Van még olyan, hogy politikai vezető? Vagy a világ annyira megváltozott, hogy hagyományos értelemben vett vezetőkre a jelenben és a jövőben nincs szükség? A Méltányosság négy neves európai vezetőt vizsgált, jelezve ezzel, hogy nagyon is úgy véljük: a vezetők nem haltak ki, mint a dinoszauruszok.

Miközben az ellenzék állapota 2010-től a hazai politikai közbeszéd permanens slágertémája, sokkal ritkábban esik szó az ellenzékiség mibenlétéről, alakváltásairól a rendszerváltástól napjainkig terjedő időszakban. Még a rendkívül alapos és minden fontos kérdést vizsgáló A magyar politikai rendszer – negyedszázad után című összefoglaló tanulmánykötetben (Körösényi szerk., 2015). sem találunk az ellenzéket és az ellenzékiséget külön értelmező tanulmányt, miközben a kormányzati-hatalmi dimenzióról számos részletes elemzést olvashatunk.

A pártrendszerről szólva sokat tudunk annak koncentrációjáról (Tóth, 2001), a centrális pártrendszerről (Tóth-Török, 2014), vagy éppen a dominánspárti kormányzati szisztéma megerősödéséről (Csizmadia, 2018), s viszonylag keveset az ellenzéki pólusról. E hiányt pótolandó az alábbi tanulmányban az 1990-2018 közötti magyar ellenzékiséget vizsgálom, az ellenzéki pártok szerveződés-módját, versenyképességük javítását célzó cselekvéseik tükrében. Óhatatlanul érintem majd a kormánypártokat is, de leginkább az ellenzékiség természetével foglalkozó két kérdésre szeretnék válaszolni: 1. Mikor és milyen ellenzék-típusok kerülnek előtérbe; 2. Milyen okokból változik meg az ellenzékiség karaktere s lesz a kormányellenzékiségből rendszerellenzékiség, majd pedig ellenállás?

Három tételt bocsátanék előre:

1. A rendszerváltás nyomán létrejött politikai szerkezet nyitott, s ebből adódóan az ellenzékiség alakváltásai a nyitott rendszer formálódásából következnek. Ugyanakkor a rendszerváltás utáni korszak második fele megmutatja, hogy a nyitott elit-cselekvés nyomán előbb-utóbb újra megjelennek a magyar történeti fejlődésből ismert kormány-ellenzék mintázatok (mint például a domináns párt – széttagolt ellenzék képlet).

2. Az ellenzékiség változását az aktor-elmélet segítségével érthetjük meg a legjobban. A politikai aktorok főleg ellenzéki periódusaik alatta igyekeznek

A kötetben külön tanulmány foglalkozik a politikai vezetőkkel, a politikai elittel, a kormány működésével és szervezeti rendjével, a pártokkal (ezen belül a domináns pártrendszer esetleges kiépülésével). innovatív változásokon keresztül menni, s ezek segítségével – kormányra kerülve, – befolyásolni a rendszerváltás folyamatát.

3. Az aktor-elméletet demokráciaelméleti és történeti magyarázatok egészítik ki, amelyek segítségével megrajzolható, hogy Magyarországon miért nem tudott stabilizálódni a kormányellenzékiség, s miért történik elmozdulás a kormányellenzékiségen túlmutató más ellenzékiség-típusok felé. A tanulmány a következő menetet követi. Az első részben először röviden meghatározom, miért tartom szükségesnek a téma 30 éves időkeretben történő vizsgálatát. Utána definiálom az elmúlt 30 évben megjelenő ellenzékiség-típusokat, majd röviden kitérek a nyitott rendszerváltás elméletre,
illetve az aktor-elméletre, amelyek fontos szerepet játszanak a dolgozat további menetében. A második (terjedelmesebb) egységben a kormányellenzékiség, a rendszerellenzékiség és az ellenállás, mint három reprezentatív ellenzék-típus bemutatására kerül sor. A harmadik fejezetben (amely egyben a konklúzió is) visszatérek a kiindulópontra, és röviden megpróbálom megmagyarázni azt a logikát, amely oda vezette a magyar politikát, hogy abban aszimmetrikussá váltak a viszonyok, s pillanatnyilag egy monumentális kormánypárttal szemben sok kicsi és kormányképtelen ellenzéki
párt áll.