1. A demokrácia a pártpolitikai pluralizmus rendszere, szinte lételeme, hogy a döntések politikai alkufolyamatokban szülessenek meg. Olyan horderejű reformokhoz azonban, amelyek Magyarországon ma is (mint történelmünk során szinte mindig) esedékesek, nem elegendő fundamentális alap egy koalíciós kormány belső alkumechanizmusa, illetve az ellenzék tradicionális reform-oppozíciója. A reformok ebben a pártpolitikai közegben szükségképpen deformálódnak, átütő sikerükben reménykedni lényegében öncsalás. A jelenlegi helyzeten túlmenően a magyar történelem reformperiódusai is arra tanítanak, hogy Magyarországon, ha voltak reformok, azokat a politikai részalkuk fölé emelkedő felvilágosult reformszellem vezette be (nem véletlen ma a gyakori példálózás II. Józseffel), ám ez a reformszellem az esetek nagy részében szembeütközött a „tömegek” reformsérelmeivel, és rövid időn belül vereséget szenvedett.

Az elmúlt években a koalíciós kormány igyekezett összehangolni a pártpolitikai érdekeket és a reformszellemet. A kísérlet legjobb esetben is torzóban maradt, noha egypárti keretek között a folytatását ígérik. Ebben a helyzetben nagy a kísértés, hogy a reformok „leállására” rossz válaszok szülessenek. Holott – akármennyire nehéz ezt belátni – talán a legfőbb „felelős” maga a pártpolitikai alkumechanizmus, amely egyáltalán nem tűri az átfogó nagy reformvíziókat, annál inkább a parciális érdekeket.

2. De a reformok sikerre vitelére – mint az európai példák is mutatják – még egy szűkös pártpolitikai mozgástérben is van lehetőség. Ehhez azonban a reformokra felesküdőknek megfelelően körül kell bástyázniuk politikájukat. Azaz nem pusztán a parlamenti, hanem a társadalmi többségre is támaszkodniuk kell. Ennek a társadalmi többségnek a megkeresését azonban szinte lehetetlenné tette és teszi a félelem a „populizmustól” vagy másképpen a „néptől”. A reformkormányzás így sajnos társadalmi támaszték nélkül maradt, és le kell mondania azokról a társadalmi energiákról, amelyek abból a jóváhagyásból fakadnak, amelyre csak egy a reformok ügyében tájékozott társadalom adhat meg. De a társadalom reform-jóváhagyásának elmaradásán kívül van egy ennél súlyosabb következmény is: a magyar társadalomban nem alakult ki semmilyen értékelő mechanizmus a reformok – hogy úgy mondjuk – tárgyszerű értékelésére. Mindez a lehető legnagyobb csapás egy reformpolitika számára, amely azon áll vagy bukik, hogy az emberek érzékelnek-e valami jót az őket érintő változásokban.

A reformpolitika együttesen jelenti a reformok belső tartalmát és a hozzájuk kapcsolódó széleskörű eljárásokat. A 2006-ban megalakuló második Gyurcsány-kormány vezette reformfolyamat sajnálatos hiátusai (a kezdettől fogva meglévő tartalmi hiányosságai mellett), hogy a reformok megvalósításával párhuzamosan nem dolgozott ki (vagy nem tudott érvényesíteni) megfelelő és hatékony „reform-indokló” eljárásokat. Túlságosan elhitte, hogy a „jó” reform önmagáért beszél, s azokat mindenki megérti. Lemondott arról, hogy szimbolikus felhatalmazást kérjen hozzájuk, és társadalmi szerződést kössön! Nem azt kifogásoljuk tehát, hogy a kormány rosszul kommunikált, hanem azt, hogy nem fordított kellő gondot a reformokkal kapcsolatos járulékos, ám roppant fontos feladatok elvégzésére, s nem kezdeményezett olyan új eljárásokat, amelyek a reformkormányzásnak új legitimációt adhattak volna. Így pedig – talán akarata ellenére – lemondott egyik legfontosabb támasztékáról: a közvélemény széles körének támogatásáról, s „visszautalta” a reformokat a már említett pártpolitikai alkuk erőterébe. A folyamat legrosszabb következménye, hogy a nagyon is szükséges társadalmi, politikai és gazdasági reformok – a magyar hagyományokat szorosan követve – ismét nem indultak be, és sokan nem is értik, hogy mi végre ez az egész „reform-hókuszpók”.

Ebben a helyzetben a megoldást a helyzet világos elemzésében és megértésében látjuk. A reformokat nem az ellenzék, s még csak nem is a felheccelt társadalom, vagy (újabb értelmezés szerint) a koalíció bizonyos körei torpedózták meg, hanem az, hogy a reformok nem tudtak kitörni a kormánypártok alkurendszere által determinált belterjes erőtérből. Erre a helyzetre nem megfelelő (mert sekélyes) válasz a felháborodás, a reform úgynevezett akadályozóinak kigúnyolása vagy kitessékelése a demokratikus konszenzus keretei közül. Ez a magyar történelem megszokott rossz reflexióinak „újraelevenülése”. Egy mindent megoldó eljárás persze nincs, ám mégis törekedni lehet egy olyan helyzet megteremtésére, amely a reformokat – korrigálva a pártpolitikai rendszer egyoldalúságát – „kiveszi” a pártpolitikai alkuk sorából, és valóban a súlyának megfelelő rangra emeli. Ehhez belátás, bölcsesség kell, s főképpen egy előzetes felismerés: a reformok elenyésznek, ha akár a mostani, akár pedig egy újabb kormány kizárólagos „fennhatósága” alá kerülnek, hiszen épp az a lényeg, hogy egymagában (pláne a másik ellenében) sem az egyik, sem pedig a másik tábor nem tudja ezt a horribilis feladatot megoldani.

Ezzel szemben azt kell látni, hogy a reformoknak azért nem támogatója a magyar társadalom nagy része, mert továbbra sincs tisztában saját helyzetével, azzal, hogy mely területeken és miért kellene radikálisan változtatnia. Sem a rendszerváltás időszakában, sem pedig azóta nem kerültek nyilvánosságra olyan átfogó elemzések, tanulmányok, amelyek feltárták volna a valós helyzetet, s ezért a reform valahogy mindig idegenül és kívülről hat az olyan emberek számára, akik egyáltalán nincsenek tisztában a saját helyzetükkel és az ország tényleges állapotával.

Új megközelítést javaslunk tehát a reformok végiggondolásra, s mindenekelőtt új kereteket, ha nem is az ilyenkor szokásszerűen felmerülő nagykoalíciót. A nagykoalíció a téma pártpolitikai végiggondolásából fakadó megoldás lehet. Mi viszont éppen amellett érvelünk, hogy ez a téma fontosabb annál, hogysem a pártpolitika örvényébe kerüljön. Mindezzel – természetesen – nem a pártokat támadjuk, ellenben a reform hatékonnyá válásának újszerű módjait keressük. Mert meggyőződésünk, hogy a reformokban Magyarországon mindenkinek egyet kell értenie. De csak akkor teremthető meg az elvi egyetértés, ha felismerjük: a mostani keretek között nincs esély a sikerre. A kormánynak látnia kell, hogy jelenleg szinte semmi esélye a reformok folytatására, de az ellenzék számára is világos kell legyen – esetleges hatalomra jutása esetén – teljesen azonos szakpolitikai alapproblémákkal fog szembesülni. A Méltányosság Politikaelemző Központ szerint a reform fundamentuma csakis egy új pártközi és társadalmi partnerség lehet, nem pedig egy vagy két kormánypárt eltökéltsége.