Médiakihívások a modern demokráciában
– A Pentagon titkai és a Legharsányabb hang elemzése –
Az Egyesült Államok filmművészete élénken reflektál a közélet aktualitásaira. Az amerikai média elmúlt évtizedben bekövetkezett változásai jól nyomon követhetőek filmes alkotásokon keresztül. Az alábbiakban e két témát – média és filmművészet – kívánjuk összekötni, rávilágítva az amerikai médiában zajló változásokra. Arra keressük a választ, mi a viszony az újságíró, a menedzsment és a hatalom között, és hogy miként használja a politika a médiát. Hogyan függ össze az erkölcs és a politika, azaz az újságíró etikája és az adott eszmei, ideológiai tábornak való megfelelés? Hol válik el az újságíró és a propagandista szerepköre?
Felmerül a kérdés, hogy ezeket a kérdéseket miért két amerikai filmalkotáson keresztül mutatjuk be. Ennek magyarázata, hogy az Egyesült Államok tekinthető (jogosan) a tömegdemokrácia és a tömegmédia hazájának, és kíváncsiak vagyunk, miként birkózik meg a demokrácia azzal a kihívással, amelyet a média megváltozott viszonyai jelentenek (pl. a manipuláció, a fake news és tévképzetek terjedése). Bár tisztában vagyunk azzal, hogy a film nem azonos a valósággal, ám úgy véljük, hogy a két alkotás remekül érzékelteti az 1970-es és 1990-2000-es évek amerikai médiaviszonyait.
1960 és 2000 között az amerikai társadalom és politika sokat változott. Legtöbben úgy vélik, ma mélyebb az ellentét a két párt kultúrája között, mint az 1960-as években, amikor több közös kulturális beszédmód, „kód”, narratíva kötötte össze a két nagy párt szavazótáborát (pl. a „fehér férfi” hierarchiában elfoglalt helyét illetően a republikánusok és demokrata pártiak megegyeztek – ma ebben is van törés, hiszen a Demokrata Párt tábora színesebb, és ideológiájában elkötelezett a multikulturalizmus mellett). Az olyan kérdések, amelyekben az 1960-as években konszenzus volt – vallásosság, fegyverviselés joga – mind táboralakító tényezőkké váltak. Már a tisztelt föderalizmus sem egyöntetűen közös többszörös, hiszen a Demokrata Párt növelné a szövetségi kormányzat hatáskörét, ami extrém esetekbe fordul át (ld. az elnöknek semmi köze, kinek hol áll szobra – Obamát mégis megpróbálták belerángatni a konföderációs emlékművel kapcsolatos kultúrharcba, holott elnökként sem feladata, sem joga ítélkezni az emlékezetpolitikában).
Ez a harsány ellenségképzés részben éppen a médiának volt köszönhető, amely az 1990-2000-es években sokkal elkötelezettebb egyik vagy másik oldal igazsága felé, mint a 60-as években.
Mindezt világosan látni kell, ha össze akarjuk hasonlítani a 60-as és 90-es évek egy-egy médiumának működését. Ám a tendencia szempontjából a fejlődés kimutatható: az amerikai médiában egyre erőteljesebben érvényesül a másik, az ellenfél lenyomására, hiteltelenítésére való törekvés, és emellett a tény-újságírás mellett egyre nagyobb a szenzációkeltés, a fake news-gyártás, a tévképzetek közvetítése.
Úgy véljük, bár a film elsősorban művészet, és nem csupán mechanikusan a valóság ábrázolása, ám a művészi ábrázolás átélhetővé teszi a közéleti, társadalmi dilemmákat. Ezért két alkotáson keresztül elemezzük az amerikai nyilvánosság szerkezetének alakulását.
A Pentagon titkai
Steven Spielberg filmjei gyakran rezonálnak a korhangulatra. Donald Trump elnöksége idején különösen érdekes lehet, hogyan küzdött meg egy kicsi, liberális szellemű, de mindkét nagy párttól egyforma távolságot tartó washingtoni lap, a Washington Post az amerikai kormányzattal. Hiszen manapság a professzionális, oknyomozó újságírást művelő amerikai sajtót, amely nem az érzelmekre és főleg nem a szenvedélyekre kíván hatni, két oldalról zárják harapófogóba: a közösségi média, amelyet az újságírás etikája nem fegyelmez, és amely ezért ideális terepe az ellenségképzésnek, másik oldalról pedig a hosszú évtizedek munkájával fölépített pártpolitikai szempontból elkötelezett médiakonglomerátumok.
Richard M. Nixontól Donald Trumpig a mindenkori republikánus elnökök gyakran vádolják a sajtót – és ezen keresztül a nívós lapokat olvasó keleti parti gazdasági és kulturális elitet –, hogy „liberális” fölény jellemzi (az Egyesült Államokban a „liberális” szó az utóbbi évtizedekben átment egy jelentésmódosuláson: mára a „baloldali, szocialista” értelemben használják). Tanulmányok, politológiai és szociológiai kutatások sora szól arról, hogy politikai kultúráját tekintve egyre jobban kettészakad az Egyesült Államok. Az ideológiai, kulturális kettészakítottság gyökere legalább az 1960-as évekig vezethető vissza. Ebben az évtizedben hódította meg a Republikánus Párt a Demokrata Párt déli és nyugati hátországának egy jelentős részét, mert ezekben az országrészekben rossz szemmel nézték a szövetségi kormányzat hatáskör-bővítését, és a Republikánus Párt az „új föderalizmus” hívószavával kampányoló Nixon elnökségétől kezdve egyre konzervatívabb irányba fordult.
A Spielberg által rendezett A Pentagon titkai (eredeti címe: The Post) című 2017-es játékfilm története valós eseményeken alapul, és az alkotás is hitelesen követi az eseményeket. Az alapkonfliktus egyszerűen fölvázolható. 1971-ben a New York Times részleteket közölt titkos katonai dokumentumokból (kommunikációs pr-anyagoknak is nevezhetőek), amelyek arra utaltak, hogy az egymást követő amerikai kormányok – a Kennedy-, a Johnson- és Nixon-adminisztrációk – tisztában voltak azzal, hogy az Egyesült Államok nem képes megnyerni a vietnami háborút, ennek ellenére mindezt titokban tartották az amerikai közvélemény előtt, a fölösleges katonai áldozatok elfogadására sarkallva a társadalmat. Az úgynevezett Pentagon-iratok publikálása óriási botrányt keltett. Miután a New York Times számára megtiltották a közlést, a Washington Post vette át a stafétabotot. A bátor lépés és a rivális újság melletti szolidaritás népszerűséget szerzett a fővárosi lapnak, és szerkesztőjének, Ben Bradlee-nek, valamint tulajdonosának, Katharine Grahamnek. Lássuk, hogyan oldotta meg Spielberg, hogy becsomagolja a konfliktust egy izgalmas drámába!
A film elején egy vietnami katonai bevetést láthatunk, érzékeltetve, hogy a vietnami háború áll a középpontban. Mégse egy háborús filmre számítsunk, hiszen Spielberg a hátországra, a sajtó és a kormányzat kapcsolatára, általában az újságírás dilemmájára fókuszál. A fő dilemma: meg lehet-e írni az igazságot, ha azzal megingatjuk a háború jogosságába és megnyerhetőségébe vetett hitet? Robert McNamara, a Kennedy- és Johnson-kormányzat védelmi minisztere másként nyilatkozik a háborúról szűk körben, a repülőgépe fedélzetén, valamint amerikai földön, a nyilvánosság előtt.
Ezután láthatjuk, hogy a korábban haditudósítóként Vietnamot megjárt Daniel Ellsberg, aki a helyszínen szerzett tapasztalatai révén átalakult „héjából” háborúellenes aktivistává, lemásolja a titkos katonai dokumentumokat, amelyek később Pentagon-iratokként híresültek el. Közben híradóbevágásokat is láthatunk, ahol a korábbi elnökök, Harry S. Truman, Dwight D. Eisenhower, John F. Kennedy és Lyndon B. Johnson megnyugtatják az amerikai állampolgárokat: nem kívánják a beavatkozást Vietnamban. Mindeközben Ellsberg fölolvassa, miként növelik az amerikai katonai segélyt az Indokínai-félszigeten. Johnson mondata a legdöbbenetesebb: „Nem fogunk amerikai fiúkat küldeni tíz-tizenötezer kilométerre az otthonuktól, hogy ők végezzék el azt, amit az ázsiai fiúknak maguknak kellene elvégezniük.”
A liberális szellemű, családi vállalkozás keretében működő Washington Post belpolitikai rovatvezetője, Ben Bagdikian fölhívja régi kollégáját, Ellsberget, majd elutazik hozzá. Az iratok kiszivárogtatója beavatja Bagdikiant a Pentagon-iratok hátterébe. Közben a Nixon-kormányzat nyomást gyakorolt a New York Times-ra, követelve a közlés leállítását, és egészen a Legfelsőbb Bíróságig vitte az ügyet. Mindehhez hozzátartozik, hogy Nixon minden elődjénél ellenségesebben viszonyult a sajtóhoz. A filmben Nixon maga nem szerepel, csak a hangját hallhatjuk. Eredeti hangfelvételekből állították össze Nixon szövegét. Az elnök és a sajtó viszonya hírhedten rossz volt, amelyet aláhúz az elnök fenyegető kijelentése: „Ami a Times-t illeti, nem kérdés hogy ők az ellenségeink. Csapjunk le rájuk.”
A Washington Post szerkesztősége előtt az a dilemma állt: éljenek a helyzet adta, Ben Bagdikian által fölkínált lehetőséggel, és vegyék át a New York Times-tól a stafétabotot, kockáztatva Nixon bosszúját, vagy húzódjanak félre, amivel megmenthetik a lapot, ám elárulják küldetésüket, a közjó szolgálatát. A helyzet annál is bonyolultabb volt, mert a szerkesztőségben folytatott vitát két nappal megelőzően a Washington Post részvénytársasággá alakult, és félő volt, hogy – egy titkos záradék értelmében – a részvénykibocsátás semmissé válik, ha a vállalatot valamilyen katasztrófa érné.
A film második fele bemutatja, miként győzi meg a Washington Post sztár-szerkesztője, Ben Bradlee a habozó, eleinte félénk és önbizalomhiányos laptulajdonost, Katharine Graham-et a Pentagon-iratok közléséről, amely kis fővárosi újságból az amerikai sajtó egyik zászlóshajójának pozíciójába emelte a Washington Postot.
Katharine Graham a Washington Post alapítója, Eugene Myers bankár lánya volt. Férje, Phil Graham 1963-as halála óta volt a lap tulajdonosa. Nőként merőben szokatlan helyzetbe csöppent, amikor át kellett vennie apja és férje újságját. Katharine Grahamről följegyezték, hogy félénken viselkedett a társaságban, nehezen tudott föloldódni, izgult a tárgyalásokon. Ahogyan David Halberstam írja róla Mert övék a hatalom című médiatörténeti szubjektív művében: „Kay. Hosszú éveken át a háttérbe húzódott, kínosan félénk volt, nem bízott önmagában, állandóan az volt az érzése, hogy Phil [ti. a férje – P-Á.] árnyékában él. Félszegnek és slamposnak képzelte magát, és mivel félszegnek és slamposnak képzelte magát, valóban félszeg és slampos volt.”[1] Magatartásával nem illett bele az 1960-as évek „Kennedy-miliőjébe”, mert „Kennedyék a briliáns, tevékeny fiatal férfiakat és a csinos fiatal nőket” szerették.”[2]
A filmben félénkségét különböző gesztusokkal érzékeltetik: papírból gyakorolja a szöveget, amit el kell mondania az üzletemberekkel folytatott megbeszélésen, és amikor bemegy egy étterembe, annyira siet, hogy véletlenül föllök egy széket, majd kissé megalázkodva kér bocsánatot az asztalnál ülő férfitól. Katharine helyzetét még bonyolítja, hogy baráti viszony fűzte Lyndon B. Johnsonhoz, aki vendégül látta a texasi birtokán, valamint Johnson védelmi miniszteréhez, McNamarához. Személyiségét és a Demokrata Párt elitjéhez való viszonyát erőteljesen hangsúlyozzák, érzékeltetve, milyen bátor döntést hozott a film végén, amikor megengedte a szerkesztőségnek az iratok közlését.
Katharine Graham számára a lap minősége és erkölcsi feddhetetlensége a legfőbb érték. Úgy határozza meg a lapja olvasóközönségét, hogy „a mi olvasóink a vezető elithez tartoznak, műveltek, többet várnak el, ezért kell nekünk kiváló riporterekbe fektetni.”
Egészen más személyiség a film tulajdonképpeni főszereplője, Ben Bradlee. A szerkesztő, akit Graham egykor a Newsweek magazintól csábított át, rámenős és határozott. Árgus szemmel követi a fő konkurensnek tekintett New York Times lépéseit. Számára a jó sztori és a konkurencia legyőzése a legfontosabb érték. A film felétől viszont egyre inkább a közjó képviselete, a sajtószabadság morális védelme motiválja tetteit.
Katharine Graham aggódik a lap sorsa miatt, és hajlamos engedményeket tenni. A film elején Harry Robins „Bob” Haldemann, Nixon kabinetfőnöke felhívja, és kéri, hogy a Post ne azt az újságírót küldje el az elnök lányának esküvőjére, akit Bradlee eredetileg megbízott a tudósítással. Már ekkor érzékelhető, hogy a fő ellenség a Fehér Ház. Katharine, aki a washingtoni elit tagjaként különválasztja a társasági eseményt és a politikát, részben egyetért az elnökkel. Ahogyan kifejti Bradlee-nek, aggódik amiatt, hogy az újság esetleg túlságosan harcos hangütése ártalmára van az olvasótábornak: „Biztos, hogy megfelelő a hangvételünk ehhez, Ben? A társasági rovat néha vitriolos az elit estélyekről, ami miatt elveszítjük a női olvasókat. Több figyelmet kellene szentelnünk a női olvasóknak.” Bradlee, akit csak a jó sztori érdekel, másként látja az ügyet: „Csak leckéztetni akarnak bennünket”, és közli, hogy nem tetszik neki az, „hogy egy kormány szabja meg, hogyan tudósítsunk, csak mert nem tetszik nekik, amit írtunk róluk a napilapokban!”
Katharine sokáig nem akarja lehozni a Pentagon-iratokat. Nem csak a lap jellegét, aktuálpolitikától való távolságtartását és a részvénykibocsátás sikerét félti, hanem barátját, McNamarát is, akivel szemben indiszkréciónak érzi az akciót, hiszen a volt védelmi miniszter írta a titkos katonai jelentések nagy részét. Bradlee megkéri Katharine-t, hogy vegye rá McNamarát, adjon át egy tanulmányt az iratokból. Katharine nemet mond. Bradlee mintegy kioktatóan közli, hogy ő sohasem bánt kesztyűs kézzel John F. Kennedyvel, noha a volt elnök gyakran vendégül látta őt. Katharine azonban szemére veti, hogy „minden héten a Fehér Házban vacsorázott (…) Nehéz elhinni, ennyi meghívást kapott volna, ha nem bánt volna vele kesztyűs kézzel.”
Ben Bagdikian 1971. június 17-én tér vissza Cambridge-ből, mintegy 4000 oldal dokumentummal az eredeti 7000 oldalból. Bagdikian a szerkesztő házába viszi a dokumentumokat, ahol Bradlee vezetésével már egy kisebb csapat várakozik. Mikor kinyitják a dobozokat, szembesülni kénytelenek azzal a problémával, hogy a 4000 oldal nincs sorrendbe állítva. Miközben az oldalszám nélküli, ömlesztett dokumentumokat válogatták, és igyekeztek sorrendbe rakni őket, kemény meccs folyt a háttérben. Bradlee egyeztet a Post ügyvédeivel. Itt jön a következő probléma: a jogi iroda, amely védi a lapot, republikánus érdekeltséggel rendelkezik. Természetesen az ügyvédek határozottan ellenzik a dokumentumok közlését. Csatlakozik a véleményükhöz Fritz Beebe ügyvéd, a lap igazgatótanácsának tagja, aki azzal érvel, hogy a Washington Post elveszítené a televíziós jogait. Bagdikian és Bradlee viszont védelmezik a sajtó jogát a publikáláshoz.
Katharine Graham végül engedélyezi a Pentagon-iratok közlését. Ezzel született meg a Washington Post új, bátor, oknyomozó arculata. Ehhez szükségeltetett, hogy a politikától két lépés távolságot tartó Katharine mert önállóan döntést hozni.
A film végén a sajtó győzelmét láthatjuk a végrehajtó hatalom fölött. A Legfelsőbb Bíróság a Washington Postnak ad igazat. Az egyik újságíró lelkesen, emelkedett szavakkal ismerteti a Legfelsőbb Bíróság 6:3 arányban hozott döntésének indoklását: „Az alapító atyák a szabad sajtónak azért adtak védelmet, hogy betölthesse lényegi szerepét a demokráciákban: a sajtónak a népet kell szolgálnia, nem a kormányt.”
A hatalom, a tulajdonos és az újságíró
Érdemes végigtekinteni a hatalom és a laptulajdonos, illetve a tulajdonos és az újságíró kapcsolatát! Ahogyan fent bemutattuk, Katharine Graham egy alapvetően határozatlan, félénk személyiség, aki azonban határozottan ragaszkodik két alapelvhez: az objektivitáshoz és a művelt közönség megszólításához. Továbbá törekszik arra, hogy elválassza egymástól a politikát és a személyi kapcsolatokat. Ebből fakad nézetkülönbség közte és Bradlee között. Míg előbbi az elnök lányának esküvőjét családi és magánügynek tekinti, és azt mondja, „hadd érezze jól magát az a lány élete nagy napján”, Bradlee úgy értelmezi a Post újságírójának kitiltását az esküvőről, mint egy kesztyűdobást a sajtó felé.
A tulajdonos és a szerkesztő nézetkülönbségét befolyásolja, hogy teljesen más szemszögből tekintik a politikai elitet. Graham része az elitnek, és baráti viszony fűzi ennek tagjaihoz, igaz, leginkább a demokrata párti politikusokhoz, például McNamara volt védelmi miniszterhez. Ebből a szoros kapcsolatból azt a következtetést vonja le, hogy egyenlő távolságot kell tartania a republikánusok ügyeitől is, mert nem szabad, hogy a Post egyoldalúan demokrata párti fórumnak tűnjön. Bradlee kérése a Pentagon-iratok közzétételéről ezért kínos számára: egyszerre kellene harcolnia az éppen kormányzó elnök és adminisztrációja ellen, míg föl kell áldoznia barátját, McNamarát. Vagyis eljutunk egy dupla drámához.
Bradlee helyzete egészen más: ő John F. Kennedy köréhez tartozott. Ebből következően egy aktivista politikai irányvonalat képviselt. Katharine szemére is veti Bradlee-nek: vajon mindent megírt, amit megtudott Kennedyről. Bradlee annyit mond, hogy nem bánt kesztyűs kézzel Kennedyvel. Mindazonáltal Bradlee egy más karakter volt, mint Katharine: merész, hangos, aki körül állandóan vibrált a levegő. Mindenekelőtt azonban tehetséges volt. Katharine-t is levette a lábáról az első találkozásukkor. Így érthető, hogy a félszegen viselkedő Katharine szabadon hagyta Bradlee-t, és engedte, hogy jó lapot csináljon. Bradlee pedig életet és pezsgést vitt a kissé színtelen Postba. Részben Bradlee tehetségének és meggyőző képességének köszönhető, hogy Katharine engedett neki a Pentagon-iratok kérdésében.
A film a lehető legnegatívabb színekkel ábrázolja a Nixon-korszakot és az elnököt, akinek csak a hangját hallhatjuk. A film nem túloz, ami a sajtó és a Nixon-kormányzat közötti konfliktust illeti. Az elnök rossz viszonyban volt a sajtóval, ami részben személyi és szociokulturális, részben politikai okból fakadt. Nixon szegény családból származott, és sok lemondás árán, megkeseredett emberként jutott el a politika világába. Éppolyan idegenül, félszegen viselkedett a washingtoni „nagykutyák” körében, mint Katharine Graham. Nem tudott feloldódni az újságírók és a bennfentes pártemberek világában. Az 1960-as elnökválasztáson ellenfele, az „úrifiú” Kennedy jobban kezelte a médiát, sőt nem túlzás kijelenteni, hogy Kennedy volt az első televíziós médiasztár-elnök.
Kennedy állandóan rivaldafényben volt, és a sajtó kedvencévé vált. Az újságok jóindulatúan elhallgatták számos betegségét, amely kínozta (pl. Kennedy szemüveget viselt, de sohasem engedte lefotózni magát szemüveggel, és a nőügyeit sem firtatták). Nixonnal nem voltak ilyen kegyesek.
A fővárosi lapok számára Nixon testesítette meg a „vidéki Amerika sértődöttségét”, a republikánus lapok számára pedig a „jenki-protestáns ideát”, ahogyan Richard Hofstadter amerikai történész írta. Egyszóval Nixon reprezentálta a vidéki (értsd: nem New York-i, nem washingtoni, nem keleti parti nagyvárosi) Amerikát, amelyet az elitista lapok műveletlennek, primitívnek állítottak be, és amelynek lakosait hol a nagyváros- és iparosodás-ellenes baloldali agrárpopulizmus, hol a nativista és vallásos fundamentalista konzervativizmus hordozójának tekintették, attól függően, hogy konzervatív vagy liberális színezetű elitista lapról beszélünk.[3]
Az 1960-as években a Demokrata Párt lassan elfeledkezett déli és nyugati hátországáról. A Dél nagy átfordulását néhány történész 1968-ra teszi: ekkortól – a szövetségi kormányzat hatáskör-bővítésének, valamint az afroamerikai lakosság fölemelésének hatására – a déli agrárállamok „fehér” lakossága lassan elpártolt a Demokrata Párttól, és meghallotta Nixon „új föderalizmus” hívószavát. Nixon a populizmust átvitte a Republikánus Pártba, amely addig az „északiak” és üzletemberek pártja hírében állt a déli agrárállamokban.
Egyik oldalon Nixon a „nép embere” lett, aki megmentette a Republikánus Pártot attól, hogy örökre bezárja magát egy kalickába (ti. hogy „a jómódúak, a nagytőkések és felső-középosztálybeliek pártja”), másik oldalon viszont a túlzásig menő kritika és ellenségesség hangján beszéltek róla. A fővárosi lapok már eleve negatívan álltak hozzá, Nixon pedig elhatározta, hogy megleckézteti őket. Itt ütköztek ki Nixon alkati hibái, hiszen egy elnöknek tűrnie kell a kritikát (akkor is, ha Kennedy-t a sajtó kényeztette), és nem tekintheti ellenségnek a sajtót. Nem csoda, hogy Nixon a Pentagon-iratok kiszivárogtatására túlzón reagál, és utasítást ad a New York Times „kinyírására”.
A legharsányabb hang
A legharsányabb hang című 2019-es sorozat a Fox News hírcsatorna és alapítója, Roger Ailes történetét mutatja be. Az amerikai közéletben „konzervatívnak” nevezett, Magyarországról nézve inkább jobboldalinak nevezhető hírcsatorna kialakításának terve 1985-ig vezethető vissza, amikor Rupert Murdoch és Marvin Davies milliomosok fölvetették egy független televíziótársaság megalapítását. 1996 októberében Murdoch Roger Eulene Ailes-t választotta ki az ebben az évben megalakuló Fox News televíziócsatorna igazgatótanácsának élére.
A legharsányabb hang az 1996-os alapítástól a 2016-os elnökválasztásig követi nyomon a Fox News történetét. A Pentagon titkai-tól lényeges különbség, hogy míg a film egyetlen ügyre fókuszál, a sorozat kifejezetten arra törekszik, hogy végigkísérje a Fox News történetét, egyes ügyekben alaposan elmélyedve, másokat pedig éppen csak érintve.
Mindenekelőtt érdemes röviden megismerkedni Ailes történetével. Munkáscsaládból származott, akárcsak az 1945 utáni amerikai jobboldal számos korábbi ikonikus alakja: Joseph McCarthy, Richard M. Nixon, George C. Wallace, Ronald Reagan (egy kivételével mind republikánus pártiak). Míg azonban a fenti szereplők a politikában törekedtek a jobboldali irány képviseletére, Ailes a médiában kívánta képviselni az új jobboldali politikát. Ailes szerepe nélkül elképzelhetetlen a jobboldali kultúrharcos médiabirodalom. Hogy megértsük ennek jelentőségét, kicsit meg kell ismerni az amerikai politika lényegét. Az 1930-60-as években a Demokrata Párt alapvetően egy – nem európai értelemben vett – baloldali irányba tolódott. Bár megtartotta liberális karakterét, átalakult a gazdaság veszteseinek és a hátrányos helyzetű rétegeknek a pártjává.
A New Deal által kialakított roosevelti koalíció magában foglalta a liberális középosztályt, a nagyvárosi munkásságot, a nyugati és déli farmereket, a katolikusok és zsidók nagy részét (akik az angolszász-protestáns elit számára kívülállónak számítottak). Ezt a szövetséget jórészt a párt keynesi ihletésű intervencionista gazdaságpolitikájával lehetett egyben tartani. A Demokrata Párt a korábbi időszakhoz képest példátlan mértékben kiterjesztette a szövetségi kormányzat hatáskörét. A szociális, egészségügyi és fogyasztóvédelmi törvények az 1930-60-as években a Demokrata Párthoz kötődtek.
Nixon, Ailes és más konzervatívok jó érzékkel vették észre, hogy a Demokrata Párt szabadon hagyta a kultúra terepét. Azon igyekezetében, hogy a társadalom hátrányos helyzetű rétegeinek sorsán enyhítsen, a demokrata párti kormányzatok elfeledkeztek a kulturális kérdések jelentőségéről. Olyan kérdések, mint a szexualitás (amelyet az 1960-as évek szexuális forradalma vetett föl), a vallásosság, a fegyvertartáshoz való jog, az abortusz, kívül maradtak a Demokrata Párt diskurzusán.
Nem véletlen, hogy éppen az afroamerikai lakosság emancipációja okozta az első hasadást a roosevelti koalícióban: az addig szilárdan demokrata párti Dél lassan elpártolt, átfordult republikánusba, bár jó két évtizedbe telt a folyamat kiteljesedése (Jimmy Carter volt az utolsó déli származású és neveltetésű demokrata párti elnök). Az amerikai munkásság is lassan konzervatív lett a kulturális kérdésekben, párhuzamosan azzal, ahogyan a diákok és polgárjogi mozgalmak egyre harcosabb, harsányabb, sokszor provokatív módon bírálták az amerikai rendszert, beleértve a régi „fehér” szervezett munkásságot védő szakszervezeteket és a „fehéreknek” kedvező szociálpolitikát is.
A diákok és a munkások közötti törést jelezte az az 1970-es New York-i ún. Hard Hat Riot, amikor 200 építőmunkás támadt a vietnami háború ellen tüntető diákokra. Bekövetkezett az amerikai társadalomban egy kettős – generációs és kulturális – törésvonal, amely átmetszette a Demokrata Párt hagyományos bázisát Ezért a republikánus párti konzervatívok egy része fölismerte – ez egy racionális fölismerés! –, hogy a Demokrata Pártot ott kell megszorítani, megverni, ahol támadható: a kulturális kérdések terepén. A jobboldal a hazafiság, a föderalizmus, az antikommunizmus, a fegyvertartáshoz való jog, a szigorú abortusz-ellenesség, a pornográfia elleni küzdelem jelszavait írta zászlajára, és e mögé rejtette a régi jelszavakat (adócsökkentés, privatizáció, dereguláció). Nixon is ezt képviselte, és Ailes kezdettől fogva mellette állt. Ő vezette Nixontól az id. George Bushig a republikánus jelölt melletti kampányokat.
Ugyancsak az 1960-80-as évtizedeknek a fejleménye egy érdekes nyelvpolitikai változás: a „liberális” szó elkezd egyre stigmatizáltabbá válni. Stumpf Péter Bence és Palócz Orsolya hívta föl a figyelmet arra, hogy Ronald Reagan beszédeiben „többször használta a liberális jelzőt, mint Roosevelt óta az összes többi elnök együttesen, és mindig negatív kontextusban.”[4]
Az új jobboldali arculat mögött hamar fölállt egy teljesen új intézményrendszer. Ennek része volt az 1990-es években megalakuló Fox News csatorna. Ailes kezdettől egy harsány, harcos, kezdeményező csatornává kívánta fejleszteni a Fox News-t. A televíziós csatorna műsorai – miként a sorozatból is kiderül – szakítottak a régi vágású republikánus politikusok „öreguras” stílusával. A Fox News vezette be azt a beszélgetős (?) műsort, ahol a meghívott partnerek egymás szavába vágva ócsárolják az ellenséget, amely tetszőlegesen behelyettesíthető: lehet ez a politikai korrektség, a multikulturalizmus, a kulturális relativizmus, az ateizmus, a szocializmus, a polgárjogi mozgalmak, Clinton, Obama, Soros György, de megkapják a „túl liberális” republikánusok is a magukét.
Előny vagy hátrány-e a vállalt elfogultság? Attól függ, mi a cél. Ailes kezdettől harci terepnek, harsonának tekintette a Fox News-t, amelyen keresztül közérthető, egyszerű üzenetekkel kommunikálnak a republikánusok „kemény magjával”. Oknyomozó riportokra, kiegyensúlyozott, mértéktartó szakpolitikai és szakértői beszélgetésekre nincs idő. Gyors, határozott válaszokat kell adni a földobott kérdésekre. Tekintettel arra, hogy a Republikánus Párt mögött az 1960-70-es évektől kiépült egy intézményes hátország, agytrösztökkel, szakpolitikai műhelyekkel, nívós, az elit által is olvasott folyóiratokkal, lobby-csoportokkal, egyetemi tanszékekkel, a Fox News vezetője részéről logikus lépés volt, hogy nem ebbe az irányba ment el, hanem azokhoz szólt, akik nem olvasnak nívós lapokat, akik nem olvassák az agytrösztök elemzéseit, és talán nem is érdekelné őket, esetleg meg sem értenék azok bonyolult nyelvezetét.
Ailes tudta, hogy nem csak az észre kell hatni, hanem az érzelmekre is. Ennek érdekében dekoratív műsorvezető nőket ültetett be a stúdióba. Ennek aztán később maga is áldozata lett, hiszen egy műsorvezető szexuális zaklatással vádolta. Aliesnek karrierjébe került a botrány, távoznia kellett a Fox News-tól. Mindez megviselte Ailest, aki 2017-ben halt meg.
Ailes a filmben úgy jelenik meg, mint egy számító, könyörtelen menedzser, aki bárkin átgázol a cél érdekében.
Nem titkolja, hogy a konzervatív kultúrharcot nem egyszerűen politikának, hanem háborúnak tekinti. Az érzelmekre ható szenzációkeltést képes ügyesen összekötni a politikával. Ennek tragikus eleme a szeptember 11-ei merénylet bemutatása. A Fox News volt az első médium, amely közölte a fényképet a lángoló ikertoronyból leugró emberekről. Később Karl Rove, George W. Bush tanácsadója fölkereste Ailest, és javasolta, hogy a terrortámadást használják föl az iraki háború megindítására. A Fox News, amely addig kizárólag a belpolitikai hírekre és kommentárokra szakosodott, most a Gonosz elleni küzdelemre szólított föl.
Bár Ailes elsősorban a szenzáció- és botránykeltésben, az érzelmekre hatásban érdekelt, törekszik arra is, hogy televíziójába olyan személyiségeket hívjon meg, akiknek nézetei összetartó erőt képviselnek a „konzervatív” oldalon. Ilyen például az orosz származású filozófus és író, Ayn Rand, aki egy szélsőségesen individualista eszmerendszert (ún. objektivizmus) dolgozott ki. Persze, itt egy televíziós „baki” történik: Rand 1982-ben meghalt, azaz jó évtizeddel a Fox News indulása előtt. Ez kétségkívül baki, ám az alkotók ráéreztek arra: Rand fontos eleme a republikánus szubkultúrának.
Rand regényeiben (pl. a Fogoly lelkek, a Himnusz, az Ősforrás és a Veszett világ), amelyek műfajilag disztópiák, az egyéni boldogsághoz való jog nevében követeli az önérdek racionális érvényesítését, és a kollektivizmust az emberiségre leselkedő legnagyobb veszélyforrásnak tekinti. A libertariánus republikánusok (akik egyébként nem értenek mindenben egyet a hagyományos republikánusokkal, sőt George W. Bush-t számos tekintetben és alkalommal kritizálták) körében valóságos Rand-kultusz alakult ki.
Minden bizonnyal Ailes szerint a Rand Institute-tól érkező érdekes lehet a Fox News nézőinek, holott a Fox szándékosan a középszerű érdeklődésű tévénéző szintjét lövi be. További adalék, hogy bár sok amerikai republikánus közszereplő Rand hívének vallja magát, az írónő mindig kritikával illette a Nixon- és Reagan-féle amerikai jobboldalt. Kulturális tekintetben elég nagy a törés a Rand-féle elmélet (amely tagadja a vallásosságot) és a republikánus tábor hagyományos értékei között. Hogy mégis Rand szerepet kaphat a jobboldal nézetrendszerében, az csak azzal magyarázható, hogy érvelését föl lehet használni a szövetségi kormányzat intervencionista politikájának kritikájára.
Szerepkörök: az újságíró és a propagandista
Ailes karaktere nagyon hasonlít Ben Bradlee-hez. Mindkettőjük számára ambíció, hogy az általuk vezetett médiumot piacvezetővé tegyék. Bármennyire is furcsa, ebben a kérdésben nem cinikusak. Mindketten hisznek azokban az eszmékben, amelyeket képviselnek. Míg Bradlee eleinte hidegen csak az olvasóközönség bővítését tűzi ki célul, illetve csupán a Nixon-adminisztráción akar ütni egyet, Ailes kezdettől elkötelezett egy jobboldali média kialakítása iránt. Ailes azonban, karakterét tekintve, inkább politikus alkat, míg Bradlee egy professzionális újságíró. Ailes inkább a politikában volna jobb helyen (ahogyan egyébként, nem véletlenül, a politikai tanácsadás terepéről érkezett a médiába).
A Fox News messzemenően támogatta a Bush-kormányzatot. Amikor az elnök tanácsadója, Karl Rove fölhívta Ailes-t, utóbbi megígéri, hogy „bármi kell, Karl, a Fox News támogatni fogja.” Az Obama-adminisztrációval érthetően feszültebb a televízió viszonya. Amikor Obama találkozni akar Ailes-szel, hogy megbeszéljék a konfliktusukat, Ailes egyszerűen ignorálja az elnököt. Obama a tulajdonoson, Murdochon keresztül akar hatást gyakorolni, hogy a Fox News fékezze az ellenséges hangütést, de Ailes ellenségnek tekinti Obamát. A mélységes, már-már paranoiáig fokozott Obama-ellenesség miatt Ailes a tulajdonossal is szembefordul.
Ailes kezdettől fogva háborúnak tekinti a kultúrharcot, és egy ennek megfelelő médiumot kívánt teremteni, kiszolgálva az átlagos republikánus párti néző igényeit. A médiát úgy fogja föl, hogy a nézőket igazából (látszólag?) lebecsüli. Mint mondja, a nézők „nem informálódni akarnak, hanem informáltnak érezni magukat”. A világot úgy akarják bemutatni, ahogyan azt a nézők szeretnék, tehát akár tévképzetekben is megerősítik őket. Mindez szükségszerűen együtt jár azzal, hogy a Fox New távolságot tartott a szellemi elit liberális részétől, sőt kifejezetten ellenséges volt azzal. Ben Bradlee viszont nem volt elitellenes kulturális értelemben. Éppenséggel a Washington Post az elitet célozta meg. Érdekes tehát, hogy egy elitista lap liberális, míg egy nem elitista televízió konzervatív színezetű.
Ailes gátlástalanságát mutatja, hogy teljes mellszélességgel támogatja George W. Bush iraki háborús politikáját, hamis információkat közölve Szaddám Husszein és Oszama bin Láden kapcsolatáról. Mindenki sejtette, hogy ilyen kapcsolat nem létezik (bármennyire is visszataszító volt Szaddám Husszein rezsimje, elsősorban saját országára jelentett veszélyt, és semmi köze nem volt a szeptember 11-ei támadáshoz), és még beosztottjai is könyörögnek Ailes-nek, hogy álljon le, mert nem mondanak igazat.
A film és a valóság
Az általunk kiválasztott filmek valós történeteket igyekeznek elmesélni, feldolgozni. Egyszerre törekszenek a dokumentarista hűségre és a tanulság filmszerű ábrázolására. Diskurzusokat emelnek ki, helyeznek központi helyre, felhívva filmkommunikációs eszközökkel – közel képekkel, ritmustöréssel, zenei aláfestéssel stb. – rájuk a figyelmet. Ezek a párbeszédek lehet, hogy szintén elhangzottak a valóságban, lehet, hogy már az írók agyszüleményei. Többnyire arról van szó, hogy a valóság abszurdabb párbeszédeket tud produkálni, mint a legfantáziadúsabb képzelet – legalábbis ezt állítják a féldokumentarista alkotók.
A fikcióval kevert műfajok népszerűségét az adja, hogy az emberek szeretnék hinni, hogy a valóságot látják, szeretnének tanulni ebből, tájékozottabbnak látszani. A hagyományos dokumentarista filmek etikáját felrúgják, mert a történeteket kedvük szerint gyúrják, a szereplők karakterét tovább élesítik, dramaturgiai eszközökkel pedig jóra és rosszra bontják a világot. Önmagában azzal, hogy sűrítenek, hogy hosszú időszakot mesélnek el másfél órában, már felvállalják a torzítást. De épp erre a feldolgozásra van szüksége mindannyiunknak, hogy társadalmi ismereteinket, a rendszerek és egyének kölcsönhatásának viszonyát végre átlássuk.
Itteni elemzésünkben viszont fordítva dolgozunk, mint a film készítői. Ők hosszú tényfeltáró munkával rengeteg anyagot gyűjtöttek, életrajzokat dolgoztak fel, hálózati viszonyokat derítettek ki, rengeteg dokumentumot kerestek ki, peranyagokat néztek át, vallomásokat olvastak, újságcikkeket gyűjtöttek, hogy aztán ebből a történetüket elmesélhessék, mi viszont a korábban bemutatott amerikai társadalmi háttér elemzésén kívül, ezekből a filmekből fordítjuk most vissza a valóságot. Feladatunk a továbbiakban az, hogy a részletekből kilépve a legalapvetőbb rendszerszerű működésekre e filmek kapcsán felhívjuk a figyelmet.
Ahhoz, hogy láthassák milyen nagy gyűjtéssel dolgozhattak az alkotók egy-egy táblázatba szerkesztettünk (ld. melléklet), melyekben jelöltük a szereplők foglalkozását és ha volt, politikai hovatartozását. A táblázatban szereplők számából is világosan látszik, hogy az alkotók alig emelnek be fiktív szereplőket, statisztikailag ez a nullához közelít. Az is látszik, hogy a nevek egy része kiemelten közszereplő, másik része a filmek számára fontos, például szülők, mindent tudó titkárok és titkárnők, egyszóval olyan emberek, akik nem számítanak közszereplőnek, de karakterük által megérthetjük a főszereplők motivációit. Végül, de nem utolsósorban sok utalás történik, zömében politikusokra, újságírókra, gazdag emberekre, azaz befolyásos személyiségekre, tanácsadókra, agytrösztökre, tudósokra, híres ügyvédekre, írókra.
E harmadik csoportban lévők általában nem szerepelnek a filmben, csak egy-egy mondat hangzik el róluk, hogy például be kéne hívni a stúdióba, vagy hogy X.Y. ha nyilatkozni fog, szervezkedni kezd, mozgósít, akkor abból mi következhet. Ezek az utalások egyfelől sejtelmessé teszik a jeleneteket, mintha egy háttérhatalmi erő is lenne a felszín mögött, másfelől a vájt fülűek számára új jelentésrétegeket hordoznak. Nyilván az amerikai nézők számára érthetőbbek is, mint számunkra, akik nem élünk a napi híráramlásukban, ám ezek is mind valóságos személyek. Jól bizonyítják ezt a táblázataink. Amennyiben ideje és kedve van valakinek, elkezdheti olvasgatni az említett szereplők életrajzait és máris egy ezer oldalas „könyvet” tarthat a kezében. Mi eddig épp hogy csak belekaptunk ezekbe az életrajzokba.
Saját kutatásainkból azt szűrtük le, hogy két igen tisztességes filmről, pontosabban egy filmről és egy filmsorozatról van szó, legalábbis abban az értelemben, hogy ragaszkodnak a tényekhez. Politikai irányultságuk nem kétséges, ez már a témaválasztásból is kiderül, ezért mi sem megerősíteni, sem pedig kiegyensúlyozni nem kívánjuk ezt az irányultságot, hanem igyekszünk még olyan részletet kiemelni, mely a demokrácia alapkérdésére utal.
A filmekből kiemelt tézisünk
Habermas nyilvánosság szerkezetváltása művének[5] kritikájaként szokás felemlegetni, hogy a két kort összehasonlítva, az egyikben idealista elemzést végez, a másikban teljes körűt. Mikor a nyilvánosság kialakulását elemzi, a polgári nyilvánosságot vizsgálja, ellenben a modern nyilvánosság-elemzésében a bulvárt is, így nem csoda, hogy a közügyeket az előbbiben, a magánéletet az utóbbiban találja meg. Továbbá az sem meglepő, hogy a korábbi kerül ki az összehasonlításban előnyösebb színben.
Mi is látjuk ezt a problémát, mert egy függetlenségre törekvő lapot, a Washington Post-ot nem ugyanabban az időben vetünk össze egy elkötelezettel. Nem volna tehát korrekt a Washington Post erényeit kihangsúlyozni a Fox News-sal szemben, s nem csak mert az almát a körtével vetnénk egybe, de az időkülönbség miatt sem. A ’90-es évek médiái átpolitizáltabbak, mint a korábbi évtizedeké. Ráadásul az egyik elit újság, mint láttuk, eleve az elitnek íródik, és a hitelesség-versenyben vesz részt, míg mindig találhatók a szegmentált médiapiacokon más versenyek is. A Fox News nem a hitelesség, hanem az elitellenes igazság-verseny indulója. Arról már nem is beszélve, hogy az egyik újság, a másik televízió. Más időben, más környezetben, más küldetéssel, más műfajban szereplő újságírás összevetését mégsem tartjuk megoldhatatlannak, éspedig azért, mert csak egy tézist vizsgálunk.
A tézisünk az, hogy a demokratikus működés végét jelenti az az érv, hogy a „mi dolgunk a másik oldal fölényének médiakiegyensúlyozása”. Ennek a tézisnek a vizsgálatához pedig kiválóan megfelel a különböző társadalmi környezet, a másfajta médiafelület, az eltérő idő. Szinte mellékes, hogy milyen párt médiamunkásai azonosulnak ezzel az érvvel, és még az is, hogy melyik országban vagyunk. Történetesen ez a mondat el is hangzik a főszereplő Ailes szájából, bár nem tudhatjuk, hogy a valóságban is mondta-e. Az ugyanakkor nagyon fontos, hogy egy film, ami be akar mutatni egy folyamatot az amerikai újságírás történetéből pontosan azokkal az érvekkel indít, amellyel mi is találkozhattunk Magyarországon. Ez minden bizonnyal rendszertipikus és nem a véletlen műve.
Magyarországon a ’90-es években a konzervatív újságírás oldalán jelent meg a fenti érv, mintegy legitimálva a hagyományos újságírástól való ideiglenes elszakadást. Mert az állításhoz tartozott még néhány gondolati kiegészítés. A média túlságosan liberális, a posztkommunista átmenet miatt az újságíró-társadalom egy oldalról szocializálódott, ez pedig a médiahatalmon keresztül torzítja a nyilvánosságot és igazságtalan helyzetet teremt a politikai versengésben. A politikusokat le lehet váltani, de az újságírókat nem, ezért mindaddig – így a hazai legitimáló érvelés – amíg nem kiegyensúlyozott a nyilvánosság, a konzervatív oldal kiléphet a pártatlanságra és az objektivitásra való törekvésből, a „szólaltassuk meg a másik oldalt” hagyományból, a vélemény és a tények különválasztásából. Objektivitás amúgy sem létezik – így ez az érvrendszer -, de majd, ha megteremtődik a kiegyensúlyozottság, vissza lehet térni a hagyományos médiaetikai játékszabályokhoz.
Az általunk elemzett filmekben is az erkölcsi dilemma végig a befolyásolás lehetőségéből származik. Ezzel rendelkezik a média, meddig élhet vele, hol van a határ? A Pentagon titkaiban rendre megállnak azon a ponton, hogy a valósághoz ragaszkodni kell. Nem könnyen, mert a tulajdonos mögött álló politikai érdekek és saját belső vívódásainak nyomása végig megvan – ld. elemzésünk korábbi részét -, de a másik oldalról egy újságírói autonómia és éthosz is ugyanolyan súllyal szerepel. A végén pedig a tulajdonos is tud olyan döntést hozni, ami kockázatvállaló és etikus, s nem pedig piacorientált, és nem a családi vagyon védelméről szól.
Eltelik néhány évtized és a tulajdonosi háttér gyengül. A menedzserkapitalizmus azonban még mindig nem szökken szárba. Bár míg a Pentagon titkai-ban a tulajdonos és a főszerkesztő dinamikáját láthatjuk, addig a Leghangosabb hang-ban a főszerkesztő már menedzser, így a menedzser és a tulajdonos kerül szembe, felcserélődnek az értékvédő szerepek. Előbbinél a szerkesztő képviseli az újságírást, ami nem meglepő, utóbbinál kénytelen ezt a tulajdonos megtenni, és bármilyen távol van a szerkesztőségtől, mégis ő áll közelebb a Fox News-nál dolgozó stábhoz, nem a főszerkesztő.
Történetileg vizsgálható a tulajdonosok szerepe is, mely szintén erodálódik. Még mindig van visszatartó ereje a tulajdonosnak, de már nem azért, mert saját becsületét összekötné a televízióval, egyszerűen csak nem annyira átfűtött politikailag. Ráadásul a tulajdonos olyan gazdag, hogy bár a pénzen kívül mintha más nem érdekelné, a pénznek mégsem a rabszolgája. (Ld, a Murdoch család szerepét a filmben.) De mivel a tulajdonos nem véd már úgy, mint régen a végeken dolgozó újságírók, akik a valósághoz ragaszkodnak, rendre elbuknak. Azt, hogy Oszama bin Laden terroristavezérnek nincs kapcsolata Szaddam Husszeinnel, ugyan jelzik az újságírók, de ők, ha nem állnak be a sorba, és nem engedelmeskednek, távozhatnak. A média elhiszi magáról, hogy a valóságot ő teremti, s nem pedig, mint a neve, közvetíti. Ami pedig legitimálná, hogy nincs médiaegyensúly.
A médiaegyensúly hangoztatása több, mint a médiaegyensúly kívánása. Intellektuális féltékenység, a pillanat uralásának vágya, a pc-kommunikáció felrúgása. Paradox módon az igazságkereséssel indul, és mégis jobban elszakad az igazságtól, mint az a struktúra, ahol az újságíró szerep nem lép át egy értelmiségibe. Csak az értelmiségi szerep az, amely jogot formál magának ahhoz, hogy kiegyensúlyozzon.
A kiegyensúlyozás leginkább állami szerep volna. Monopóliumok, kartellek létrehozásának korlátozása, kiegyensúlyozott tulajdonosi szerkezet megteremtése, ez állami feladat. Ezt a hivatali feladatot nem tudják jól átvállalni a sajtó szereplői. A politikailag átfűtött menedzser sosem fogja úgy érezni, hogy a kiegyensúlyozottság megvalósult, és a számára vonzó politikai párt hatalomra jutása után pedig azért van oka aggódni, hogy kedvezményezett szerepét elveszíti. Nem tud tehát visszatérni az újságírói etika betartásához. A „mondjuk azt, amit a mi oldalunk hallani szeretne, és ne azt, amik a tények” mint a Legharsányabb hang bemutatja kiváló piaci stratégia. A tulajdonos is belemegy a kísértésbe, s félő, amennyiben a világ nagy médiái mögött nem családok fognak állni, hanem részvényesek és csak az ő érdekeit kiszolgáló ügyeskedők (ld. Pecina tevékenységét Európában), akkor már az sem fog történni, mint amit a fenti filmben láttunk, nevezetesen, hogy amint teheti, a médiatulajdonos mégiscsak megszabadul a politikacsinálásra vállalkozó menedzserétől.
Hogy ne kövessük el ugyanazt a hibát, amit Habermas, nem gondoljuk, hogy az amerikai média néhány évtized alatt olyan sokat romlott volna, mint a fentiekből következtethető. Választhattunk volna a 60-as évekből „igazság bajnokot” és a 2000-es évekből újságírói etikát betartót. Az viszont igaz, hogy a tulajdonosi-szerkesztői-menedzseri viszonyok változnak, s azt is mindannyian ismerjük, hogy a manipulációnak új terepei nyíltak. (Ld. a fake news széles irodalmát.)
Rendszerelmélet és etika
Egy szociológiai rendszerelméletű elemzésben zárásként már végképp nem kell belemennünk a filmek dramaturgiai részletezésébe. Nem érdekes az, hogy a menedzser ráadásul sérült, nárcisztikus személyiség, tekintélyelvű és megerőszakolja a nőket, valamint, hogy bukásának az oka egy me too társadalmi fellángolás. Egész biztos demokrata párti oldalon is találunk hasonló pszichológiai karaktereket és történeteket. E filmeknek ezeket a momentumait tekinthetjük hatásvadásznak, még akkor is, ha az igazságnak megfelelnek.
Viszont érdemes továbbgondolnunk Niklas Luhmann rendszerelméletét. A hozzánk hasonló agytrösztök feladata nem egyszerűen a már meglévő tudományos gondolatmenetek felhasználása a demokráciaelemzésben, hanem az ilyen elméletek továbbgondolása is, amennyiben úgy tűnik, a megfigyelhető jelenségeket nem lehet jól megragadni a korábbi elméletekkel.
Niklas Luhmann úgy képzelte, hogy a társadalom alrendszerekre tagolódik, mely alrendszereket bináris kódokkal lehet megragadni. Például a jogot a jogos/jogtalan-nal, a tudományt az igaz/hamis kérdésfeltevésekkel. Ha a kommunikáció ezen bináris kódok mentén zajlik, akkor az a modern társadalmakban a megfelelő alrendszerbe sorolódik be.
Úgy véljük azonban a modern funkcionálisan differenciálódó civilizációnk több ennél. A bináris kódok szerinti elkülönülést kiegészíti még az erre rakódó értékrendszer. Max Weber még úgy gondolta, hogy a különböző foglalkozások különböző isteneket kell szolgáljanak, ami azt is jelenti, hogy más istenek szolgálatát viszont nem végezheti el[6]. Egy újságíró ebben a weberi megközelítésben a valóság felderítésén dolgozhat, és nem gondolkozhat az igazságról, a kiegyensúlyozott médiáról, meg arról, hogy amíg az nem valósul meg, addig neki lehetősége van átlépni a saját korlátait. Luhmann és Weber elméleti összeillesztésével már kibontakozik előttünk a professzionális intézményrendszerek etikai elkülönülése.
A modern demokráciáknak is ez adja az alapját. Autonóm saját logikájuk alapján működő professzióknak kell aztán egy komplex rendszert alkotni.
A Pentagon titkai film arról is szól, hogy ez az autonómia, bár támadva van, hogy az értékek igyekeznek egymásba hatolni, küzdenek egymással, de némi szerencsének – tulajdonos családi értékeinek – köszönhetően mégiscsak megmaradnak. A Legharsányabb hang viszont arról szól, hogy a politikai alrendszer behatol a média alrendszerbe. Ráadásul nem is úgy, ahogy – mondjuk – Magyarországon megírnánk a történetet, mert nem maga a politikai szféra telepszik rá az újságírásra, hanem az újságíráson belülről, a menedzser maga a vírus, ő vált át politikai bináris kódra, a „kormányra jutni vagy ellenzékben maradni”-ra. Minderre úgy, hogy nem is alkalmazza még a politikai etika szempontjait sem, nincs felelősségvállalás a jövőért, nincs politikai megmérettetés, csak nyers gyűlölet, hatalom- és bosszúvágy, felsőbbrendűség érzés és manipulációhoz való jog-feltételezés.
A tanulság rendszerszinten végül is nem más – és ezt mutatják e filmek is -, hogy a demokrácia védelme érdekében törekednünk kell arra, hogy egymástól elkülönülő társadalmi alrendszerek kialakíthassák és működtethessék saját etikai rendszereiket, és képesek legyenek ellenállni a számukra környezetté váló elvárásoknak.
Következtetések
A Washington Post és a Fox News ellentétes pozícióban vannak az amerikai médiában. Ennek ellenére néhány tanulság – amely a magyar médiapolitikában is megszívlelendő – levonható a két alkotásból:
- A tulajdonosok mindkét esetben inkább a konfliktusok, ellentétek föloldására törekedtek. Sem Katharine Graham, sem Rupert Murdoch nem akart egyoldalú ideológiai elköteleződést, noha egyébkén mindkettejük rendelkezett határozott eszmei háttérrel és nézőponttal. A média szerkesztőségei és munkatársai voltak azok, akik bele akartak állni a kényes ügyekbe, és akár elvinni a dolgot odáig, hogy ideológiai szempontból beskatulyázzák őket
- Mindkét média szerkesztősége alapvetően politikai, ideológiai missziónak tekintette a politikát. Bradlee és Ailes, amikor ránéztek a térképre, egyaránt egy megosztott országot láttak maguk előtt, amelyet a liberális-konzervatív kultúrharc metszett ketté. Lényeges különbség azonban, hogy Bradlee (bár ő is elkötelezett politikai, eszme szempontból, ezt nem is tagadja) végig újságíró fejjel gondolkozik, számára első az olvasóközönség bővítése, a Washington Post piacvezető lappá tétele. Először nem is motiválja más, mint a rivális New York Times legyőzése a piacvezető lapért folytatott versenyben. Csak akkor kap vérszemet, amikor szembesül az iratok megjelentetésének adminisztratív, jogi és politikai akadályaival. Ekkor is elsősorban morális küldetésnek tekinti az iratok közlését.
- Bradlee-t az a meggyőződés vezérli, hogy az információk közzététele egyaránt jó az általa támogatott politikai oldalnak, és nem mond ellent az újságíró szakmának, Ailes-t viszont már nem érdekli, hogy a hazugsággal lejárathatja a média hitelét, mert nála a hazugság, a fake news-gyártás a tábor összetartását szolgálja.
- Ailes jobban bevonódik a politika világába. Ez persze előéletének ismeretében érthető, hiszen részt vett a Nixon-kampányokban. Személyesen találkozik Dick Cheney alelnökkel, többször beszél telefonon Donald Trumppal (utóbbinak csak a beszédét halljuk). Már Donald Trump, mint elnökjelölt „kitalálásában” is nagy szerepe volt Ailes-nek. Roger Stone fölhívta Ailes-t, és javasolta, hogy támogassák Trumpot.
- Bradlee elkötelezetten demokrata párti, míg Ailes jogosan tekinthető fanatikus republikánusnak. Ám Bradlee képes arra, hogy függetlenítse magát a politikai vonzalmától (tudja, hogy az iratok rossz fényt vetnek Kennedy-re, mégsem inog meg az iratok közlését illetően), míg Ailes-nél szóba sem kerülhet, hogy szembemenjen a republikánus érdekkel. A Fox News éppen a republikánus érdeket képviseli.
- Szervezetszociológiai közhely, hogy minél többen vannak döntéshozatali és –előkészítő pozícióban egy testületben, annál védettebb az intézmény a korrupciótól. Bradlee és Ailes pozíciója is eltérő az adott szakmai közösségben. Bradlee fölött egy széles – etikai, jogi, pénzügyi – kontroll érvényesül, hiszen a tulajdonoson kívül ott van az igazgatótanács, valamint a lap jogi irodája. Ez a környezet már eleve védetté teszi a lapot a hazugságokkal szemben, noha le is lassítja a döntéshozatalt. A Fox News esetében Ailes fölött ilyen kontroll nem érvényesült, Ailes szinte egy volt a Fox News-zal. Ez a hatalmi helyzet összecseng azzal, ahogy Ailes eljuthat a szexuális zaklatásig.
- A Fox News kifejezetten célnak tekintette egy szellemi hátország kiépítését. A Fox Newsban olyanok fordultak meg, mint Glenn Beck, aki eredetileg a CNN-bből igazolt át, később a Tea Party mozgalom egyik szervezője lett, vagy Suzanne Scott, a Fox News igazgatótanácsának mai tagja, illetve Steve Doocy, aki a Donald Trump-hoz leginkább hű újságírók listáján tartanak számon.
Felmerül a kérdés, mi az értelme a két alkotás elemzésének. Mi ennek a relevanciája a magyar közélet, társadalom vagy média szempontjából? Miért fontos tudnunk, ki volt és mit csinált Ben Bradlee vagy Roger Ailes? Erre több válasz adható. Adható egy olyan válasz, hogy az amerikai ideológiai viták hatása egyre nagyobb Magyarországon, és meg kell ismerni azokat a fórumokat, amelyeken keresztül ezek a viták megjelennek a nem amerikai tévénézők képernyőjén. A „liberális” mint stigma például a Fox News révén terjedt el széles körben a közbeszédben. De utalhatunk arra, hogy a Fox News kezdte el Soros György démonizálását. A karaktergyilkosság legmodernebb formáit is e média műhelyeiben alakították ki.
Adható az a válasz is, hogy a Méltányosság Politikaelemző Központ szeretne – nevéhez illően – egy méltányosabb és toleránsabb hangvételt a médiában, valamint egy olyan médiaszerkezetet, amelyben a mindenkori hatalom hagyja szabadon beszélni az ideológiai ellenfelet is. Nagy szükség lenne egy ilyen médiarendszerre! Ne felejtsük el azt, hogy lehet átvenni (bár nem ajánlott!) reflexió és kritika nélkül a „liberálisozást” az amerikai közéletből, lehet adaptálni a magyar talajra a – magyar társadalmi valóságtól egyébként idegen, a magyar társadalom nagy része számára tökéletesen érdektelen – mondvacsinált „konzervatív-liberális” ellentétpárokat, kultúrharcokat a fegyverviselés kérdésében, lehet erőltetni a „kis állam” jól hangzó szlogenjét, ám ezek a nézetek magyar földön egy másik keretrendszerbe kerülnek, mint az Egyesült Államokban.
Az amerikai politikai rendszer a megosztott hatalom elvére épül, ahol a föderalizmus szellemében a községek, megyék, tagállamok és a szövetségi kormány között létezik egy világos hatalommegoszlás. Emellett a civil társadalom ereje és sokrétűsége fegyelmező erővel bír a társadalomra. Más hatást kelt a karaktergyilkosság ott mint itt, ahol nem épül egyén és állam közé sok közvetítő és intézmény. Reméljük, hogy ilyen közvetítő intézmények előbb-utóbb kiépülnek mind a magyar társadalomban, mind a magyarországi médiarendszerben.
A melléklet megtekintéséhez ld. a cikk pdf-es verzióját.