Nem így a parlamentáris rendszerekben (vagyis Európában gyakorlatilag – Svájcot kivéve – mindenütt, még Franciaországot is ideértve). A parlamentáris rendszer ugyanis azért parlamentáris, mert a kormány a parlamentben megbukhat, hiszen annak (tipikusan az alsóháznak) bizalmán nyugszik, és ha a bizalom elszáll, akkor vele repül a kormány is, ha pedig potens kormány nem alakulhat helyette, akkor szélnek eresztik magát a parlamentet is. Hogy mikor? Bármikor.

Éppen ezért – bár ez elsőre bizonyosan furcsának, s talán meglepőnek is tetszhet – ha a parlamentáris kormányrendszer belső logikájának következetesen meg akarnánk felelni, akkor egyenesen azt kellene mondanunk, hogy parlamentáris körülmények között nincs is igazán értelme előrehozott választásokról beszélni, mert a klasszikus parlamentarizmus szabályai szerint valójában szinte minden általános parlamenti választás előrehozott választás is egyben. A parlamentáris rendszer tiszteletre méltó logikájának ugyanis – ha következetesek akarnánk lenni – az felelne meg, hogy a hatályos alkotmányban kifejezetten négyévesre szabott időtartamot maximum-időtartamnak tekintsük, és valami olyasmit képzeljünk, hogy a parlamenti választásoknak nem feltétlenül négyévenként, hanem legfeljebb négyévenként kell bekövetkezniük (az alkotmány alapján mindig áprilisban vagy májusban).

A klasszikus parlamentarizmus őshazájában, Nagy-Britanniában a parlamenti ciklus maximumát már jó ideje öt évben szabták meg. Ezen az időszakon belül az alsóház bármelyik pillanatban feloszlatható, nem kell hozzá más indok, csak a miniszterelnök pillanatnyi akarata. Ha a miniszterelnök úgy ítéli meg, hogy egy előrehozott választás kedvezne a pártjának, mert egy gyors választáson több mandátumot tudna szerezni, mint amennyivel rendelkezik (vagy legalábbis annál többet, mint amennyit egy későbbi szavazáskor elérhetne), akkor a maga részéről felkeresi az uralkodót, és formálisan megkéri őt a képviselők házának feloszlatására. E kérést őfelsége természetesen méltóságteljesen teljesíti, és a ház tagjai már mehetnek is kampányolni. A kampány általában nem tart tovább három hétnél, hiszen a következő választást az uralkodó rövid időn belülre (hagyomány szerint egy csütörtöki napra) tűzi ki, és e választások alapján összegyűlt parlament megint legfeljebb öt évre kap mandátumot. Jelezzük, hogy a ciklus megnyitásával a királynőnek ugyancsak nem kell bíbelődnie, mert nem a ciklust, hanem az évadot nyitja meg – minden év őszén, akárkik ülnek (vagy állnak) is a (felső) házban.

Látnivaló, hogy a rendszer eléggé működőképes (mint ahogyan az elnöki rendszer is az), és egy kormányformának általában az tesz jót, ha azokat a szabályokat alkalmazza, amelyek az adott kormányzati rendszerre jellemzőek, és nem vegyíti a különböző formák jellegzetességeit egy logikátlan mixtúrába. Az egyes kormányzati szisztémák nem véletlenül, hanem nagyon is tervezetten és tudatosan fejlődtek olyanokká, amilyenek, és azért tudnak működni, mert olyanok és csakis olyanok, amilyenek – ha fogalmazhatunk így.

Az európai kontinensen az alkotmányok általában négyéves törvényhozási ciklusokat rögzítenek, de ezen az időszakaszon belül a parlamentek többnyire bármikor feloszlathatók. Ezen a ponton kell olyasmit állítanunk, ami valamiért meglepőnek számít a hazai szakértői-elemzői körökben. Azt kell mondanunk, hogy az európai államfők – kevés kivételtől eltekintve – jószerivel ugyanolyan könnyen, rendszerint minden további nélkül, többnyire feltételek és előírások nélkül feloszlathatják országuk parlamentjét (praktikusan a képviselőházat), mint a brit uralkodó. Számos európai országban ehhez nemhogy miniszterelnöki ellenjegyzés, de még miniszterelnöki kérelem, felterjesztés, előterjesztés sem szükséges, és a király, nagyherceg vagy köztársasági elnök akkor oszlatja fel a házat, amikor csak akarja. Van néhány jogrendszer, amelyben erre a szabad akaratgyakorlásra az alkotmány mindenféle megkötések nélküli kifejezett lehetőséget ad. A parlament feloszlathatósága parlamentáris vonás, és a rendszer működőképességének éppen ez a rugalmasság a biztosítéka, aminthogy az elnöki rendszernek pedig éppen a merevség és a rugalmatlanság, vagyis (mindkét rendszerben) a következetesség.

Magyarországon ezzel szemben következetlenség érvényesül, és nem csak ezen a téren. Hogy túl sokáig ne szaporítsuk a szót, kimondhatjuk: hazánkban az országgyűlés gyakorlatilag feloszlathatatlan. Van ugyan két eset az alkotmányban, amely lehetőséget ad a köztársaság elnökének, hogy feloszlatási jogával éljen, de e két esetről nem érdemes beszélni, mert gyakorlatilag sohasem következnek be. Ám – sajátos módon – ha mégis bekövetkeznék a két eset egyike vagy másika, amely a teljes kormányzati csőd és a kormányozhatatlanság valóságos megnyilvánulásaként értékelhető, a köztársaság elnökének csupán joga és lehetősége, de nem kötelessége a feloszlatás. Vagyis a magyar államfő nem tehet semmit, amíg elő nem áll a permanens kormányválság egyik vagy másik nyilvánvalóan feloszlatás nélkül nem megoldható esete, akkor azonban, amikor az elnök végre cselekedhetne, megteheti, hogy nem tesz semmit.

A magyar alkotmány számos hibája közül nem ez a legnagyobb, de ebből a következetlenségből is származhat számtalan probléma a rendszer működőképességére nézve. Érdekességként utalunk arra továbbá, hogy a magyar alkotmány a folyamatból teljesen kihagyja a kormányt, illetve a miniszterelnököt, és ezzel – mint jeleztük – nincs egyedül Európában, de a magyar alkotmány tartalmaz egy – a kommunizmusból ránk hagyományozott – olyan megoldást is, amelyben sem a kormányfőnek, sem az államfőnek nem szán szerepet, s ezzel különlegessé teszi magát a kontinens régi parlamentáris hagyományokkal rendelkező országai körében.

A magyar országgyűlés ugyanis dönthet úgy, hogy feloszlathatja önmagát. A jelenlegi magyar kormányzati szisztémának ez az első látásra különös jellegzetessége lényegében megfelel annak a de facto helyzetnek, amelyre a nyugat-európai alkotmányok szabályokat írnak elő, és a gyakorlatban egyszer már alkalmazódott is hazánkban, igaz, az az országgyűlés még ötéves mandátummal – nem szabadon – választott „parlament” volt, és a módszerrel a rendszerváltás előtti utolsó órákban nem nyertünk sokat, csak néhány hetet. Hogy azután az akadémiai magasságokban tekintélyeskedő alkotmány és a politikai rögvalóság miért klasszikus szabályok betartásával találkozik egymással Nyugaton, és miért nem így van ez nálunk, az igencsak messzire vezető, de ugyancsak érdekes kérdés, amelyre talán lesz még alkalmunk kitérni.

Mindenesetre az kijelenhető, hogy a magyar országgyűlés természetesen csak akkor oszlathatja fel önmagát, ha egyáltalán ülésezik, és akkor nyilván nem, ha hónapokig nyári szabadágon pihen. De parlamentáris körülmények között egy kormány is csak akkor bukhat meg, ha a parlament megbuktatja. Ha nincs parlament, akkor biztosan van kormány. A hosszú nyári szabadág alatt a kormány tehát hevesen dolgozhat, mert a bizalmi kérdés csak akkor vethető fel, ha van, aki felvesse.

„A nyár heves, a kasza egyenes”, és hazánkban általában jelentős események zajlanak a meleg nyárban. De a kormány addig biztosan nyugodt lehet, amíg az országgyűlés össze nem ül. A parlamentnek felelős kormányzás csak ősszel kezdődik újra, és addig a sajátosan hazai kormányzati rendszer, a magyar parlamentarizmus is a megérdemelt szabadságágát tölti.