a hazai politikában, s nem maradt érintetlenül a normál parlamenti ciklusok egyetlen vetülete sem.

Az abnormalitás tünetei

Menjünk csak végig a fent vázolt pontokon, s nézzük meg, 2006 és 2009 között mennyiben és hogyan fordult abnormalitásba a helyzet. Természetesen a kölcsönös tisztelettel kezdjük. Sokak szerint ez már Őszöd előtt sem volt meg, amiben persze lehet valami, de egy nagyon alacsony szinten azért mégis csak létezett. Őszöddel az embrionális formában korábban is meglévő indulatok szabadultak el, s mára olyan össznépi szlogenekben testesülnek meg, mint hogy „Gyurcsány Ferenc a gyűlölet karmestere” vagy „Orbán Viktor a magyar demokrácia sírásója”. Persze hallom máris: hogyan tehetek egyenlőségjelet a két politikus közé, hiszen a baloldaliak számára Gyurcsány kategóriákkal Orbán, míg a jobboldaliak számára Orbán ugyancsak kategóriákkal Gyurcsány fölött áll, azaz „objektíve”, „mérhetően” különbség van közöttük. Sajnos, akik így érvelnek, nagyon vitatható alapon állnak. Meglehet persze, hogy ők ketten nem egyformák, ám – Őszöd árnyékában - mégiscsak ők ketten bontották szét a minimálkonszenzust és juttatták a magyar politikát ma ismert „másállapotába”. Azt persze elismerem – sokszor írtam is róla -, hogy kettejük közül kétségkívül Gurcsány volt az, aki a másik oldal iránti tisztelet követelményét (írásban és szóban) egyáltalán fölvetette, viszont az is tény, hogy az őszödi beszéddel mégis csak ő idézett elő egy olyan helyzetet, amelyben már semmiféle konstruktív megoldásnak nem maradhatott helye.

Másodszor az Őszöd után regnáló kormány(ok)nak folyamatosan fogyatkozott, sőt egyenesen eltűnt a tekintélye. Kezdődött a 2006-os (már teljesen elfeledett) választással, amelybe az MSZP a „folytonosság programjával” ment bele, hogy utána a „diszkontinuitás programjával” igyekezzék „új reformkort” indítani. Ha a magyar közönségben a programok iránti odafordulás megszűnt, többek között az ilyen – azóta is megmagyarázatlan-feldolgozatlan - változások miatt is van. Normál parlamenti ciklusokban a választási és a kormányprogram nem kerülhet oly mértékben szembe egymással, ahogy ez 2006-ban néhány hónap alatt történt. S ha már megtörtént, látnunk kell, hogy az ezt követő hónapok és évek egymást követő program-mágiája éppen az elmálló kormányzati tekintély pótszere. Természetesen megvan a nagyon is racionális magyarázata annak, hogy a „szentségként” aposztrofálható kormányprogram helyét a rögtönzött és gyorslejáratú fogalmazványok vették át. Legyen itt elég annyi, hogy az újabb és újabb programokat a kormány(ok) a nemzetközi politika és gazdaság kihívásaihoz való felgyorsuló adaptáció követelményével magyarázták, de ezzel nem hogy lehűtötték volna az egyre értetlenebb és indulatba jövő közvéleményt, hanem még csak tovább hergelték a kormányellenes hangulatot.  

Harmadszor azt is világosan látnunk kell, hogy a botrányok száma éppen 2006 óta pörgött fel, s ért el mára egy ugyancsak abnormális mértéket. A helyzet pikantériája, hogy korántsem csupán az ellenzéki pártok kreálnak botrányokat a kormánypár(tok) ellen (és persze viszont), hanem kialakult egy  „mindenki botránya, mindenki ellen” szituáció, amelyben számolatlanul sorjáznak a lehallgatások, megfigyelések, konspirációk, végkielégítési, kenőpénz-átadási és egyébfajta botrányok. Mi ez, ha nem tipikus megnyilvánulása a súlyosan eldeformálódott pártversenynek? S ha valaki esetleg félre akarná érteni: nem pusztán a botrányok nagy száma, hanem irányított, megkomponált jellege érdemel itt figyelmet, illetve még az – s ez is tipikusan az abnormális ciklusok sajátossága -, hogy a botrányok bárminemű érdemi tanulság nélkül zajlanak, le vagy éppen vesztegelnek hónapokig és évekig.

Negyedszer – s a korábbiak betetőzéseképpen -  megszűnt a kommunikáció és az interakció a rivális felek között. Fodor Gábort, aki elnökké választása után úgymond „normális” tárgyalásokat kezdeményezett a Fidesszel, kivetette magából az SZDSZ-establishment, de ez csak egy példa a sok közül. Az elmúlt években ahelyett, hogy mérséklődött volna fokozódott a kvázi-kétpártrendszer megerősödéséből táplálkozó tendencia: a két nagy politikai oldal két univerzumba tömörül, két külön gondolkodásmódot, nyelvezetet, intézményrendszert működtet, majd pedig csodálkozik azon, hogy a másik oldal nem érti meg őt. Mi ez, ha nem abnormális politikai ciklus? S mi kell ahhoz, hogy a politika visszatérjen a normális (a szokás- és szabályszerűen konfliktusos) működésmódjához?

Vessünk számot az ilyenkor szokásos, s már a választásokra tekintő válaszokkal. A jobboldalon gyakran mondják: 2010-ben jókora vereséget kell mérni a baloldalra, s ezt meg kell ismételni 2014-ben, sőt 2018-ban is. A baloldalt persze ettől a perspektívától kirázza a hideg, ám a baloldal nincs abban a helyzetben, hogy egyáltalán ellenfél-leépítő perspektívát rajzoljon fel. Ezért aztán nem véletlen: Orbánt és pártját a baloldal hatalomra sem akarja engedni!

Társas logika és az őszödi korszak vége


Ám a helyzet megértése iránti tökéletes érzéketlenségről tanúskodik, hogy egyik politikai erő (nem is beszélve a körülöttük lévő holdudvarokról) sem beszél a legfontosabbról: mi a tervük az abnormális ciklus leépítésére, gondolnak-e valamit az ellenfél legyőzésén és a saját kormányzati verzió megmutatásán túlmenően? Van nekik ilyenjük? Mert ha nincs, akkor bizony elkezdhetünk tartani attól, hogy a következő parlamenti ciklusban is folytatódni fog az abnormalitás – vagy ellenkező szereposztásban vagy (bár ennek a lehetősége most roppant csekély) úgy, ahogyan eddig.  

Az abnormalitást csak egy „társas logika” segítségével sikerülhet – ha egyáltalán – felszámolni. Mindehhez hosszú és szívós munka és az a belátás kell, hogy nincs ennél fontosabb teendő 2010 Magyarországán. Valami olyasmire gondoljunk, amiről Daniel Goleman beszél híres könyvében, a Társas intelligenciában.  Ő esetek sokaságát elemezve mutatja be, mi kell ahhoz, hogy egyének és csoportok ne pusztán saját – akár jól felfogott – érdekeiket kövessék, hanem tekintettel legyenek riválisak szempontjaira is. Tudom, hogy az olvasó erre legyint: a politika az más! A politikában mindig, mindenki csakis és kizárólag a saját érdekeit követi!

De tényleg így van ez? Nem lehetséges, hogy itt valamennyien kolosszális tévedésben vagyunk? Nem lehet, hogy az említett normál ciklust (és persze annak is a klasszikus nyugatias változatát) épp az különbözteti meg az abnormálistól, hogy míg az előbbiben kalkulálnak a társas politikai intelligenciával, az utóbbiban ez mind semmivé foszlik és marad a pőre politikai vadember-lét?

Ha igazak azok az érvek, hogy válsághelyzetben minden felborul és minden szereplőnek alapvetően másként kell cselekednie, akkor a válság hogyhogy nincs hatással a politikai aktorok egymáshoz való viszonyára? Erre miért nincs hatással a válság? Vagy még ezelőtt: miért nem tesszük fel egyáltalán ezt a kérdést? Értem én: azt képzeljük, hogy a makrogazdasági válságot kell csak mindig kezelni, a többi meg majd valahogyan csak „kezelődik”. Ez azonban kissé – hogy is mondjam – féloldalas és nem igazán hatékony stratégia. Sőt többet mondok: Magyarország nemzetközi versenyképességét épp az korlátozza, hogy folyton csak a makro-szféra versenyképességét akarjuk megteremteni, miközben a társas viszonyok totálisan versenyképtelenné tesznek minket. Holott – s itt érnek össze a dolgok – ha nem elég erős a (párt)politika társas problémamegoldó képessége, akkor könnyen áteshetünk a normál ciklusból az abnormális ciklusba, és csak a véletlenen (meg persze a makrogazdasági csodaszeren múlik), hogy visszazökkenjünk a normalitás ciklusába.

Ha igaz, hogy a problémák Őszöddel éleződtek ki, akkor ezt egy országnak ki kell beszélnie magából. Ez az út javasolható, ha ismét egy normális parlamentáris ciklusban szeretnénk élni.  

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország