Abban a régióban, amelyhez Magyarország is tartozik, először is soha nem volt igazi kapitalizmus, ezért az időről időre megjelenő demokratizálási kísérletek nem tudtak ráépülni a kapitalizmus által életre hívott valódi civil társadalomra. Hiába beszélt Bibó István oly meggyőzően a „méltóság forradalmáról”, naivitás azt hinni, hogy ez pusztán csak etikai elv. A méltóságnak van valamilyen nem etikai, hanem gazdasági fundamentuma, s ez éppenséggel a gyarapodás „gazdaságtana”. Ha nincs gyarapodás, ha az alattvalókból nem lesznek állampolgárok, ha az emberek nem élhetik át a tulajdonhoz való hozzáférés egyenlőségét, akkor könnyen alakulhat ki egy a nyugatitól eltérő „másfajta” civil társadalom, a rendszer elleni elszánt lázadók, a vesztesek, a megszomorítottak, a tulajdonnélküliek, a munkából kiszorulók társadalma, a nem szabad, mert a szabadság élményét nem ismerő emberek világa.  

A Magyar Gárda feloszlatása kapcsán lezajlott minapi tüntetések éppen a fentiek miatt tarthatnak igényt a figyelmünkre, hiszen az események (a szó szoros értelmében) fehéren-feketén mutatják meg nekünk a magyar valóságot, Magyarországnak ezt a sajátos öntörvényekkel rendelkező, „lázadó” társadalmát. Hiába is keresnénk lámpással itt a nyugatias önkorlátozás jegyeit, ez a „társadalom” mindent akar, totális harcmodort alkalmaz, s ehhez az érvanyagot az szolgáltatja számára, hogy Magyarország – szerinte – mindenoldalú csődben, népessége pedig teljes elnyomatásban leledzik.

Ilyen típusú mozgalmak számára nem különösebben számítanak a világban rólunk alkotott vélemények. Aki elnyomottnak érzi magát, nem tud mással foglalkozni, csak azzal, hogy megszabaduljon elnyomóitól. Az önmaga szabadságnélküliségét megélő emberek számára a makrogazdaságnak, a komparatisztikának nincs jelentősége. Holott éppen most jelent meg egy Magyarország gazdasági szabadságára vonatkozó kedvező nemzetközi vélemény. Kibocsátója a híres Heritage Foundation és a Wall Street Journal, az anyag pedig  évente kiadott Index of Economic Freedom. A legfrissebb összehasonlító adatok szerint 179 vizsgált ország közül Magyarország gazdaságilag a 44. legszabadabb ország, a 43 európai országból pedig a 22. Érdekesség, hogy az összesített listán Szlovákia a 36., Csehország a 37.,  de például Lengyelország a 82., Szerbia 109.,  Horvátország pedig a 116.

A gazdasági szabadságra vonatkozó statisztikák azonban – különösen Európának ebben a régiójában – nem esnek egybe a társadalmi és politikai szabadságra vonatkozó szubjektív érzetekkel. A volt francia köztársasági elnöknek, Valery Giscard d’Esteing-nek van egy ide vágó mondata: „míg a hatalom mérhető, a hanyatlást csak érezni lehet”. A Magyar Gárda tagjait vagy az alattvalóságát nap, mint nap megélő embereket nyilvánvalóan a legkevésbé sem hatják meg ezek a Magyarország viszonylag kedvező megítélésére vonatkozó adatok. Ha egy országban a civil társadalom jelentős részének hagyományos létmódja a szabadság- és gyarapodás-hiány, semmit nem lesz képes méltányolni, ami túlmutat a szubjektív érzeteken.

Mindebből oda szeretnék eljutni, hogy a Magyar Gárda ügye nem csupán arról szól, amiről sokak szeretnék, ha szólna. Ez nem pusztán a törvények betartásáról vagy be nem tartásáról szóló történet, ezért egy kriminalizált értelmezési keretben soha nem fogjuk megérteni, nem is beszélve a megoldásáról. Természetesen senki nem óhajtja elvitatni, hogy egy hatályos másodfokú ítélőtáblai döntésnek egy jogállamban érvényt kell szerezni. Azt is hozzá kell persze tennünk (s ezt nálamnál jóval hivatottabb alkotmányjogászok már elmondták), hogy a döntésnek kristálytisztának és megindokoltnak kell lennie, épp azért, hogy mindenki számára világos legyen, miről is van szó. Ám még a legtisztább és –vitathatatlanabb bírósági döntéssel sincs letudva a dolog politikai, társadalmi és etikai vetülete, ami már nem feltétlen a jogról, hanem a szabadságról és a civil társadalom hazai minőségéről szól. Arról, hogy miért olyan gyenge az egyik féle, és miért olyan militáns a másik fajta civil társadalom, hogy miért olyan gyönge a hazai középosztály, miért olyan népszerűtlen a kapitalizmus, és miért nem „hatolt le” a vidéki Magyarországig. Arról, hogy az elmúlt húsz év miért nem tudott úrrá lenni a korábbi, demokráciaelőtti rendszerek számos ellentmondásán.  

A demokratikus közösség szokásos mozdulata, a kirekesztés itt nem elég, illetve nem eléggé produktív eljárás, hiszen azzal is szembe kell néznünk, hogy éppen társadalomszerkezeti okokból táplálkozik nálunk ez a „másfajta” civil társadalom. Például abból, hogy a nyugati értelemben vett civil szféra nem elég erős maga sem, s ezért nincsenek eleven mintái, amelyek hatékony alternatívát jelentenének a totalizáló, önkorlátozással nem élő mozgalmakkal szemben.