Normális intézményes demokráciában „kérlelésről”, más szempontból „pökhendiség” fölemlegetéséről szó sem lehet, mivel a miniszterelnök-jelölti vita nem kegyosztás, illetve nem politikusi bejelentkezés függvénye. Ami kialakulatlan demokráciákban mindennapos, bejáratott demokráciákban nem fordulhat elő: a potenciális miniszterelnök-jelöltek magatartását nem a pillanat heve formálja, hanem kialakult és működőképes szabályokhoz való illeszkedés. Mindaz, ami Magyarországon a választási kampányok idején a miniszterelnök-jelölti viták tárgyában történik, nehezen volna elképzelhető mondjuk az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában. Vagy emlékezzünk Segolene Royal és Nicholas Sarkozy vitájára, a francia elnökválasztási kampány végén. Ez a vita – újságírók jelenlétében – minden ízében előre szabályozottan, a francia vitahagyományok rendjébe illeszkedően zajlott, s ha valamelyik vitapartner netán ki akart lépni szerepéből, az újságírók azonnal emlékeztették őket, de volt úgy, hogy a jelöltek tették ezt meg önmagukkal. .Mondhatjuk persze, hogy az egy elnökjelölti vita volt, meg hogy az Franciaország, s ettől teljesen különbözik egy magyar miniszterelnök-jelölti viták „hagyománya”.

Valóban. Nekünk is van hagyományunk. Nevezzük ezt „kikényszerítési hagyománynak”. Magyarországon 1990 és 1998 között létezett ugyan valamiféle formális kormányfő-jelölti megméretési ceremónia, de a legesélyesebb jelöltek közötti páros vitát 1998-ban épp úgy kikényszerítették, ahogyan most Bokros Lajos is próbálja tenni. Ma már nyilván kevesen emlékeznek rá: a Horn-Orbán vita megrendezésének szükségességét (egy meglehetősen ellenálló közegben) a Fidesz holdudvarába tartozó civilek sajtóközleménye vetette fel először, s a közlemény nyomán olyan folyamatok indultak be, amelyek eredményeképp Horn és az MSZP behódolt. Az óta Magyarországon ez a hagyomány. Aminek voltaképp két eleme van: a/ a potens helyzetben lévő politikai erőhöz kell „folyamodni”; bizonyos feltételek teljesülése esetén a folyamodónak esélye van kikényszeríteni a számára kedvező opciót, a vitát.

A hagyomány, úgy tűnik erősen beépült a magyar demokrácia mindennapjaiba, mert szemmel láthatóan senki nem gondolja azt, hogy a „kényszerítéssel” elért vitával bármi baj volna. Ráadásul ma már ott tartunk, hogy ismét aggódni kell: egyáltalán lesz-e vita? Továbbra is ott tartunk, hogy a győzelemre esélyes párt belátására van bízva, hogy mi és hogyan történik majd. Rendkívül kétséges megközelítés azonban, ha a miniszterelnök-jelölti vitákat pusztán az aktuális erőviszonyok függvényeként értelmezzük, s ebből fakadóan kifejezetten téves úgy felvetni a problémát, hogy „biztos győzelme tudatában a Fidesznek és Orbán Viktornak egyáltalán mi szüksége van egy bárkivel létrejövő nyílt színi vitára”.

Nos – ismételten hangsúlyozhatjuk – ha a Fidesz és Orbán esetleg úgy is dönt, hogy nekik nincs szükségük, annál nagyobb szüksége van Magyarországnak. S ez itt korántsem fennkölt szólam. A miniszterelnök-jelölti vita ugyanis nem csupán önmagáról szól, hanem egy demokratikus politikai alapintézményről. A rendszerváltás során kialakult intézményfelfogás (csak a parlament és a pártok számítanak valódi intézményeknek) ennek belátásra teljesen alkalmatlan, mert „minimalista” és nem foglalja magába a normákat és a szabályokat. Ugyan kinek tűnik fel, ha a miniszterelnöki vitáknak nincsen szabályozott rendje és ez által normarendszere, s e hiátus eredményeképp a magyar demokrácia – minden formai hasonlósága ellenére – mégis távol van a nyugati modellektől?

A pártok közötti különalkukra bízott vita-előkészítés és –szervezés üzenete az, hogy az előre lefektetett normáknak itt vajmi kevés szerepük van, azaz a magyar demokráciában a pártokon kívül valódi intézmény nincs is. Ez azonban roppant súlyos és komoly következményekkel járó vélekedés. Ha ugyanis a viták lebonyolítását rábízzuk az aktuálpolitikai érdekekre, akkor sohasem lesznek olyan normáink, amelyekben a választók felismerhetnék magukat, s amelyek csillapítanák a politikai versenyt. Ha továbbra is pártpolitikai szereplők fognak „könyörögni”, illetve a „kegyosztók” fognak feltételeket szabni, akkor változást remélni teljességgel lehetetlen.

Ám azt is látnunk kell, hogy mindez csak jámbor óhaj, amíg nincs valós politikai és társadalmi érdek egy a viták szabályozására létrejövő szervezet (mondjuk egy Miniszterelnöki Vitákat Előkészítő Országos Testület) létrehozatalára. Az orientáló szabályokat és normákat nem várhatjuk ugyanis maguktól a pártpolitikai szereplőktől – ez pontosan olyan volna, mint futballcsapatoktól várni, hogy a szabályokon őrködjenek, a bírókat pedig kivonni a forgalomból. Egy ilyen független és tekintélyes testület alapításától pillanatnyilag fényévnyire vagyunk ugyan, de akkor is beszélnünk kell róla. Az ugyanis, hogy a nyilvánosságban senki nem veti fel ennek szükségességét, maga is sajátos tünetnek tekinthető. Annak a tünete, hogy valójában fogalmunk sincs hogyan is akarjuk visszaszerezni a politika elveszített tekintélyét. Egy dolog annak megállapítása, hogy a pártok eljátszották a választók bizalmát, és egy másik, hogy milyen megoldási javaslataink vannak a bizalom helyreállítására. Az egyik – és a pártok által követett – recept, hogy „mostantól majd jobban kormányzunk”. Nem hallani viszont érdemi javaslatokat a szabályalkotó-intézményalapító tevékenység megerősítésére. Ami nélkül nincs bizalom, nincs demokrácia és – igen – nincs kapitalizmus!

A miniszterelnöki viták kaotikus témájában valójában minden problémánk veleje mutatkozik meg: az össznépi érzéketlenség a világos szabályok meghozatalára. Miközben tehát meggyőződéssel vallom, hogy a miniszterelnök-jelölti viták intézményes megszervezése és szabályainak megalkotása a magyar demokrácia egyik fontos kihívása, azzal is tisztában vagyok, hogy egyben „állatorvosi lova” is, hiszen itt is csak akkor lesz változás, ha létrejön egy olyan politika körüli társadalmi közeg, amely intézményes szabályozás után kiált. Ha ilyen nem jön létre, a világon semmi nem változik, mert nem is kell változnia. Címbéli kérdésünkre a következő a két pontos válasz adható: 1. Evidens, hogy miniszterelnök-jelölti vitára szükség van, de a vita nem könyöradomány; 2. Evidens, hogy Magyarországon ma is a vita kierőszakolásának hagyományában vagyunk, ami rövidtávon talán hasznot hoz az adott párt(ok)nak, de középtávon a demokráciát nem lendíti előre. Ha élhetőbb demokráciát akarunk, akkor – szabályok és normák alkotására – új intézményes közegeket kell létrehozni és ezek kezébe kell letenni a viták szervezését.