Mindezen események azonban csak gyenge beharangozói voltak annak a kabarénak, amelyet az államfő és a parlament az egyes szak-ombudsmanok jelölése és meg nem választása címén ad elő az utóbbi hónapokban. A köztársaság elnöke helyesen mutatott rá, hogy immár az államszervezet működését veszélyezteti az a gyakorlat, mely szerint az Országgyűlés – látszólag minden szakmai és emberi rátermettség ellenére – rendre ellene szavaz az államfő kiváló személyi javaslatainak. Ennek a valóságos, és a szó minden értelmében vett „ellentmondásnak” köszönhetően az Országgyűlés mindezidáig nem kevesebb, mint három adatvédelmi ombudsman-jelöltet és ugyancsak három zöldombudsman-jelöltet utasított vissza. Semmi, de valóban semmi sem garantálja, még csak nem is valószínűsíti, hogy a negyedik, ötödik vagy sokadik jelölés sikeres lesz, és valójában semmi jel sem mutat arra, hogy a sikerességnek esélye lehet. Hasonlóképpen nem látszik előre, miért lesz alkalmas ez a mandátum-keletkeztető mód arra, hogy a parlament a Legfelsőbb Bíróság elnökének ugyancsak hamarosan esedékes választását megnyugtatóan megoldja.

Ez a tarthatatlan és hangosan megoldásért kiáltó helyzet – minden látszat ellenére – elsősorban nem az előzetes személyi egyeztetések és alkudozások elmaradásának következményeként alakult ki. Emlékeztethetünk arra, hogy a kilencvenes évek első felében a köztársaság első elnöke példás egyeztetési mechanizmusok nyomán jelölte a köztársaság első ombudsmanjait, és mégsem járt sikerrel, mert az Országgyűlés – egy újabb hosszadalmas egyeztetés és újabb személyi javaslatok után – csak másodszorra volt hajlandó teljesíteni az alkotmány által ráruházott missziót. (Jelezzük egyébként, hogy magát az alkotmányt is – ebben a részében különösen is – ugyancsak az Országgyűlés szabta magára a folyamatos alkotmánymódosításokkal a rendszerváltás óta.)

Mindez azonban nem magyarázhatja a be nem vált metódusokhoz való görcsös ragaszkodást, a vak következetességet, a csupán presztízs-okokra figyelő személyes motivációkat. Az államfő és a törvényhozás közötti szánalmas presztízscsatát be kell fejezni. A köztársaságnak működő intézményekre van szüksége, az elveszett tekintélyt nem ezen a terepen, nem a köztársaság kárára kell visszaszerezni.

Mindkét félnek engednie kell. Az államfő megtette az első lépést azzal, hogy legutóbb legalább arról egyeztetett a pártokkal, hogy miért nem hajlandó velük valójában egyeztetni. A következő lépés is rá vár: valódi egyeztetést kell kezdeményeznie, amelynek során nem elég a pártoknak immár elég időt adva tájékoztatni. A sorrendet véglegesen meg kell fordítani. Az elnöknek fel kell kérnie a pártokat javaslattételre.

Országgyűlési biztosok esetében (bár az elnevezés alkotmány-teóriai szempontból nem pontos) nem ördögtől való az Országgyűlés frakcióvéleményeinek előzetes beszerzése. Ezek alapján kell az államfőnek az újabb (remélhetőleg utolsó) személyi javaslatait megtennie, s ezzel az Országgyűlés lényegében saját jelöltjeiként szavazhat az államfő személyi javaslataira. Rövidebb távon nincs más út.

A Legfelsőbb Bíróság új elnökének jelölése ugyanakkor még nagyobb körültekintést, még több egyeztetést, még nagyobb empátiát, odafigyelést, toleranciát, mondhatnánk: eleganciát igényel. Ezen a téren ugyanis eleddig nemhogy a pártok, de még a szakmai szervezetek sem hallgattattak igazán meg. Márpedig itt biztosra kell menni. Az állam nem viselheti el, hogy legfőbb bírói széke üresen maradjon, és ki nem dolgozott helyettesítési mechanizmusok uralják az egyik legfontosabb hatalmi ág és egyben hivatásrendi ágazat vezetését: itt nem lehet hibázni. A Legfelsőbb Bíróság elnökéről és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnökéről egyaránt szó van. Az államfő nem engedheti meg magának, hogy újabb kudarcba fusson bele, és nem engedheti meg az államszervezetnek, hogy működése veszélyeztetve legyen azzal a magatartással, amelynek legfőbb vezérfonalának éppen e működés alkotmányossága feletti őrködésnek kell lennie (a hatályos alkotmány ezt a demokratikus működés feletti őrködésnek nevezi).

Márpedig az államfő egyrészt a jelenlegi legfelsőbb bírósági elnök menesztésének faragatlan bejelentésével, másrészt az ombudsman-jelölések tarthatatlan metódusának ökör-következetességű erőltetésével éppen ennek az általános veszélyeztetettségi állapotnak a bekövetkeztét kockáztatja. Könnyen megtörténhet, hogy az önérzetükben sértett – és az államfő által többszörösen hangzatosan lesajnált – politikai pártok szerény képességű politikusai a legfőbb bíró választásánál állnak majd bosszút az ombudsman-jelölésekért az államfőn. És ezt nagyon egyszerűen tehetik meg: a titkos szavazás fátyla mögé bújva elrejthetik politikusi és emberi arcukat is.

A köztársaság a működőképesség határára jutott. Egy bölcs államfő ma még segíthet a megoldásban, egy csupán saját magára figyelő, rövidlátó köztársasági elnök azonban csak tovább ronthat a bajokon. Sólyom Lászlónak csak a bölcsek útját szabad választania. A köztársaság és a maga érdekében is.

Mindez azonban csak a rövid távú megoldáshoz segít hozzá. Pusztán arra jó, hogy a történelem által a jelenlegi államfőre ruházott jelölési feladatokat végigvezetve e munkáját e mostani államfő többé-kevésbé tisztességesen ellássa. És a jelen helyzetben ez sem számít lebecsülendő perspektívának.

Hosszabb távon azonban elkerülhetetlen az egész alkotmányos szerkezet megváltoztatása. Az alkotmányokat arra találták ki, hogy olyan helyzetekre adjanak megoldást, amelyekben a szereplők nem járnak el bölcsen. Egy alkotmány általában arra jó, hogy praktikusan mindeggyé tegye, bölcsek-e azok a szereplők, akik működtetik, vagy sem.

A hatályos magyar alkotmány erre a funkcióra ugyancsak alkalmatlan. A helyzetet nem megoldja, hanem létrehozza, és a válság éppen azért mélyülhet, mert az alkotmány nem tud segíteni rajta.

A hatályos alkotmánnyal mindezek ellenére köztudottan elégedett, s a közjogi struktúra súlyos hibáit a jelek szerint nem felismerő jelenlegi államfő ismert véleményével szemben a Méltányosság Politikaelemző Központ megalakulása óta egy új alkotmányos szerkezet megalkotását szorgalmazza. Az alkotmányozás során egyebek mellett meg kell változtatni azt a parlamentarizmustól teljességgel idegen, Nyugat-Európában egyébként éppen ezért sem alkalmazott jelölési-választási metódust, amely az említett tisztségviselők esetében hatályos alkotmányunkat az említett pontokon jellemzi.

Alaptörvényünk tévesen bízza a jelölést a köztársaság elnökére s a választást a köztársaság parlamentjére. Ezzel beprogramozza a közjogi szerkezetbe a fenyegető válságot, amelynek megoldására nem nyújt segédkezet, nem rendel sorvezetőt, nem ír elő szabálykönyvet, nem szolgál mintát, nem jelent kódexet, nem rajzol fel panelt, nem ad lehetőséget, nem teremt esélyt.

Hacsaknem a belátást, hogy ahogyan eddig ment, az úgy tovább nem mehet.

Rövid távon erre a belátásra van most elsősorban szükség.