Itthon azonban a polgári bal, a harmadikutas szociáldemokrácia gondolata kezdettől gyanús. Mintha a baloldaliságnak lenne egy örök és kanonizált változata, s a magyar szociáldemokrata ismérve az volna, hogy ehhez az „örök” baloldalisághoz (ha tetszik: az osztályelvű munkáspolitikához) kötődik. A neokonzervativizmustól tanuló magyar baloldaliság Magyarországon (ellenfelei, de a régi vágású baloldaliak körében is) szitokszó. Gyurcsány Ferenc kormányzásának deficitje, hogy ez eddig nem tudta hitelt érdemlően elmagyarázni és bizonyítani, hogy a baloldal és a piacelvűség nem egymást kizáró fogalmak. Talán azért sem, mert Magyarországon a polgári baloldali gondolkodás – egy szűk teoretikus kört leszámítva – nem tudta igazán kiforrni magát, ami talán annak is „köszönhető”, hogy elveszítette fölbukkanásakor fellelhető jelentős érzelmi és integráló erejét. Márpedig érzelmi integráló erő nélkül – érzésünk szerint – nem lehet semmilyen reformprogramot sikerre vinni.

Akármennyire is szeretnék tehát elhitetni a gazdaságmenedzselő technokraták: egy adott politika erejét nem csupán (sőt talán nem is elsősorban) az adja, hogy az általa helyesnek tartott reformokat gőzerővel megvalósítja. Ha pusztán ennyiből állna a politika, akkor Magyarország prosperáló ország lenne, hiszen politikai vezetőinek csak fel kellene ismerniük, hol szorít a cipő, és a gondok orvoslására pragmatikus megoldási javaslatokat kellene kidolgozniuk. Akkor talán a most a népszavazáson szőnyegen lévő kérdéseket is sikerült volna – népszavazás nélkül is – optimálisan megoldani. Csakhogy a politika ennél lényegesen többet vagy mást jelent. Egy sikeres politikának támaszkodnia kell valamilyen érzelmi azonosulásra is.

A polgári baloldaliság programja kezdetben pontosan ilyen azonosulást jelentett azok számára, akik Gyurcsány Ferencet a hatalom legfelső csúcsára segítették. 2004-ben ugyanis nem a nagyrendszerek reformjával fellépő, országmegújító Gyurcsány lett a befutó, hanem az, aki erős emocionális hatást kiváltva az MSZP versenyben tartását ígérte az akkor beláthatatlan távolságban lévő FIDESZ-szel szemben. Azért lehetett érzelmileg azonosulni vele, mert koherens pártmegújító programot ígért, s azt, hogy visszahozza a sírból a mérkőzést a romokban heverő baloldal számára.

A polgári baloldal pártpolitikai víziója azonban nem tudott pontosan alakot ölteni a kormánypolitikában. Meglehetősen sajátos, hogy nem sokkal a népszavazás előtt – a népi részvények programjával – jött elő újra a polgári baloldaliság régóta elejtett programja, s ez mintha azt jelezné, hogy ami korábban történt, az nem a polgári baloldali gondolat jegyében történt. Amikor ezt állítjuk, természetesen tudjuk: mást jelent kormányozni és más ellenzékből politizálni. A világban számos kormány cselekszik népszerűtlen dolgokat. De az is tény: nem mindegyik kormány veszíti el ettől társadalmi támogatását. Ezt a jelenséget hívja Kornai János egy több, mint tíz éves (nem sokkal Bokros Lajos működése után íródott) cikkében „szemben az árral” effektusnak. Kornai kérdése az, ami akár a miénk is lehetne: mikor szabad egy politikai vezetőnek szembefordulnia az árral? Vagy másképpen: „szabad-e egy reformot keresztülerőltetni, ha a lakosság igen nagy része ellenzi?”. Nem ideológiai messianizmus-e, ha (baloldali) politikusok szembeszállnak a közvélemény nagy részével? Kornai szerint előállhatnak olyan helyzetek, amikor a kormányoknak – igaz feltételekkel – vállalniuk kell, hogy a közvélemény domináns akaratával szembefordulva cselekednek.

Három ilyen feltételt sorol fel: