Ám ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, és sok ország sok pártja egyszerűen nem fér rá a törésvonalak szabdalta térképre. Az élet nemegyszer bonyolultabb még a legkiválóbb elméleteknél is, és a történelem gyakran hoz felszínre olyan politikai pártokat, amelyek egyes konfliktusok mentén csupán egyes érdekeket, egyes ügyeket, egyes értékeket, egyes elveket, egyes csoportokat képviselnek. E rendszerint nagyon karakteres, regionális, kisebbségi, hivatásrendi, vagy más módon rétegpártoknak általában nincs is az ambícióik között a nagy néppártokra jellemző nemzeti, országos képviselet.

De még ezektől a pártoktól is több szempontból eltér az olyan politikai párt, amelyet történelmi pártnak van szerencsénk nevezni, hiszen az illető párt egy adott történelmi időszak egy adott politikai formációjának tekintendő, amennyiben arra jött létre, hogy az adott korra jellemző némely kihívásokra adjon politikai válaszokat. Ilyen történelmi párt volt például Magyarországon a 48-as, vagy a Felirati párt, amelyek az adott kor viszonyai közepette, az idők során jelentősen átalakulva, a dualizmus közjogi kérdésére rákúszva tartották feladatuknak a korszak elmúltával teljességgel érdektelenné vált konfliktusok képviseletét.

Az ilyen – és más hasonló – történelmi pártok hallatlan fontossággal bírnak egy adott korszakban, de fontosságuk teljes egészében elvész, eltűnik, elillan, mint az ifjúkor, amint az adott történelmi korszak véget ér. Tág értelemben véve természetesen minden politikai párt történelminek tekintendő, csak az a kérdés, meddig tart az a korszak, amelyben az adott párt fontosnak, relevánsnak, érdekesnek, szükségesnek tartható.

Régóta világos, hogy a Magyarországon pillanatnyilag tevékenykedő politikai pártok között jónéhányat kifejezetten történelminek kell tartanunk a szó fenti értelmében, és ugyancsak régóta tetszik úgy, hogy e pártok között a „történelmiesség” fenti értelme leginkább a Szabad Demokraták Szövetségére és a Magyar Demokrata Fórumra jellemző.

A rendszerváltás két legsúlyosabb pártja még egymás ellen vívta ádáz küzdelmét az 1990-es első szabad választásokon, és akkor semmi sem volt fontosabb az ő küzdelmüknél. Az összes többi párt és valamennyi más politikai formáció csak rangtalan kisegítőszerepben nézte végig, amint e két tábor egymásnak esik, és egymást nem kímélve fog össze bárkivel a rivális erő győzelmének megakadályozására.

Mindkét tömb jelentős szellemi előzményeket hozott és cipelt magával az 1980-as évek ellenzéki mozgalmaiból, és mindkét tábor politikai jelentősége évekkel megelőzte az 1989 körüli fordulatot. De mindkét tábor politikai súlya és szerepe jelentősen csökkent, erodálódott, elhalványult és elsatnyult már alig néhány évvel a rendszerváltozás után.

Más pártok, más szellemi erőterek, más hatalomközpontok fejlődtek ki a korábbi jelentéktelenségből, az utolsókból elsők, a törpékből nagyok, majd óriások lettek, az MSZP és a Fidesz eluralta a politikai mező két oldalát, és az egykori rendszerváltó nagypártok immár legfeljebb csak szövetségesként asszisztálhattak az időközben az ő politikai oldalukra tévedt új nagyok mellett – továbbra is egymás ellen. Ennek az elhúzódó időszaknak ugyanakkor mindkét partnerpárt számára megvolt a maga politikai-történeti jelentősége és szerepe, éppen ezért a nagyok éveken és ciklusokon át érdekükben állónak tartották a hatalomszerkezeti status quo valamilyen szintű és formájú fenntartását, az új kicsiknek pedig nem állt módjukban és erejükben ezen változtatni, továbbá fel sem ismerték, hogy hosszú ideig éppen a változtatás lett volna az érdekük.

Ez a satus quo azonban mára jelentősen, ha úgy tetszik, lassan, de biztosan, mintegy magától, a kegyetlen idő hömpölygő ütemével változott meg. Az MDF és az SZDSZ természetesen továbbra sincs abban a helyzetben, hogy saját jövőjét egyedül meghatározhassa, de a két nagy párt, a Fidesz és az MSZP mára egyaránt abba a pozícióba került, amelyben befolyásolni tudja az egykori szövetséges, a mostanra egyként jelentéktelenné lett kicsiny konzervatív és liberális párt sorsát. A jelek természetesen arra mutatnak, hogy a döntés mindkét esetben – valamivel előbb az egyik, valamivel később a másik párt vonatkozásában – megszületett: volt szövetségeseikre a politikai pólusképző nagyoknak hosszú távon már nincs szükségük.

Megvan a lehetőség az ezen való kesergésre, és van tere a reményvesztettség melankóliájának, sőt a „kétségbeesés méltóságának” is, de minket foglalkoztasson most a történelem kegyetlen ítéletének értéke. Arra a kérdésre kell felelnünk, hogy mindez szükségképpen alakult-e így.

Ha a történelem hegeli értelemben vett cseléről nem veszünk tudomást, továbbá eltekintünk attól a ténytől is, hogy nemcsak a sors ítél, de a sorsról is ítéletet mond a világnézet, és sem a babonák, sem a filozófia, sem a teológia, sem az asztrológia csábító birodalmába nem tévedünk, a politikatudomány szerény eszközeit igénybe véve lehetőségünk van úgy válaszolni, hogy korántsem.

A módszeres politikatörténeti kutatás és az ugyancsak rendszerezett politikatudományi elemzés azt fogja egyértelművé tenni, hogy mind az MDF, mind az SZDSZ saját sorozatos politikai tévedései és hibái nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy e pártok sorsa beteljesedjék, és nem a történelmi fátum, hanem az emberi gyarlóság vezette e pártokat a megszűnés kegyetlen rémének szája elé. Márpedig mindig fennáll a veszélye annak, hogy a nem cselekvő, hivatását nem teljesítő, sorsát befolyásolni képtelen erő éppen erőtlenségében tűnhet el, mint Jónás a cethal gyomrában.

A módszeres elemzés eme tanulságát konstatálva ugyanakkor elhamarkodott volna kijelenteni, hogy mivel e pártok nagyrészt önmaguknak köszönhetik történetük ilyetén alakulását, nincs okunk sajnálkozni afelett, hogy e pártoknak az a sors jutott, amit megérdemeltek. A helyzetet már csak azért is indokolatlan volna ekként beállítani, mert bár voltak idők, amikor a szóban forgó pártokra kevesebb szükség volt, most éppen olyan időket élünk, amikor mindkét párt könnyen találhatna okot magának a létezésre.

A konzervatív politikai mező hosszú ideje lefedetlen, és a hazai politikai erők közül magát a legstabilabbnak állító, mégis sajátosan a legtöbbet változott Magyar Demokrata Fórum nem annyira mai állapotában, mint inkább jövőben remélt formájában – ha nem is képes, de – alkalmas volna az űr betöltésére. Hasonlóképpen van helye a nap alatt egy megújult SZDSZ-nek egy önálló, pólusteremtő, liberális alternatíva markáns megjelenítőjeként – egy darabig.

Még nincs beleírva a történelemkönyvekbe, hogy e két párt parlamenti jelenlétének éppen két évtizedig, az ezredforduló világfordító idején, 1990 és 2010 között kellett tartania.

Ám radikális, országra szóló, nagy változtatás, bölcs erőlelátás és merész kockáztatás nélkül meg fognak semmisülni, mint egykor sokra hivatott, de hivatásukat csak részben beteljesített történelmi pártok. Olyan erők, amelyeknek a história egy meghatározott szakaszában meghatározó szerep jutott, de a korszak végeztével megszűnt az ő szerepük is.

Természetesen az ismert és másutt bemutatott strukturális és a társadalmi nehézségek – mint erről volt alkalmunk többször szólni – nem egyenlően sújtják a két pártot, de ma arra van nagyobb esély, hogy az MDF és az SZDSZ hamarosan egyaránt befejezi történelmi pályafutását, és eltűnik, mintha nem is létezett volna.

Vert hadaiknak ma se erejük, se támogatásuk, se reményük, se bátorságuk, se hitük, se kenyerük.

De holnap már minden az övék lehet. Hogyha akarnak, ha mernek.