A Labour elnöke új programjában leszögezte, hogy a világ összterméke a következő huszonöt évben várhatóan megduplázódik, melynek következtében ezen időszak alatt előreláthatóan egy milliárd munkahely jön létre a világon. A „módosított blairizmus” ehhez az optimista várakozáshoz kívánja már rövid távon is igazítani Nagy-Britannia fejlesztési stratégiáját; ennek értelmében a ködös Albion csak akkor képes kihasználni a világgazdasági prosperitás ezen gigantikus társadalmi hasznát, ha tudatosan elősegíti a lakosság minél szélesebb rétegeinek versenyképességét.

Mikor Gyurcsány Ferenc (a ’90-es évek utolsó harmadában) közíróként felbukkant a hazai szellemi élet baloldalán, az ideológiailag teljes egészében színtelen szocialista párt gyökeres megújítását kezdeményezte a Nagy-Britanniában (és az Egyesült Államokban) akkortájt sikerei csúcsán lévő szociáldemokrata harmadik út programjával. A klasszikus munkáspárti értékrend gazdasági liberalizmussal és konzervatív ideológiai elemekkel történő vegyítése a kontinentális Európa több vezető baloldali pártja számára is egyre követendőbb példának számított. A rendkívül mély etatista hagyományokkal rendelkező Franciaországban Jospin, a legendásan bőkezű jóléti modellt működtető Németországban Schröder képviselte a posztmodern szociáldemokrácia újkeletű értékrendjét. Ha egy szóban kívánjuk összegezni a(z ezredfordulót követően is többé-kevésbé sikeresnek mondható) politikai irányvonal történelmi újszerűségét, akkor az nem más, mint az öngondoskodás felvállalása. A második világháború óta (a két olajválság gazdasági megrázkódtatásait követően is) töretlenül államelvű európai szociáldemokrata főáramlat néhány év leforgása alatt az állam mindenhatóságának eszméjétől eljutott a meghatározó mértékben piacpárti, versenyelvű értékrendig.

A posztmodern baloldalisággal ezzel egy időben (tehát csaknem egy évtizede!) ismerkedő jelenlegi miniszterelnök politikai világképét mai napig ezen értékrend határozza meg (változatlan formában). Habár Gyurcsány megjelenése több évtizedes ideológiai megkésettség szinte azonnali pótlását tette lehetővé az MSZP számára, mára dogmatikussá merevedő blairizmusa számos tekintetben a szocialisták további modernizálódásának legfőbb akadályává változott. Az első hallásra talán meglepő álláspont alátámasztására leginkább a szociáldemokrata harmadik út Blair lemondását követően kibontakozó ideológiai változásait lehet felhozni.

Gordon Brown – egykori brit pénzügyminiszterként – minden jel szerint pontosan tudatában van annak, hogy az infokommunikációs gazdaság korszakában már nem elegendő az „alul kifeszített szociális háló” működtetése, mely a teljes kirekesztődéstől védi a leszakadó csoportokat, hanem a gazdasági versenyképesség érdekében meg kell őrizni az egészségügy ingyenességét, emellett az állami, valamint a magán oktatási – és egészségügyi intézmények szolgáltatási színvonalát (a lehetőségekhez képest) ki kell egyensúlyozni. Vagyis a munkáspárti vezér a – még Blair évtizedében is gyakran alkalmazott – kormányzati szolidaritási retorika helyett tisztán piaci érvrendszert kezdett használni. Ennek jegyében a Brown-program tartalmazza az összes középiskola felújítását és a költségtérítéses iskolákban működő egyénre szabott oktatási gyakorlat bevezetését az állami képzés keretei között is. Brown a teljesen térítésmentes, és minden állampolgár számára hozzáférhető Állami Egészségügyi Szolgálat (NHS) létrejöttének hatvanadik évfordulója alkalmából hitet tett annak továbbra is kizárólag adókból történő finanszírozása mellett, valamint célul tűzte ki szolgáltatásainak a jelenlegi kiegészítő magánbiztosítások szintjére való fejlesztését (példaként említette a mindenkire kiterjedő, évenkénti általános egészségügyi szűrés meghonosítását).

A kép teljeségéhez hozzátartozik, hogy évtizedek óta a legjelentősebb állami kiadási tételt az – alacsony szintű szolgáltatásai miatt gyakran bírált – NHS hiányának pótlása teszi ki, de a Labour (korábbi terveivel szemben) ennek ellenére sem piacosítja az egészségügyet, hanem globális versenyképességi okoknál fogva további kormányzati források bevonását tervezi. Természetesen a blairizmus módosítását egyszerűen le lehet seperni az asztalról azzal, hogy Nagy-Britannia gazdag ország, így lehetősége van a költséges program megvalósítására. Azonban félő, hogy a hazai balközép kabinet ül fordítva a lovon, vagyis sajnos leszögezhetjük: Anglia azért lesz húsz év múlva kétszer gazdagabb, mint jelenleg, és fényévekkel fejlettebb, mint a mai Magyarország, mert a versenyképességét közép – és hosszú távon leginkább befolyásoló két államháztartási alrendszerét (oktatás, egészségügy) emelkedő mértékben finanszírozta ezen időszak egészében.

Hogy valójában miről is szavazunk március 9-én, látszólag teljesen egyértelmű: első ránézésre azt hihetnénk, sosem tettek még fel ennyire könnyen eldönthető kérdéseket a választópolgárok számára. Mindkét koalíciós erő az öngondoskodás elkerülhetetlensége és a múltba révedő szocializmus közötti választásként írja le a vasárnapi voksolást, míg a FIDESZ a társadalmi szolidaritás erőpróbájaként láttatja azt. Azonban mihelyst behatóbban kezdjük vizsgálni az egymással versengő programokat, és az azokból következő ideológiákat, számottevő eltérést fedezhetünk fel a két vezető hazai politikai szervezet ideológiája és saját pártcsaládjuk nemzetközi irányvonala között. A fentiek alapján különösen szembetűnő az eltérés a(z ellenzékhez képesti) szakpolitikai igényességére hagyományosan büszke szociálliberális oldal és az általa etalonként tisztelt angolszász baloldal esetében.

A magyar választópolgárok egyik fele abban a hitben járul hamarosan a szavazóurnák elé, hogy háromszáz forintos tételeken keresztül zavarhatja el az általa hazugnak vélt regnáló kabinetet, míg másik részük a modernizáció zászlóshajójaként, valamint a meghonosodó öngondoskodási kultúra szimbólumaként tekint a papíron lévő kérdésekre. Persze a magyar politikai osztály továbbra is felvázolhatja irreális vízióit a hazai társadalom számára. Egyrészt ígérheti, hogy ha majd bejutottunk a jómódúak, a fejlettek és a versenyképesek klubjába, majd akkor (de csakis akkor!) végre mi is megengedhetjük magunknak az egészség, a műveltség, a kulturáltság (a környezetvédelem, az energiatakarékosság stb.) luxusát; másrészt saját perspektívátlanságát elfedve álomba ringathatja társadalmunk többségét minden háromszáz forint Mohácsként való beállításával.