A pártfinanszírozás - központosított korrupció?

Cimke: Novák Zoltán,

Ezzel tovább bővült a párt- és kampányfinanszírozás rendezésére irányuló erőtlen és sikertelen próbálkozások sora, ami egyszersmind azt is jelenti, hogy egyre valószínűbb, hogy az országgyűlési választás a jelenlegi szabályozás szerint zajlik majd.

A pártfinanszírozás kérdése nem az egyetlen terület, amelyet a politikai elit több mint egy évtizede nem képes megoldani. E problémakörnek az kölcsönöz kiemelt jelentőséget, hogy az ország korrupciós szövetének egyik gócpontjának számít, s mint ilyen számos közvetlen és közvetett gazdasági, kulturális és pártpolitikai konzekvenciával bír. A Méltányosság Politikaelemző Központ épp erre kívánta felhívni a figyelmet, amikor 2007-ben, összefogva három másik civil szervezettel (Eötvös Károly Közpolitikai Intézet, Védegylet, Nézőpont Intézet) útjára indította a pártfinanszírozási stafétát. A kezdeményezés célja az volt, hogy további civil szervezeteket bevonva napirenden tartsuk a kérdést, nyomást gyakorolva ezzel a döntéshozókra. Az akció meghirdetésekor hat elvi javaslat is megfogalmazásra került, mely tulajdonképpen négy alapvető területet érintett: a kampányszámla intézményének létrehozása; a költségvetési támogatás megemelése; a kampányidőszak meghatározása; a kontroll- és szankciórendszer szigorítása.

 
A kezdeményezés csak részleges sikert hozott. Bár sikerült a politika napirendjére emelni a problémakört, és ráirányítani a közfigyelmet erre a területre, de az azóta született szakértői anyagok, az ötpárti egyeztetések és a törvényhozási próbálkozások ellenére sem sikerült az országgyűlésnek rendezni ezt a kérdést.

Az okok


Nagyon nehéz racionális választ találni arra, hogy a politikum miért nem képes megfelelően újraszabályozni önnön finanszírozását. Egyre elterjedtebb az nézet, hogy a meghatározó politikai pártoknak nem áll érdekében a jelenlegi feltételek megváltoztatása, mert ha mérlegre tesszük az érdekek és ellenérdekek, az előnyök és hátrányok tényezőit, akkor a napnál világosabb, hogy minden parlamenti pártnak elemi érdeke az újraszabályozás. Ugyanakkor azt is érdemes figyelembe venni, hogy nem ez lenne az első eset, hogy a pártok nincsenek tisztában saját érdekeikkel, vagy félreértelmezik saját helyzetüket.

Mindazonáltal mutatkozik egy jól megragadható szemléletbeli különbség, amely gátat szab a megállapodásnak. A tartalmi vita továbbra is a már említett négy terület körül forog.
A kampányszámla és a szankciórendszer tekintetében tulajdonképpen konszenzus van, de a másik két terülten pregnáns nézetkülönbségek vannak.

A költségvetési támogatásra és a kampányidőszakra vonatkozóan a kormányoldal voltaképpen érdemi módosítás nélkül elfogadta és beépítette a törvénytervezetbe a civil oldalról érkező szakértői javaslatokat, amely a költségvetési támogatás jelentős növelését, és a kampányidőszak mérsékelt csökkentését jelentené. A Fidesz azonban nem ért egyet az állami támogatás többszörösére emelésével, és a kampányidőszak drasztikus lecsökkentése mellett tör pálcát. Ezen felül a Fidesz teljesen kiszorítaná az országos kereskedelmi médiumokból a kampányt, jelentősen csökkentve ezzel a költségeket.

Alapvetően két eltérő megközelítésről van szó: a kormányoldal az input növelésével és az output átláthatóvá tételével, a Fidesz pedig az output jelentős korlátozásával szeretné megoldani a kérdést. Alapjában véve mindkét verzió védhető és indokolható, és a látszat ellenére nem összeegyeztethetetlen. A megoldás lényegében a két fél kompromisszumkészségén múlik, amiből egyenlőre – úgy tűnik – a Fidesz mutat kevesebbet (erre utal az az ok, és az a mód ahogy a legutóbbi ötpárti egyeztetésből kiszállt a két kezdeményező civil szervezet). De a kormányoldal hozzáállásában is mutatkoznak problémák. A legutóbbi törvényjavaslat országgyűlés elé vitele ugyanis egy tipikus álpróbálkozás volt, mivel az előzetes egyeztetések során egyértelművé vált, hogy ebben a formában a Fidesz nem fogja támogatni a javaslatot. Ilyenformán a parlamenti szavazás csak arra volt jó, hogy a kormányoldal a Fidesz dekonstruktív hozzáállását demonstrálja – erre utal a név szerinti szavazás kezdeményezése is. Addig semmi értelme az országgyűlést törvényjavaslatokkal bombázni, amíg az ötpárti egyeztetéseken nem születik megegyezés. Kétharmados törvények esetén ez nem megy másképp.

A következmények

Jellegéből adódóan nagyon nehéz pontosan felmérni, hogy a pártfinanszírozás rendezetlenségének milyen direkt és indirekt korrupciós hatásai vannak. A korrupciós botrányoknál szinte sosem vezetnek el a szálak a pártkasszákig; vagy azért mert nincsenek ilyen szálak, vagy ezért mert nagyon gondosan elvarrják ezeket a szálakat. Többnyire csak bizonyos halvány jelek utalnak arra, hogy az adott korrupciós ügyben talán többről lehet szó, mint az egyéni haszonszerzési vágy eseti túlcsordulásáról.

Ezért csak arra szorítkozhatunk, hogy elméleti szinten megpróbáljuk modellezni, hogy a létező konstrukció milyen kényszermechanizmusokat generál. E tekintetben abból kell kiindulnunk, hogy a pártok (leginkább a két nagy párt) több milliárdot fordítanak a kampányra (ezt a legtöbb szakértői elemzés alátámasztja), miközben az állami támogatás ennek töredéke. Az alapkérdés az, hogy honnan kerül elő a különbözet.

Egy része természetesen származhat adományokból. Mivel Magyarországon nem igazán alakult ki a széleskörű lakossági adományozás kultúrája, ezért a kisebb adományokból összegyűlt összeg volumene elhanyagolható. Maradnak a nagyvonalú adományozók, tehát üzletemberek, üzleti körök és érdekcsoportok, illetve cégek. Ez már önmagában is problémákat vet fel, tudniillik az adományozás rendszere sincsen megfelelően szabályozva, ezáltal teljesen átláthatatlan, hogy ki mennyivel, és milyen módon járult hozzá az adott párt kampányához. Ráadásul ezeknek a nagyvonalú adományozóknak az a sajátossága, hogy egyszer majd kérni fognak valamit a pénzükért.

Ami viszont – a korrupciós faktor szempontjából – sokkal érdekesebb, hogy honnan származik a fennmaradó összeg. Egy lehetséges – de soha nem bizonyított – verzió, hogy ezek a pénzek bizony az állami és önkormányzati megrendelésekből, pályázatokból visszajutatott tíz és húsz százalékokból származnak, amik a pártok ún. „B”-kasszájában landolnak, és (részben vagy egészben) kampánycélokat szolgálnak.

Ha és amennyiben ez így van (hangsúlyozom: ez nem más, mint a konstrukciós tényezők figyelembevételével leszűrt elméleti-logikai következtetés), akkor annak – túl azon, hogy nem szép dolog – további következményei vannak a hazai korrupció természetrajzára vonatkozóan is. Ebben az esetben ugyanis a visszaélések nem az egyéni haszonszerzés szándéka által hajtott elszigetelt esetek, és a hazai korrupciós szintet nem az határozza meg, hogy hány pénzéhes ügyeskedő kerül véletlenszerűen felelős posztra. Ebben az esetben központosított, felülről irányított korrupciós gépezetről van szó, amely átszövi a magyar pártrendszert.

***

A tévedés jogát fenntartva fontos leszögezni, hogy amennyiben nem megfelelő tényezők alapján nem megfelelő következtetéseket sikerült levonni, és a felvázolt helyzetkép köszönőviszonyban sincs a valósággal, abban az esetben is a korrupcióellenes harc legelső és legfontosabb lépése a pártfinanszírozás szabályozása. A magyar társadalomban ugyanis elég erőteljes az érték és mintakövetés az (gazdasági és politikai) elitek vonatkozásában, úgyhogy a pártok finanszírozását illetően a legkisebb gyanú is rombolóan hat a közmorálra.
 
2009-12-22

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország