Ez nem a fejlett Nyugat-Európa, ahol a tartós és kényszeres szembenállás (mint például a 20. század nagy részének Hollandiájában vagy egy részének Ausztriájában) megteremtheti a belátást a kormányzati konszenzus intézményesítésére. Ez Magyarország, ahol mindenkinek megvan a maga lesújtó véleménye riválisáról, ahol a belső szentélyekben egészen más hangzik el, mint amikor „illetéktelen” fülek is hallják, ahol talán létezni sem tudnánk a magunk különbejáratú ellenfél-stigmái nélkül. Ám ezt nem azért mondjuk, mert hiszünk a ráolvasásban és a politika hirtelen megjobbításában.  A szereplők nem véletlenül olyanok, amilyenek. A legtöbbször – talán maguk sem tudják – a hagyomány-diktálta magatartáskészlet alapján cselekednek. S ebben a hagyományban nem csupán ők részesek, de maga a társadalom egész népessége is. Évtizedről évtizedre öröklődik ez a hagyomány és a hozzá szorosan kapcsolódó magatartáskészlet, amely nem különösebben nyitott a mélyebb megértésre, ám sokkal érzékenyebb a jól hangzó, a saját tábor identitását biztosító felületi összehasonlításra és nagyotmondásra. Egy szemleíró nemrégiben Orbán Viktort Gömbös és Imrédy örökösének nevezte, s vele szemben – szinte pozitív példaként – állította Horthy Miklóst, a néhai kormányzót. Ami természetesen egy lehetséges megközelítés, csak éppen semmit nem tesz hozzá ahhoz, hogy megértsük: valójában kik között és miért lobog napjainkban a politikai harc? Mert hiszen a mai Magyarország konfliktusait a 30-as évek felől értelmezni nem kecsegtet sok jóval a tekintetben, hogy valóban megértjük mai problémáinkat.

Ám ahogyan a politikai osztályt sem kívánjuk a sarokba állítani, nem gondoljuk, hogy a – szerintünk – rosszul elemző szemleírókkal baj lenne. Egy szempontból bizonyosan nincs velük baj: vállalják, amit gondolnak. Egy másik szemleíró a napokban éppen azért marasztalta el Bokros Lajos egy interjúját, mert szerinte a volt pénzügyminiszter nem eléggé hercig a Fidesz kritikájában. A szerző maszatoláson éri tetten Bokrost, aki minden lehetséges módon körbeírja a mai bajok forrását, a Fideszt, de nem nevezi azt néven.  Való igaz: Magyarországon inkább az előbbi magatartás és elemzési attitűd hiányzik, ami – akármi is a véleményünk róla – baj. Baj, mert semmilyen politika nem lehet tartósan sikeres, ha sokan a nevükkel és a tevékenységükkel nem állnak ki mellette. Ez a fejlett nyugati kultúra egyik nagy vívmánya a sok között. Nálunk – különösen most és kormányoldalon – nagyon kevesen vállalják nyíltan és következetesen kormánybarát véleményüket. Egyetértünk tehát azokkal, akik hiányolják a gerinces kiállásokat. Megértjük a miniszterelnök kifakadásait, amikor arról beszél, hogy szerinte a magyar értelmiség nem kellő eréllyel áll ki az ő politikája mellett. Ezt a jelenséget a kormány fejeként megélni bizonyára rendkívül lehangoló. Többek között ez is hiányzik a magyar hagyományból: a kormánytámogatás kultúrája. Ezt a jelenséget találóan nevezi egy magyar történész az elsöprő kisebbség szindrómájának, utalván arra, hogy a mindenkori parlamenti kisebbségek Magyarországon erkölcsi fölényhelyzetben voltak, hiszen rendelkeztek a kormányok teljesítményét relativizáló, parlamentárisan ugyan nem érvényesíthető, ám mégis alapvető tömegtámogatással.

Sok minden torlódik tehát össze a mai Magyarországon, a leginkább talán egy fojtogató hagyomány, amely szinte lehetetleníti, hogy a „dologról magáról” beszéljünk. Mert senki ne gondolja, hogy a vita demokraták és antidemokraták között zajlik. Minderről persze elég meggyőződnünk Kóka János honlapját olvasva, aki – nemes egyszerűséggel – megjegyzi, hogy a maga részéről demokratikus pártnak tartja a Fideszt. Nagy kérdés, hogy ez a magyar baloldalon általános kiindulópont-e. Ha nem (mint sejtjük), akkor gyaníthatóan nehezen lehet majd feloldani azt a paradoxont, amelyet említettünk, azaz roppant nehéz lesz eljutnunk az együttműködés kultúrájához. S a tévedések elkerülése végett, az együttműködés nem zárójelbe tétele és feloldása a különbségeknek. Ne féljen ettől senki! Nem lehet és nem is szabad elmosni a különbségeket, ahogyan erre Bibó István már 1945-ben figyelmeztetett. Egy elhazudott konszenzus mindennél többet árt. Az együttműködés valójában az elfogadással kezdődik, amikor feltételezzük az ellenfélről, hogy épp úgy konstruktív, és a jót keresi, ahogyan mi. Ilyen egyszerű ez.

Pontosabban, akkor lenne ilyen egyszerű, ha lenne ilyen hagyományunk. Mivel azonban nincs, alig tudjuk felmérni is, hogy egyáltalán milyen kérdésekben kellene nyitottabbá válniuk egymás iránt az ellenérdekelt feleknek. Hadd mondjunk csak egyet: magának a gazdaság fogalmának az értelmezését. Feltűnő és döbbenetes, hogy a mai Magyarországon valójában nincs vita magáról a gazdaság fogalmáról és természetéről. Szinte csak dogmák vannak. Holott nyilvánvaló, hogy a mai baloldal a makrogazdaság, a jobboldal a mikrogazdaság felől közelít a gazdaság világához. Az előbbi kulcskategóriája a GDP, az utóbbié a gazdasági szereplők közötti bizalom. Közös lehetne bennük, hogy mindketten a versenyképesség növelésének lehetőségeit keresik, de alkalmazandó eljárásaik nagyon messze vannak egymástól.

Nem az a gond azonban, hogy ezek a különbségek léteznek, hanem az, hogy – mivel a gazdasági disputa nem része a hagyománynak – alig érdekelnek valakit. Márpedig ez alapvető kérdés és vitatéma lehetne, mert e két gazdaságfilozófiai, sőt gazdaságetikai koncepciónak alapvető kihatása van a jelenleg követett politikai irányvonalakra is. Ma még csekély ennek a rejtett vitának a közéletformáló hatása, de meglátásunk szerint egyre inkább ez és az ehhez hasonló viták lesznek az igazán értelmes viták. A 30-as évek „zsarnoki” magyarázó elve addig lesz életben, amíg elemzők, értelmiségiek, és mi mindannyian egy vesztes országot vizionálunk, s vitáinkkal és stigmáinkkal pontosan úgy teszünk, hogy vesztes is maradjon.