Trianon 100 emlékév margójára

Trianont nem sikerült feldolgoznunk (bármit is jelentsen ez). Ehhez kevés volt ez a száz év. De legyünk méltányosak önmagunkkal: valójában nem volt erre száz évünk, de még csak hetven sem, leginkább csak harminc. Az első húsz év a tagadás szakasza volt, az azt követő negyvenöt pedig az elfojtásé, a rendszerváltás után viszont szépen felszínre törtek a lefojtott feszültségek. De önkéntelenül is idekívánkozik a „nemzetlélektani” (ál)kérdés, hogy lehet az, hogy eltelt egy évszázad, és még mindig nem vagyunk túl a trianoni krízisen, még mindig ennyire lüktető a jelenléte a mindennapi közbeszédben, és még mindig ennyire forró gyújtópont a közgondolkodásban. A válasz keresése a „kicsi” és a „nagy” dialektikájának erdejébe vezet el minket. 

A birodalmiság, a toposz és a rugók

Nyilván sokat halljuk, hogy ugye nem a méret a lényeg, de hát minden nép, NAGY nép akar lenni, minden nép dicső múltra vágyik, mely a nagyság felé vezető út évszázados ívét festi fel, a birodalmiság-tudat pedig talán a legerősebb kohéziós erő volt mindig is a történelem során, és a jelenkor Magyarországán is a legjelentősebb törésvonal – még ha elsőre nem is tűnik annak – a „merjünk kicsik lenni” és a „merjünk nagyok lenni” paradigma között húzódik. Trianon volt az a történelmi pont ahol a birodalmi lét megtört, de a belőle fakadó szuperioritás-érzés megmaradt, és az ebből eredő feszültség az azt követő huszonöt év minden politikai döntését meghatározta, és a közgondolkodásnak is pregnánsan irányt szabott. Aztán az azt követő két diktatórikus rezsim szépen lefojtotta ezt a feszültséget, de a birodalmiság rugói tovább mozogtak, csak épp a revizionizmus lett lecserélve az internacionalizmusra. A rendszerváltást követően aztán akadálytalanul tört felszínre a kicsi/nagy szemléletmód töréséből fakadó feszültség, új mintázattal, eltérő színezetben, de tulajdonképpen azonos katalizátorral, és ez máig hatóan meghatározza a politikai küzdelem formáját és fegyvernemét, ami kihat a politika történelemszemléletétől kezdve a geopolitikai stratégiáig mindenre. 

Az egyik oldal történelemszemlélete irtózik az idealizált toposzoktól, igazodva a német, skandináv gyakorlathoz, fontosnak tartja a múlt kevésbé dicsőséges, mi több, önvizsgálatra okot adó szeleteit is beemelni az emlékezetpolitikába, sőt, gyakran ezekre fekteti a nagyobb hangsúlyt, mondván így tanulhatunk a történelemből, így kerülhetjük el a múlt hibáit. Ebből a szemléletmódból egyenesen következik a mérethez fűződő hideg viszonyulás, és a „merjünk kicsik lenni” szemlélet, még akkor is ha ez egy meglehetősen rögös út. 

A másik oldal viszont nem mond le a himnikus múlt felelevenítéséből fakadó kohéziós erőről, a történelem szentimentális megközelítésével operál, nem érdekli a történeti hűség vagy a többdimenziós megközelítés. Szabadon szelektál a múlt eseményeiből, és egy olyan múlt-narratívát állít elő, mely a birodalmiság utánérzésére apellál, és ennek megfelelően úgy tekint Trianonra, mint ahol elvettek tőlünk valamit, amit viszont mi morálisan sohasem fogadunk el (még ha ebből nem is következik irredentizmus), és erre a deprivációs érzésre alapozza azt a romanticizáló politikát mely a dicsőséges múltból mutat az ismét naggyá váló nemzet jövője felé. Ennek a narratívának az is kezére játszik, hogy amikor a fiatalok Trianonról tanulnak (ez megérne egy külön misét), illetve amikor a szüleik, nagyszüleik elbeszélései (ez is), vagy esetleg utazásaik során szembesülnek azzal, hogy mekkorák voltunk, és mekkorák lettünk, akkor generációnként szépen újratermelődik a megfosztottság érzése, tehát száz éve minden generáció átéli (kicsiben) a trianoni krízist. Részben ezek miatt talál nyitott fülekre és nyitott szívekre a „merjünk nagyok lenni” imperatívusza. Ebből egyenesen következik, hogy a mai jobboldal sokkal nagyobb emocionális kapcsolódási felületet biztosít a szavazói számára, ami egy lojálisabb, koherensebb, elkötelezettebb választói tömböt generál. 

Ez persze korántsem jelenti azt hogy ezt a vonulatot csupán a szavatszerzés vágya hajtaná; valójában ez a szemlélet legbelsőbb lényegéből fakad. A másik oldalt pedig még véletlenül sem érheti ez a vád, mivel ez az út épp azért rögösebb, mert a”kicsinek lenni” messze nem olyan vonzó állapot, és jóval nehezebb ebből a paradigmából identifikációs faktort teremteni. Ugyanakkor nem lehetetlen. A kicsinységből fakadó diszkomfort érzést akkor lehet eliminálni, ha víziók szintjén egy sokkal pregnánsabb országstratégiával párosul. Láttunk erre jó példákat, Svájc, Hollandia, Finnország. Ilyen konzisztens országstratégia nem született, és emiatt az ellenzéki oldal a politikai küzdelem szinte összes színterén hátrányba került (nyelvpolitika, szimbolikus politika, tematizáció, identitáspolitika, mozgósítás) 

Az emlék, az év és a kampf

Van tehát két mereven egymásnak feszülő szemlélet, van egy végtelenül polarizált közéletünk, és van egy emlékévünk, amely egy száz évvel ezelőtti nemzeti sorsfordító eseményt hivatott felidézni. Ha felkerestük volna a NER felkent jósnőjét egy évvel ezelőtt, és rákérdeztünk volna, hogyan is fog festeni ez az emlékév, akkor egy meglehetősen elszomorító képet vizionált volna, melynek hosszmetszetének felső rétege a szekértábor logika mentén alakuló ütésváltásokból állt volna, melyben minden arra futott volna ki, hogy az egyik oldal az érzéketlen hazafiatlan kozmopolita, a másik oldal a múltba révedő, ostoba irredentizmus bélyegét süthesse ellenfelére, az ezalatt húzódó rétegben még mindig szekértáborok mentén, de már virulensebb, szakmai zsánerű viták zajlanának.

Nos, nem így alakult. A felszíni ventilláció elmaradt, és ugyan nem állíthatjuk, hogy átadta a helyét a higgadt, szakmai közéleti vitáknak, de azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy az emlékév az előzetes elvárásokkal ellentétben igencsak fékezett habzású lett. De vajon, egy elvesztett önkormányzati választás után, a kultúrkampf kellős közepén, egy dekonjunktúra küszöbén, miért hagyott ki a kormányoldal egy ilyen ziccert, miért hagy ki egy olyan ütközetet a szimbolikus politika szinterén, amelyben egyértelmű helyzeti előnye van, és amelyet – a saját szempontjából – nem tud elveszíteni. Ha erre keressük a választ, akkor a nyomok a geopolitika boszorkánykonyhájába vezetnek. 

Nem nehéz belátni, hogy a magyar geopolitika súlypontja a V4-stratégiára helyeződik, kiváltképp, ha az uniós taktikai színteret vesszük alapul. Erre több tucatnyi kevésbé szembetűnő kormányzati döntés, és megannyi kijelentés enged következtetni, de ha tisztább képet akarunk kapni a V4-stratégia szerepéről a külpolitikában, akkor egy ennél közvetlenebb forráshoz kell fordulnunk, méghozzá kormányfő tusványosi beszédei igazíthatnak útba minket. Ezekből a beszédekből az derült ki (néha közvetett, de néhol nagyon is explicit módon), hogy hatalmas reményeket fűz ehhez a stratégiához, és ezen a ponton kapcsolódik össze a múltértelmezés (birodalmi nosztalgiája) a geopolitikával. Orbán a térség egyre szorosabb együttműködésében látja annak lehetőségét, megemelje saját súlyát a nemzetközi döntéshozatalban; ha a V4 országok egységesen lépnek bizonyos ügyekben akkor Magyarország eredeti jelentőségénél sokkal nagyobb hatást tud gyakorolni az Unión belül (persze a másik három ország is). Már 2011-ben Közép-Európa összenövését vízionálja, és ehhez olyan képzettársítások is tapadnak, hogy az új európai gazdasági korszaknak súlypontja nem Nyugaton lesz, hanem Közép-Európában, illetve ez a régió lesz Európa növekedési motorja. A lényeg azonban az, hogy Orbán önálló pólust akar képezni Európán belül, és ha eltekintünk az ehhez tapadó – kissé elrugaszkodott – elképzelésektől, ez kisebb zökkenőkkel, de sikerül is neki. 

Viszont egy turbulens Trianon emlékév könnyen megmérgezheti ezt az együttműködést, ezért a miniszterelnök gondolkodás nélkül beáldozta az amúgy sok haszonnal kecsegtető belföldi szimbolikus küzdelmet, a geopolitikai célkitűzések oltárán. 

A szaldó, a fogódzó és a fény

Rendben, akkor most már van egy – külpolitikai érdekek miatt – takaréklángra állított emlékévünk, és van két egymásnak feszülő emlékezetpolitikánk, melyek köszönőviszonyban sincsenek egymással, de – visszatérve az eredeti kérdéshez – hányadán is állunk Trianonnal így száz évvel a diktátum után, hogy gazdálkodtunk a szabad diskurzus harminc évével? Erre persze könnyedén rávághatnánk, hogy pocsékul. De azért van egy fogódzó, amibe belekapaszkodhatunk – mint fuldokló a mentőövbe, amivel fejbevágták. Augusztus huszadikán átadtak egy Trianon-emlékművet az Alkotmány utcában. Ez az emlékmű merőben más mint az eddigiek. A formák, a felületek, a fénykezelés, a térhasználat és a tájolás olyan koncepcióvá állnak össze, melynek szellemisége szembemegy minden korábbi Trianon-ábrázolással. Az összes eddigi Trianon-emlékmű jól példázza, hogy hogyan gondolkodtunk/gondolkodunk Trianonról, ez az emlékmű pedig azt szimbolizálja, hogy hogyan kellett volna gondolkodnunk róla. Az eddigi emlékművek kizárólag emocionálisan hatást gyakorló statikus művek voltak, didaktikus közvetlenséggel sulykolva, hogy hogyan is kell viszonyulni Trianonhoz, ezzel szemben ez az emlékmű egy sokdimenziós térélmény, amit nem tudsz anélkül befogadni, hogy be ne hatolj, és belülről kifelé tekintve pedig épp azt a monumentális épületet tekintheted meg, ami az egykori birodalmi lét legpregnánsabb (tárgyi) megnyilvánulása; egyszerre hat emocionálisan, intellektuálisan és szenzuálisan. Ebben az értelemben pusztán az emlékmű létrejötte is egy áttörés, de hogy lehet-e ebbe többet belelátni, például, hogy ez lehet a határpontja egy új Trianonértelmezési paradigmának, az leginkább attól függ hogy milyen szándék mentén született ez az emlékmű. Pusztán csak arról van szó, hogy a geopolitikai érdekek mellékterméke az emlékmű, vagy valódi szemléleti innováció van mögötte. Nincsenek illúzióim, de azt kívánom mindannyiunknak, hogy ez utóbbi legyen az igaz.