Megújulhat-e a magyar közbeszéd?


A két eset kapcsán önkéntelenül felmerül a kérdés, kell-e Gerendásnak bizonyítani az „ártatlanságát” az általa el nem követett bűnökért?  Bizonygatni kell-e ilyen esetekben a megtámadottaknak magyarságukat, hazaszeretetüket? Cáfolni kell-e minden alkalommal a hamis történelmi, gazdasági mítoszokat? Lehet-e szembesíteni értelmesen gyökeresen eltérő álláspontokat? Egyáltalán, szóba kell-e egyáltalán állni ilyen elveket valló emberekkel?

Természetesen gesztusértékű dologról van szó, ám ilyenektől nem várhatjuk a demokratikus közbeszéd megújítását. Ezért nincs különösebb értelme egy Bokros – Vona vitának sem. Ugyanis a levélírónak, vagy a Jobbik elnökének egy zárt, ugyanakkor logikusan működő világképe van, amelyben nem jut hely semmiféle közös halmaznak, vagy kompromisszumnak és olyan hiteken alapul, amelyek legalább olyan erősek – ha nem erősebbek – mint a másik oldalon Bokros gazdasági szemlélete, vagy Gerendás humanizmusa.  Márpedig abban a pillanatban, ahogy a beszélgető partnerek között nincs egy közös minimum, csupán hitvitáink lesznek.  Röviden: aki elutasítja a demokráciát, azzal értelmetlen demokratikus vitát folytatni,

Mégis felmerül a kérdés, hol lehetnek a demokratikus közélet megújításának, a vitakultúra újraépítésének lehetőségei? Először is szögezzük le: közéleti vitáink elsatnyulását, szakmai kérdések átpolitizálását nem a Jobbik, hanem a tizenöt éve befagyott magyar pártrendszer és az erre ráépülő szervilis média okozza. Hiába fogalmazódik meg időről-időre nemcsak politológusok, közírók, hanem a választópolgárok részéről is egyre erőteljesebben, hogy véget kell vetni a megosztottságnak, józan értelmes polémiának kellene uralni a közbeszédet. Csalódniuk kellett azoknak, akik úgy vélték, hogy a gazdasági válság szorítása, a radikális jobboldal megerősödése, esetleg Gyurcsány távozása majd javít a helyzeten.  A szomorú valóság az, hogy 2009-ben volt értelme rákérdezni a pártpreferenciára, amikor a H1N1 elleni védőoltásról való véleményeket mérte fel a közvélemény-kutató.

Ennek rendkívül egyszerű oka van: egyelőre a két nagypártnak nem érdeke a szembenállás enyhítése. A Fidesz a kormánypolitika teljes tagadásával igyekszik óriásira duzzadt előnyét megtartani, míg az MSZP-nél láthatóan úgy vélik, hogy Orbán Viktorral, mint a jövendőbeli diktátor veszélyével lehet a leginkább mozgósítani az elolvadó szavazótábort. Még mindig nem elég nagy a külső és belső nyomás, hogy a magyar politikai elit felismerje a közös érdeket és érdemi kommunikációt kezdeményezzen egymással, ugyanazok az arcok, ugyanazokat az előre legyártott paneleket ismételgetik évek óta.  Nemcsak a párbeszédre való képesség, az innováció is tökéletesen hiányzik a szereplőkből. A sokat emlegetett „demokratikus minimum” megvalósulása, vagy a magyar Moncloa-paktum megkötése jelenlegi felállásban soha nem valósulhat meg. Ez azonban nem politikai osztályunk rettenetes romlottságából, vagy alkalmatlanságából, hanem vitakultúra történelmi hagyományaiból és a tábormentalitás logikájából fakad.

Akik változásokat várnak a jelenlegi elittől, vagy értelmes, valódi közéleti polémiát akarnak hallani a kampányban, csalódnak majd, csak az erőviszonyok átrendeződése, a törésvonalak eltolódása hozhatja maga után a közbeszéd megújulását és akkor sem feltétlenül pozitív irányba. A 2010-es választások után, amennyiben a Jobbik parlamenti erő lesz, alighanem elhalványul a bal-jobb törésvonal és átadja a helyét egy rendszer-ellenes illetve fenntartó megosztásnak. Fel kell készülnünk arra is, hogy a közéleti viták színvonala nemhogy javul, hanem még tovább romlik. Az MSZP minden bizonnyal egy súlyos vereség utáni könnyű célpont lesz, a Fidesznek pedig csodát kell tenni a gazdaságban, hogy ne kapja meg nagyon hamar jobbról a hazaáruló jelzőt. Ezen a helyzeten pedig nem sokat segítenek majd mérsékeltek gesztusai, vagy ajánlatai.

A gazdasági válság és a szélsőjobb megerősödése azonban nemcsak veszély, hanem lehetőség is a magyar demokrácia számára, hiszen óhatatlanul egymáshoz közelíti, a közös érdekek felismerésére sarkallja a korábbi ellenfeleket. Ehhez a Fidesznek szembe kell néznie azzal, hogy számára 2010 után nem elsősorban az MSZP, hanem a Jobbik jelenti a kihívás. A szocialistáknak pedig azt kell önmagukkal tisztázniuk, hogy középtávon nem tudják legyőzni egyszerre a Jobbikot és a Fideszt, tehát valamelyikükkel kénytelen lesz bizonyos mértékig együttműködni.

Arra a kérdésre tehát, hogy lesz-e valaha egészségesebb közéletünk, emelkedik vitakultúránk színvonala nehéz a válasz. Az mindenesetre bizonyos, hogy a radikális jobboldal felé tett vitaajánlatok legfeljebb gesztusként értelmezhetők, valódi diskurzus forrásaként semmiképpen sem. Ugyanakkor nem elvárható, hogy politikusaink önszántukból kilépjenek a megmerevedett struktúrákból. E területen bármilyen pozitív változást csak magának a pártrendszernek a változása, illetve az ezáltal fellépő – és felismert! – érdekazonosság hozhat.
 
2009.12.29.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország