Nagy kérdés, hogy amikor egy pártot/politikust populistának/szélsőjobboldalinak minősítünk, megfelelő mélységű magyarázatot adtunk-e arra a kérdésre, hogy a párt/politikus valójában micsoda/kicsoda. Meglehet, túl sokszor és könnyelműen használjuk ezeket a fogalmakat, s nem is biztos, hogy azért használjuk őket, hogy bármit is leírjunk velük, hanem azért, hogy a már tudottat megerősítsük. A tudott ebben az esetben mindössze annyit jelent, hogy a populista/szélsőjobboldali irányzat a politika marginalizált, a mainstreamtől távol eső szereplője, akitől/amitől félni kell, és amely/aki végveszélyt jelent a demokráciára.

Három probléma is van ezzel a megközelítéssel.

Az első az, hogy amikor ilyesmit mondunk, akkor egy olyan értelmezési pályát hozunk létre, amelyben a nem populista erőkről voltaképpen semmit nem kell mondanunk. Az által ugyanis, hogy vannak „a” populisták, majdhogynem mindegy hogy azok, akik nem tartoznak ebbe a csoportba, azok milyenek. Elég annyit tudnunk róla, hogy ők demokratikusak, ők nem olyanok, mint a populisták, de az, hogy igazából mit is akarnak, netán, hogy milyen szerepük van abban, hogy a populista/szélsőjobboldali erők léteznek, teljesen másodlagos. Mintha a populizmus egy önnemző métely lenne; a szélsőjobboldal magától burjánozna.

A második az, hogy a populizmusra/szélsőjobboldalra való állandó mutogatás egy történelmi képlet újjáéledése. A képlet a két háború közöttről ismert, amikor mindenféle totalitárius rendszerek léteztek, és az egyre defenzívebb demokráciák Hitlerben és Mussolini-ben látták koruk szélsőjobboldalát. Tudjuk, hogy Trump, Orbán és sok mindenki más ma Hitler inkarnációjaként jelenik meg, de azért föltehetjük a kérdést: vajon hogyan fejlődtek az elmúlt száz évben a demokráciák, ha a mai ellenfeleit a mainstream lényegében ugyanolyan kategóriákkal illeti, mint annakidején? Nem követte itt egymást sok-sok nemzedék, s ezeknek a nemzedékeknek semmi önállóan létrehozott alkotása nincs? Mert ha lenne, talán nem kellene ugyanúgy definiálni az ellenfeleket, mint a régmúlt időkben.

A harmadik – és most itt ez lesz a legfontosabb –, hogy vajon vizsgáljuk-e a mögöttes tartalmát a populizmusnak/szélsőjobboldaliságnak. Erre az olvasó gyorsan rávághatja: igen, vizsgáljuk. És látszólag valóban így is van. Hiszen ezernyi kész definíció áll rendelkezésünkre arról, mi a populista politika lényege. Most csak a legismertebb definíciót idézem ide: a populizmus lényege a nép szembeállítása az elittel. Hagyjuk is most Giovanni Sartori híres mondatát: a demokráciaelméletnek a néppel kellene a legtöbbet foglalkoznia, és a legkevesebbet foglalkozik vele. Sokkal inkább arról van szó, hogy miközben a modern kor egyre inkább belemerül a populizmus-címkézésekbe, a dolog lényegéig egyáltalán nem jut el.

A lényeg ugyanis ott van, hogy ahogy haladunk előre az időben (különösen a 20. és még inkább a 21. században) veszít jelentőségéből a hagyományos ideológiai tagolás. A nagy ideológiák korában az volt a feltételezés, hogy a társadalom tagjai egyaránt a politikához viszonyítják magukat, s így lesznek liberálisok, konzervatívok, szocialisták és így tovább. Minél közelebb vagyunk a mához, annál kevésbé érvényes ez a tagolódás, illetve annál inkább tűnik ki, hogy a törésvonal máshová helyeződik: a politika és az élet közé. Röviden szólva arról van szó, hogy a társadalom egyre nagyobb csoportjai nem a politika, hanem az élet logikája felől közelítenek az eseményekhez. Mit is jelent e két logika? A politikai logika nem más, mint hogy képes vagyok legalább minimális módon követni azt, ami a politikában történik. Nem értem minden mozzanatát, de van valamilyen identitásom, és a mellett kitartok. Az élet logikája ettől eltér. Valami olyasmit jelent, hogy nem tudom, de nem is akarom követni azt, ami a politikában történik, s a leginkább azért, mert, ha követném, se érteném.

S itt az „értés” kulcskérdés. Mert azok a csoportok, amelyek a mainstream felől populistának/szélsőjobboldalinak szokás nevezni, éppen azt nem értik, ami a mainstream számára mindennél fontosabb. Nem értik például a liberalizmust, és nem értik a jogállamot. Messze nem kielégítő itt azt mondani tehát, hogy „nép versus elit”. Itt azt kell mondani, hogy az egyik csoport fogalmainak és világképének totális nem értése a másik által. Ha így közelítjük meg a dolgot, sokkal többre jutunk, mert egyből elénk tárul maga a folyamat. Az a folyamat, amely az elmúlt évszázadban nagyon súlyosan kikövezte ennek a „nem értési forradalomnak” az útját. A folyamat egyetlen – nem politikai – szegmensét érdemes itt kiemelni.

Ortega y Gasset írja Az „emberi” kiesése a művészetből című szeminális esszéjében, hogy a folyamat a 19. században kezdődik, mégpedig azzal, hogy a „régi” művészettel szemben megjelenik az „új” művészet. A kettőt egymástól az különbözteti meg, hogy a régiben középpontban állnak az (ő fogalmaz így) emberi dolgok, az újban pedig nem. Sőt az új szinte totális tagadása ennek az emberinek. Mindez azt jelenti, hogy kiképződik két, egymástól eléggé elkülönülő réteg. Az egyik, amelyik a művészettől emberi történetek bemutatását várja, a másik, amely úgy véli, hogy a romantikus emberi történetek kora lejárt, és a művészet feladata egészen más.

Mi van, ha jó régen benne vagyunk egy ilyen kettéosztódásban a politikában is? Mi van, ha nem arról van szó, hogy ideológiailag vannak szélsőjobbon bizonyos pártok és politikusok, hanem a világról való értésük mentén? Mi van akkor, ha a mindenkori új egyáltalán nem erősíti meg a mindenkori régit, sőt a régi egyre inkább úgy érzi, hogy a saját életéhez, mint utolsó szalmaszálhoz kell ragaszkodnia a mindenkori új csapásai alatt?

Mindezek nyomán talán megkockáztatható: a globalizáció és a világkormányzás kora nagyjából azt jelenti a politikában, mint amit az emberi kiesése jelentett a művészetben a 20. század elején. S talán épp e miatt rendkívül leegyszerűsítő, mi több: téves a populizmus és a szélsőjobboldaliság egyoldalú és mélyebb magyarázat nélküli címkézése. Nem arról van tehát szó (visszatérve a fő érvre), hogy a populisták szembeállítják a népet az elittel. Ezzel még szinte semmit nem mondtunk. A lényeg az, hogy emberek egy nem jelentéktelen csoportja mikor és miért került egészen más pályára, mint az úgynevezett mainstream.

Messze nem elég tehát „jobb belátásra bírni” vagy elszigetelni a populistákat. Azt kell megvizsgálni, hogy létezésük hogyan következik a modernitásból, azaz a demokrácia uralkodó formájából.