Adósságok és megoldások

2012. 11. 13.

Az Európai Bizottság november 7-én ismertetett őszi makrogazdasági előrejelzéséből ugyanis egyértelműen kiderült: a „fiskális vihar” továbbra is tombol az EU-ban, konszolidációs nyomást, romló növekedési kilátásokat és növekvő államadósságokat hagyva maga mögött. Immáron az eddig „sziklaként” ellenálló német gazdaság is megrendülni látszik, elég ha csak Mario Draghi nyilatkozatára, vagy a német ipari termelés nem várt mértékű visszaesésére gondolunk. Ha csak a rövidtávú trendeket nézzük, akkor kétségtelen tény, hogy Európa vesztésre áll az adósság elleni harcban, hiszen a társadalmi feszültségeket gerjesztő megszorítások ellenére mindössze 5 EU-tag lesz képes arra, hogy államadósságát csökkenő pályára tegye. A prognózisból az is kitűnik, hogy pont azon országok esetében fog legnagyobb mértékben növekedni az adósságállomány, amelyek már eddig is a leghúsbavágóbb megszorításokra kényszerültek. Látszólag tehát az államháztartások rendbetételére vonatkozó minden erőfeszítés hiábavaló, az adósság növekedését képtelenség megállítani.

A globális recept mítosza

Az EB által közölt lesújtó adatok pedig megint kiélezték a vitát a konszolidáció és növekedés-ösztönzés, mint válságelleni csodaszerek között. A növekedéspártiak önigazolást láthatnak a Bizottság prognózisában mondván: lám-lám a megszorítások politikája mégis teljesen kontraproduktív, még az adósságok szinten tartására is alkalmatlan. Nos, ez rövidtávon igaz, viszont hosszú távon csak részben. Valóban vannak olyan országok, amelyek esetében a megszorítás több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz, viszont más államoknál pedig éppen az adósság „kinövésére” építő gazdaságpolitika lenne „öngyilkos” vállalkozás. Mindez azt a következtetést indukálja, hogy nincs mindenható csodaszer a válság ellen, amely a Pireneusoktól az Alpokon át a Kárpátokig mindenhol éppen ugyanolyan hatásfokkal működne. Csak összetett, országspecifikus válságmenedzselési stratégiák léteznek. Mindazonáltal nem akarjuk megkerülni a kérdést: milyen ismérv alapján lehet eldönteni, hogy az egyes államok inkább a növekedés-ösztönzésre építsék a gazdaságpolitikájukat, avagy inkább a konszolidációra? A válasz két szó: fiskális multiplikátor.

A költségvetési politika korlátai- a fiskális multiplikátor működése

A fiskális multiplikátor azt mutatja meg, hogy a költségvetési egyenleg egy egységnyi változása, milyen hatással bír a gazdaság növekedési ütemére. A multiplikátor értéke általában pozitív szokott lenni, vagyis ha a deficitet csökkentik, akkor az fékezi a növekedést. A kérdés csak az, hogy milyen mértékben. Ha például egy adott ország fiskális multiplikátora 0.7, akkor 1%-os megszorítás, 0.7%-kal csökkenti a GDP növekedését. Eme multiplikátor nagyon jól rávilágít a kormányzatok szűk költségvetési mozgásterére, hiszen ahol a multiplikátor értéke 1-nél kisebb, ott lehetetlen a növekedés-serkentés által dominált stratégiát sikerre vinni. Egész egyszerűen azért, mert a költségvetési expanzió „elégne” a gazdaságban, nem jelentene olyan ösztönzőt a gazdasági szereplők számára, amely a hiánynövekedést meghaladó GDP-bővüléshez vezetne. Viszont értelemszerűen azon országok, ahol a multiplikátor nagyobb mint 1, nagyobb kiigazítás esetében „konszolidációs-spirálba” kerülnének: a megszorításnál nagyobb arányban csökkenő GDP az államadósság növekedését eredményezné, ami további kiigazításokat indukálna és így tovább.

Adósságcsapda- Deficit, növekedés, államadósság

A Bizottság becslése szerint válságidőszakban a fiskális multiplikátor értéke nagyjából 0.7 és 1.2 között alakul az euró-zónában, de ami ennél is fontosabb egy 2012 nyarán kiadott tanulmányban az úgynevezett kritikus multiplikátor-értéket is meghatározták országokra lebontva. Ez azt jelöli, hogy mi az a kritikus szint, amit ha meghalad a multiplikátor, akkor a konszolidáció első évben automatikusan növekedni fog az államadósság. Konkrétabban: Spanyolország kritikus multiplikátora 0.6, s mivel ez kisebb, mint az előbb említett 0.7-es alsó határ, ezért a spanyol államadósság automatikusan nő a konszolidáció első évében. Ahogy a grafikonon is látszik, minél nagyobb egy ország államadóssága (és minél magasabbak a kamatok) annál kisebb a kritikus érték, vagyis annál valószínűbb, hogy az első években tapasztalható lesz adósságemelkedés. De ha ez így van, akkor a legnagyobb bajban lévő PIIGS államok hogyan tudnak kitörni az adósságcsapdából?

Véleményünk szerint csak stabil, megtervezett és következetesen végrehajtott, időben elnyújtott konszolidációs programokkal. A fokozatos, kiszámítható és hiteles kiigazítási stratégia –hangsúlyozottan hosszú távon – nagyobb mértékben mérsékli az adósság reálkamatát, mint amennyivel csökkenti a növekedést, így mérsékli az adósságterhet. S minél kisebb az adósságteher annál kisebb költségvetési többletre lesz szükség elsődleges szinten, ergo egyre kisebb kiigazítással is elérhető lesz az adósságállomány féken tartása. Ráadásul, ahogy fentebb leszögeztük, a gazdaságpolitikai hitelesség egyre „olcsóbbá” teszi a megszorításokat, így ezek évről évre kisebb mértékben fogják fékezni a növekedést.

Fény az alagút végén

A fentiek tükrében egy rossz és egy jó hírrel szolgálhatunk. A rossz hír, hogy nincs gyors megoldás az európai adósságválságra, a jó hír viszont, hogy már lehet látni a fényt az alagút végén. Jól megtervezett struktúrájú, hosszú távú konszolidációs programokkal évek alatt fáradtságos kormányzati munkával fenntartható pályára lehet terelni az európai államadósságokat. Különösen igaz ez nagy államadóssággal, magas kamatszinttel és kis, nyitott gazdasággal, valamint szűk fiskális mozgástérrel rendelkező országok (pl.: Magyarország) esetében. Ezen országoknak nincs más út csak az ésszerű költségvetési fegyelem útja, ami a piacok számára is jól kirajzolódó több éves fiskális pályát jelent, és ami mellőzi a hitelességromboló adhoc intézkedéseket, az egyszeri bevételekkel elkendőzött fiskális expanziókat. S habár az Európai Bizottság őszi gazdasági prognózisa első ránézésre lesújtó jövőt vázol fel, igazából megerősíti a korábban leírtakat: 2014-re várhatóan beérnek a legproblémásabb országokban eszközölt konszolidációk és megállítják az adósság növekedését. A kérdés csak az, hogy az egyre erősebben ellenálló európai társadalmak együtt tudnak-e élni még legalább két évig a vissza-visszatérő megszorításokkal.