Ki nyerte meg a nyugdíjvitát?


E kérdés megválaszolása korántsem ördöngős feladat, hiszen a vita szakpolitikai dimenziójában ezúttal is csupán végletekig leegyszerűsített érvek hangzottak el. A Fidesz (és az MDF) állításpontja szerint a magyar nyugdíjrendszer jelenlegi formájában nem tartható fenn hosszú távon, ezért már 2001-től, Varga pénzügyminisztersége idején lépéseket tettek reformjának előkészítésére, méghozzá a svéd modellként emlegetett, Európa több országában is bevezetett „névleges egyéni számlás modell” felé történő elmozdulással.  E modell ugyanúgy a felosztó-kiróvó típusú rendszerek közé tertozik, mint a mai magyar szabályozás (azaz nem az munkában töltött évek folyamán összegyűjtött vagyon befektetése fedezi a nyugdíjat, hanem mindig az éppen aktív korosztály járulékai képezik a kifizetések alapját), ám két ponton jelentősen eltér attól. Egyrészt, mivel az egyéni számlákon virtuálisan összegyűlt pénz arányában részesednek a nyugdíjasok az ellátásból, a svéd-olasz-lengyel rendszer sokkal inkább a jövedelmek legalizálására ösztönzi a munkavállalókat. Másrészt pedig e modell korlátozza a kormányzat beleszólási lehetőségét a nyugdíjak megállapításába, azáltal, hogy a biztosítási elv következetes alkalmazásával kizárja a nyugdíjkassza hézagainak adóforintokkal történő betömését.

Az ellenzéki pesszimizmussal szemben a kormányzó MSZP szerint azonban a következő négy évtizedben továbbra is folyamatosan csökkenő és öregedő lakosság mellett is minden gond nélkül fenntartható lesz a jelenlegi nyugdíjrendszer. Mivel ezt némileg megkérdőjelezhetővé teszi az az aprócska szépséghiba, hogy már most is jelentős (pártállástól függően 80-600 milliárd forint) hiány van a rendszerben, a további kilátások pedig még kevésbé derűsek, nem igazán látszik, hogy ilyen végletesen eltérő valóságértékelések mellett hol lenne tere az érdemi vitának. Különösen akkor tűnik reménytelennek bárminemű tartalmi vita folytatása, amikor a média nagy része kritika nélkül vesz át olyan, puszta józan paraszti ésszel is könnyen kiszúrható, durva csúsztatásokat, mint a riogatás a 70 éves nyugdíjkorhatár bevezetésével vagy a nyugellátás összegének 20%-os csökkenésével.

Félreértés ne essék, természetesen nem arról van szó, hogy az úgy nevezett svéd modell lenne az egyetlen út az üdvösséghez. Más utak is nyitva állnak, és azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy – ahogy néhány komolyabb kommentár már korábban is megjegyezte – a skandináv rendszer Lengyelországban vagy Olaszországban jóval több problémával működik, mint eredeti hazájában. Annyi azonban bizonyos, hogy egy, a nyugdíjrendszer depolitizálásával és a feketegazdaság visszaszorításával kecsegtető modell túl sok potenciális előnnyel rendelkezik ahhoz, hogy társadalmi vitája a jelenlegi szinten megrekedjen.

Mivel azonban érdemi szakmai vitáról nyilvánvalóan szó sincs, nem kell túlzottan rosszmájúnak lennünk ahhoz, hogy az elmúlt hónapokban megszokottá vált kommunikációs összecsapások állatorvosi lovaként vizsgáljuk meg a svéd modell körül kialakult polémiát.

A téma „gazdájával” kezdve megállapíthatjuk, hogy a Fidesznek elvileg három stratégiai célja lehetett a vita legújabb fordulójának kirobbantásával. Az első lehetőség szerint a programját továbbra is homályban tartani szándékozó párt célja nem volt több, mint az, hogy a kezdeményezést egy nagy érdeklődést keltő téma bedobásával megragadja és ezzel meggátolja, hogy a baloldal saját kommunikációs stratégiája alapján alakíthassa a napirendet. Az eredmény felől nézve logikusnak tűnő stratégia ilyen célú alkalmazását azonban igencsak valószínűtlenné teszi, hogy a nyugdíjrendszer kérdése hatalmas jelentősége miatt nem igazán illeszkedik a Fidesz által az elmúlt hetekben követett információ-csepegtetési taktikába, hiszen az eddig jobbára kisebb súlyú, ám garantáltan népszerű üzenetek továbbítására épült (mint például a sport támogatásának megötszörözése vagy az ingatlanadó eltörlése).

Egy ilyen komoly, százezrek szavazatát befolyásolni képes téma bedobásának céljával kapcsolatban hihetőbb magyarázat lenne a választói fogadtatás előzetes felmérése közvetlenül a nagyüzemi kampány megkezdése előtt. Csak az a gond ezzel a feltevéssel, hogy a Fidesz nyugdíjterveiről már majdnem egy évtizede rendszeresen előkerülnek olyan részletek, amelyek kiváló támpontot nyújtottak a közvélemény megszondázásához. 2001-ben például az Orbán-kormány távlati terveként, a 2002-es kampányra készült hivatalos programban 2006-ra időzítve, majd 2008-ban és 2009-ben újra és újra bevitte a politikai napirendre az északi modell átvételének javaslatát a Fidesz. Az pedig nehezen hihető, hogy az elmúlt kilenc év alatt ne mérték volna fel a téma választói fogadtatását legalább néhány fókuszcsoport megkérdezésével.

Mivel legkésőbb a november végi hasonló vita végére mindkét oldal álláspontja és érvrendszere nyilvánvalóvá vált, a Fidesz lehetséges motivációi közül a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy e kényes téma korai felvetésével a későbbi támadások hatástalanítása volt a párt célja. Ez arra utal, hogy a Fidesz választási programjában újra tételesen is szerepelni fog a nyugdíjrendszer ilyen irányú reformja, a párt vezetői pedig tisztában voltak azzal, milyen károkat okozhatna számukra, ha a tervek hivatalos ismertetése után, mindössze pár héttel az első forduló előtt minden utcát és teret elárasztanának a „Fidesz 70 évre emelné a nyugdíjkorhatárt” feliratú MSZP-s óriásplakátok.

Ha elfogadjuk, hogy a Fidesz célja a téma méregfogának idejekorán történő kihízása volt, akkor a taktikai szinten lényegében döntetlennel zárult párnapos szócsata komoly stratégia győzelemnek tekinthető az ellenzéki erő szemszögéből – és hasonlóan komoly vereségnek az MSZP számára. A Fidesz ugyanis minden valószínűség szerint jóval kisebb presztízsveszteséget szenvedett a kettős beszéd újabb bevetésével és látszólagos visszatáncolásával, mint amekkora sikert a szocialisták elérhettek volna, ha a számukra kedvező időpontban vethetik be a „20%-os nyugdíjcsökkentés” csodafegyverét. Ezért, annak ellenére, hogy a kormánypárt kommunikációs gépezete ezúttal igen hatékonyak bizonyult, az MSZP egyáltalán nem érezheti győztesnek magát. Jól látható, hogy a szocialistáknak továbbra sem sikerült megtalálniuk az ellenszert a Fidesz jól időzített kiszivárogtatásokra épülő kampányára. A legnagyobb vesztes persze most is a vitából teljesen kiszorult LMP és MDF lett, miközben a nagy pártok ködösítő taktikája újabb megerősítésként szolgálhatott a Jobbik támogatóinak.

A svéd modell körüli vitának két párt lett tehát a nyertese, míg három inkább vesztesnek tekinthető – csakúgy, mint az egész magyar demokrácia. A jelek szerint ugyanis hiábavaló lenne remélni, hogy ebben a kampányban végre komolyan szó essen a nagy társadalmi ellátórendszerek érdemi reformjáról. A jelenlegi felállás alapján nehéz elképzelni, hogy a Fidesz márciusban felvállalná, hogy reformtervezete a komoly előnyök mellett súlyos hátrányokkal járna, méghozzá elsősorban az amúgy is hátrányosabb helyzetű (vagy a magukat az APEH-nek ilyenként feltüntető adóelkerülő) rétegek számára. Az is valószínűtlen azonban, hogy az MSZP lelkiismerete szólalna meg hirtelen, és ismerné el, hogy nem okvetlenül az ördögtől való gondolat a költségvetés egyensúlyának megőrzésére törekedni, akár az állami ellátásokhoz való hozzáférés feltételeinek szigorítása által is. Nem muszáj persze megfontolni a másik oldal érveit, de egy idő után elég kényelmetlenné válhat, hogy a demokratikus erők évtizedes alkuképtelensége napról-napra erősíti a rendszerellenes erők táborát.
 
2010.01.12.

Miért A magyar jobboldal természetrajza Köztes demokrácia A nyugattalan Magyarország