Bár az Unió számos országában alkalmazott kaució bevezetésének hazai lehetőségei, a letét mértékének helyes megválasztása, illetve a mellette alkalmazandó egyéb garanciális megoldások kérdései sem konfliktusmentesek, e módszer bevezetése előtt korántsem a politikatudományi szakmai viták képezik a legkomolyabb akadályt. Ahogy ugyanis a történelmet a győztesek írják, ugyanúgy írják a választások nyertesei a választási törvényeket. Márpedig a nyeretesek – akik időt és erőforrásokat nem kímélve alkalmazkodtak a jelöltállítás mai modelljéhez és sikeresen ki is aknázák annak lehetőségeit – bizonyosan nem érdekeltek a rendszer gyökeres átalakításában. Az ajánlás módja ugyanis nem csupán egyszerű technikai szabály, hanem a választási rendszer egészéhez hasonlóan strukturálja is a politikai versenyt, így nem csak kárvallottjai vannak e szisztémának, de nagy nyertesei is.

Míg az 1990 utáni választások során az ajánlószelvények gyűjtése egyszer sem vált a kampány meghatározó elemévé, addig idén a verseny egyik legfontosabb dimenziója lett. A változás a meggyengült kormányzati legitimitással szembe állított jobboldali „erőkultuszra” és a radikálisok minél gyorsabb bizonyítási vágyára vezethető vissza. A Fidesz a Jobbik a cédulák gyűjtésének első pillanatától kezdve nyíltan presztízskérdésként kezelte a jelöltállítást. A erődemonstrációs versenyt elindító Jobbik vezetése rendkívül jó helyzetértékelési képességről tett tanúbizonyságot, amikor azt a döntést hozta, hogy az ajánlószelvények rekord gyorsaságú összeszedésével demonstrálja, a pártszervezet kiépítésének tekintetében már rég nem az MSZP-vel, hanem a Fidesszel játszanak egy ligában.

A Jobbik által ledobott kesztyűt az – erős pártot feltételező – erős kormány jelszavával kampányoló Fidesznek mindenképpen fel kellett vennie, ám súlyos hiba lett volna a részéről, ha a a radikálisok saját terepén, a gyorsaság tekintetében veszi fel a harcot. Ha ugyanis a Fidesz esetleg néhány nappal meg is tudta volna előzni kihívóit, azzal is csupán azt érte volna el, hogy maga mellé emeli radikális riválisát. A kétmillió cédula összegyűjtésének célul tűzésével azonban a Fidesz vezetői ügyesen kikerülték a versenyhelyzetet, hiszen ezen az új pályán a Jobbik meg sem próbálhatott labdába rúgni.

A jobboldali küzdelem közepette, saját helyzetéhez képest az MSZP és az LMP is jól jött ki a kopogtatócédulákért folytatott versenyből. Előbbi csendes és gyors munkájával bizonyíthatta, hogy a párt távolról sincs annyira a szétesés szélén, mint ahogy arra az időről időre napvilágra kerülő belső ellentétek alapján sokan következtettek, míg utóbbi szimpatizánsai a pártszervezési gyermekbetegségek meghaladásaként tekinthetnek arra a nem kis teljesítményre, ami ahhoz kellett, hogy a legfiatalabb párt neve ott legyen minden magyar választópolgár szavazólapján.

A parlamentbe kerülésre még eséllyel pályázó politikai erők közül egyedül az MDF tekinthető a „nulladik választási forduló” egyértelmű vesztesének. Egyrészt e párt neve merült fel a legyakrabban – ráadásul belső forrásokból – az ajánlószelvényekkel való visszaéléssekkel kapcsolatban, másrészt a gyengeség képét sugározta a választók felé, hogy az összes megyei lista elindításához szükséges cédulák összegyűjtése két, komoly hagyományokkal és néhány éve még életerős szervezeti háttérrel rendelkező párt szövetsége számára leküzdhetetlen nehézségeket okozott.

Szervezeti fegyver

Ha az MDF nem tudja átugrani az öt százalékos küszöböt, akkor az Országgyűlésben egyetlen olyan erő sem lesz jelen, amely a jelenlegi ajánlási rendszer vesztesének érezhetné magát. A három nagyobb párt helyzete egyértelmű: a teljes országot lefedő, hatékonyan mozgósítható és mozgósító szervezetrendszer kiépítése hosszú évek kemény szervezetépítési munkáját és komoly anyagi áldozatok meghozatalát kívánta meg tőlük. Hatalmas beruházás volt ez a részükről, a befektetés gyümölcsei azonban mára beértek. Ez a szervezeti háló biztosította, hogy a Fidesz mennyiségi, a Jobbik pedig gyorsasági rekordot döntve demonstrálhassa erejét, az MSZP pedig létfontosságú szavazatokat tarthasson meg legfőbb riválisának diszkreditálódásával. Még az cédulákért véres verejtékkel megküzdő LMP-nek is azzal kell szembesülnie, hogy esetleges bejutásában nagy szerepe lehet a „másik kicsi” cédulaügyben elszenvedett kudarcainak.

A jelöltállítási rendszer bármilyen érdemi változtatása – például egy méltányos összegű kaució bevezetése és a pártonként összegyűjtendő ajánlások számának érdemi csökkentése – így egész egyszerűen azt jelentené, hogy a parlamentbe került pártok hatalmas áldozatokkal kiépített szervezetrendsze egyszeriben elértéktelenedne. A legfájóbb ez most a nem éppen erejük teljében lévő szocialisták számára lenne, de hosszabb távon a Fidesz és a Jobbik, sőt még az LMP sem lenne érdekelt a versenytársak piacra segítésében. A gazdasági életben legalábbis meglehetősen ritkán fordul elő, hogy egy piaci szegmenst uraló cégek egymás nyomására lemondanának versenyelőnyük egyik legszilárdabb pilléréről. A valóságban e vállalatok inkább kartellbe szoktak tömörülni, ez pedig a politikai piac szereplőitől sem idegen magatartás.

Mindennek fényében az, hogy az aktuális, a jelöltállításhoz meglehetősen magas küszöb elérését feltételül szabó ajánlási rendszer még hosszú jövőt fog megérni, ma sokkal valószínűbbnek látszik, mint az, hogy a verseny magasztos szellemétől áthatott új parlament a következő választásig felszámolná a verseny egyik legkomolyabb korlátját.