Szögezzük le máris, hogy ezt a nagyon is innovatív megközelítést egyáltalán nem kísérik párt-, politika-, vagy gazdaságellenes felhangok. A szerzők félreérthetetlen módon ki akarják tágítani a demokratikus magyar köztársaságról való gondolkodás kereteit, s ennek jegyében elutasítják a mindent uraló pártpolitikai megközelítéseket, de kritikájuk legfeljebb áttételes és semmiképpen nem bántó. A szövegben sehol nem szerepel pártok bírálata, s a politikai elit felelősségét is csak rendkívül tapintatosan említik meg. Az erőteljesebb kritika feltehetőleg nem azért hiányzik, mert a Jelentés szerzői ne lennének tisztában a hazai pártpolitika negatívumaival – nagyon is tisztában vannak, hiszen a magyar kapitalizmus egyik rákfenéjeképpen éppen a mindenoldalú bizalmatlanságot és az együttműködés hiányát határozzák meg. Ám a divatos elit- és politikaellenes nézetekkel szemben a Jelentés nem csupán a kapitalizmus emberi dimenzióira fókuszál, hanem rögzíti azt is, hogy a bizalmatlanság nem csupán vertikálisan (az elit és a társadalom viszonylatában), de horizontálisan (a társadalmi csoportokon belül) is létezik.

Ez a kiindulópont azért is fontos, mert a Jelentés szerzői a kapitalizmust döntően kétféleképpen: mint intézményes rendet, és mint normarendszert definiálják, s nyilvánvalóan az a véleményük, hogy sem az intézmények, sem pedig a normák kialakítása és működtetése nem bízható csupán az államra vagy a politikára. Ez a szemléletmód a dolgozat nagy részére jellemző, még akkor is, ha találkozhatunk olyan kitételekkel is, mint például: „A vállalkozók nagyjából annyira érzik sajátjuknak az állam teremtette szabályozói környezetet, mint amennyire egy megszállt ország állampolgárai azonosulnak a megszálló hatalommal és annak képviselőivel”. Mielőtt azonban azt hinnők, hogy a jól ismert „idegenszerű hatalomra” történik itt utalás, megnyugtathatjuk az olvasót: a túlságosan is erősre vett hasonlat csak annyit akar mondani, hogy a magyar állam képtelen kapitalista (értsd: a társadalom tagjainak tetsző, a társadalom normáinak megfelelő) viselkedésre.

A Jelentés szerzői önmagukat konzervatívnak tekintő társadalomkutatók, akik igyekeznek eloszlatni a konzervatívok állam-barátságával kapcsolatos előítéleteket. A tankönyvekből is tudhatjuk, hogy a konzervatívok nem túlságosan barátai az államnak, noha Magyarországon minden másképpen van, mint a tankönyvekben. Ám a szóban forgó dolgozat szerzőit valójában – mint mondottam – az emberi, a társadalmi dimenzió érdekli. Az, hogy miért nem tud úgy működni a társadalom, ahogyan szeretne, és mit tehetne az állam, hogy a társadalom úgy működhessen, ahogyan az neki jó. A szerzők úgy látják: „A kapitalizmus, a kereskedő társadalom akkor erős, ha intézményeivel nemcsak hogy nem gátolja, de kifejezetten elő is segíti a kölcsönös és előnyös cseréket”. Alapvető konzervatív posztulátum: nem az állam, hanem a társadalom hoz létre intézményeket és normákat; az állam szerepe mindössze annyi (s ez nem kevés), hogy ne béklyózza meg a kölcsönösen előnyös cseréket. Olyan lesz tehát a magyar kapitalizmus, amilyenné a társadalom értékrendje formálja – vonják le a szerzők a zavarba ejtő következtetést, mert hiszen válságban megviselődött társadalmunk úgy tudja: a magyar kapitalizmus jövőjét nem mi és pláne nem a társadalom értékrendje, hanem a tőlünk független folyamatok szabják majd meg. Ezzel a közkeletű megállapítással szemben a Jelentésben azt olvashatjuk, hogy „A magyarországi kapitalizmus jövőbeli medrét nagyrészt a társadalom által vallott legfontosabb értékek jelölik ki”. Ezen kitételükön persze a szerzők is meghökkennek, hiszen ugyancsak ők mutatják ki, hogy a magyar társadalom nagy része a biztonságot és a kockázatkerülést, azaz nem az echte kapitalista erényeket részesíti előnyben.

Hosszasan foglalkozhatnánk még itt a szöveg különféle megállapításaival, de egy rövid – inkább csak figyelemfelkeltő – írás keretében ez szükségtelen és lehetetlen is. Maradjunk annyiban: a Jelentés valami olyasmiről beszélt, amiről húsz éve érdemben senki. Véleményem szerint van azonban három hibája, amelyeket úgy a kibocsátó intézetnek, mint a szerzői stábnak célszerű lesz végiggondolnia – már ha azt szeretnék szellemi terméküket komoly szakmai dialógus kiindulópontjára helyezni.

1. Először is a dolgozatban a kapitalizmus fogalma túlságosan is evidenciaként van kezelve. Magyarországon kapitalizmus lenne? Most hallom először. Nem az a baj a magyar kapitalizmussal, hogy hiányosak és deformáltak az intézményei s csökevényesek a normái, hanem az, hogy magyar kapitalizmusról (a szó nyugatias értelmében) valójában nem is beszélhetünk, hiszen például a kapitalista gazdasághoz alapfeltételnek számító tőkemozgás enyhén szólva is korlátozottan van csak jelen – hogy egyéb hiátusokról ne is beszéljek. A szerzők tovább bonyolítják a dolgot, amikor különbséget tesznek rossz (a mai) és jó (a remélt jövőbeli) kapitalizmus között, de nem reflektálnak az elmúlt húsz évre, amikor is a magyar társadalom korántsem a kapitalizmus gondolkodási terminusaiban határozta meg önmagát. Nem ártott volna tehát sokkal behatóbban megvizsgálni magát az alapfogalmat, s nem elégedni meg azzal, hogy a mai Magyarország a „rossz” kapitalizmus megtestesítője.

2. Egy ilyen igényű és mélységű dolgozattól elvárható lett volna a problémák történeti kontextusának legalább a felvillantása. Természetesen nem egy komplex történeti vizsgálatot vártam volna el a döntően szociológiai-közvéleménykutatási szemléletmódú szerzőktől. Ám arra mégis kísérletet tehettek volna a társadalmi bizalom- és együttműködési hiány rendszereken átívelő okainak feltárására. Ráadásul azért is, mert kijelentik: a bizalmatlanság „nem ezeréves átok”, azaz megváltoztatható. Ám már 150 évvel ezelőtt élő elődeink is látták a magyar társadalom bizalmi állapotának gyengeségét, a munkakultúra problémáit, azaz végső soron az intézmények és a normák diszfunkcionális működését. Mégsem sok minden változott. A magyar kapitalizmus állapotfelmérése tehát nem kecsegtet teljes és átfogó magyarázattal pusztán a jelenből, hiszen éppen az a legérdekesebb kérdések egyike, hogy vajon a rendszerváltás utáni rövid „kivételes” periódustól eltekintve miért tértek vissza az elmúlt évszázadban mélyen szervesülő mentális és strukturális tendenciák, mint például a társadalmi atomizáltság, a nepotizmus, a korrupció, a szervilizmus, az állami pazarlás, a politikai felelőtlenség, a paternalizmus – és még sorolhatnánk.

3. Vitatható az a döntés is, hogy a Jelentés szerzői – ha már témájuk a kapitalizmus – semmit nem mondanak korunk globális kapitalizmusáról és annak hatásáról a magyar kapitalizmus természetére. Mindez azonban nem véletlen: a globális kapitalizmus és a globalizáció inkább baloldali vagy liberális tematikának számít, a szerzők pedig konzervatívok, akik ettől teljesen eltérő módon igyekeznek pozícionálni önmagukat. Ebben a pozícionálásban egyszerre két dolog is megjelenik. Egyrészt az, hogy van értelme a hazai kapitalizmust önmagában vizsgálni (szemben a másik oldal véleményével, amely szerint mi legfeljebb csak követjük a nemzetközi trendeket); másrészt az. hogy létezik értékelvű kapitalizmus-szemlélet (szemben a globalizáció pragmatikus-értékmentes baloldali-liberális szemléletével). Figyelvén a hazai baloldali és liberális gondolkodók ez irányú munkásságát, nem állíthatjuk, hogy ez a megközelítés teljesen légből kapott. Ám a globális tendenciák teljes kihagyása csökkenti az elemzés érvényességét.

Mindezek a kifogások azonban nem csökkentik a 2006-ban létrejött intézet és a Jelentést készítő stáb érdemeit, hiszen egy olyan témát dobtak a köztudatba, amelyről az elmúlt húsz évben még szemérmesen is alig esett szó.  A kapitalizmus-tematika diskurzusra bocsátása tehát kifejezetten üdvözlendő egy olyan országban, amely eddig csak az államgazdaság és a piacgazdaság sajátos keverékét bírta kivajúdni magából anélkül, hogy egy cseppet is érdekelték volna a kapitalista intézmények és normák. Talán majd most.

Mindazonáltal a dolgozat óhatatlanul fölvet egy történeti párhuzamot. A reformkorban Magyarország polgárosodni készült – polgárok nélkül. Ma kapitalizálódni akarunk – kapitalisták nélkül? De ez a megjegyzés nem pikírt. Személy szerint örülök, hogy 20 év után eljutottunk ehhez a fogalomhoz