A tavalyi utolsó két negyedév egy százalék körüli gazdasági növekedése ráirányította a közvélemény figyelmét Magyarország versenyképességének – valójában már 2001 óta tartó (!) – folyamatos romlására. Gazdasági mutatóink (azon belül is a tőkevonzó képességünk és a növekedési rátánk), különösen a velünk együtt csatlakozó posztszocialista országok adatainak ismeretében, valóban tragikusnak tűnnek. Vitathatatlan elmaradásunk a térségbeli versenytársaink és az uniós centrumországok teljesítményétől napjaink átgondolatlan és felelőtlen politikai válságkezelési ígéreteibe torkollott. Habár az adórendszer (és azon belül az adóterhelés átlagos szintje) valóban fontos tényezője egy ország hosszú távú prosperitásának, azonban nem volna szabad megfeledkeznünk a gazdasági növekedés attól teljesen független (szinte meg sem említett) társadalmi – kulturális alapjáról. Ez utóbbiból következik ugyanis a gazdasági szereplők száma és mérete. Az adócsökkentési reneszánsz alig–alig orvosolja a magyar gazdaság talán legnagyobb versenyhátrányát: az elaprózott, forráshiányos, alacsony hozzáadottértéket képviselő KKV-szektor kérdését.

Divatos kifejezés – főként ellenzéki körökben – az országot átható bizalmi válság, melynek inkább politikai, mintsem gazdasági következményeket tulajdonít a hazai közvélemény. A bizalmi válság fogalma leggyakrabban a társadalom túlnyomó többségében a politikai osztállyal szemben érzett ellenszenv szinonimájaként jelenik meg. Ezzel szemben egy ország gazdasági bővülésének legfőbb tényezője a társadalom tagjainak egymás iránti bizalma, illetve annak összesített mértéke, ami – habár közgazdaságilag nehezen számszerűsíthető – a posztindusztriális korszakban (csakúgy, mind hajdan a világgazdaság ipari szakaszában) a legfőbb gazdasági tőkének tekinthető. A bizalmi válság valójában ennek szinte teljeskörű és (Magyarország hagyományainak fényében) tradicionális hiányaként írható le.

A globalizáció legújabb hulláma lassan a kontinens minden országára rákényszeríti az adóversenybe való bekapcsolódást, különösen igaz ez a közép-európai félperiféria államaira. De önmagában egy átfogó (például szlovák vagy észt modell szerinti) adóreform sem idézne elő a hazai gazdaságban korszakváltást, vagyis az elmaradott, viszonylag nagy nyersanyag és élőmunka igényű, valamint magas import vonzatú ipari szerkezetünk átalakulását. Az elmúlt néhány évben emlegetett román vagy szlovák csoda valójában nem tudásipart telepített meg az említett államokban, hanem – néhány közismert példától eltekintve – döntően a centrumországokban – a magas bérszínvonal okán – életképtelenné váló alacsony hozzáadottértékű ipari szektorok félperifériára való kiszervezését eredményezte. Kétség sem férhet a folyamat áldásos makrogazdasági következményeihez az érintett országok tekintetében, azonban a baltikumi gazdaságok nemrég még Szlovákiával összemérhető növekedési rátájának drasztikus lelassulása, és azok komoly egyensúlyi zavarai jelentik a példát a hirtelen kormányzati intézkedések nyomán mesterségesen generált gazdasági csodák átmeneti jellegére. A radikális adócsökkentés általában csak „megelőlegezi” a középtávon egyébként is prognosztizálható GDP-bővülés mértékét, amit egy azt követő gyors recessziós szakasz visszavesz, így számottevő növekedési többletet egy ciklus egészének átlagára vetítve nem képes előidézni (példa erre a reageni adócsökkentést követő recesszió idősebb Bush ciklusában, a Thatcher-korszak végének tőzsdekrachja és ingatlanválsága, vagy a másodlagos jelzálogpiac jelenlegi válsága az angolszász országokban). Ennek tükrében a Magyarország elé ma sokak által példaként állított szlovák és román (vagy egyenesen bolgár, ukrán, szerb) növekedési rátának néhány év leforgása alatt drasztikus csökkenése valószínűsíthető társadalmi alapjaik kifulladása miatt (a ’90-es évek második felében elért relatíve magas hazai bővülési ütem jelenlegi süllyedésének mintájára).

A szakirodalomban spontán társas készségnek nevezett tényező, a kisközösségek létrehozásának hajlandóságát és képességét, illetve a köztük kialakuló kooperáció magas színvonalát jelenti. Ezen – a versenyképesség szempontjából – megkerülhetetlen tényező az elmúlt másfél évszázad legsikeresebb, magasan prosperáló nemzetgazdaságainak (USA, Németország, Ja-pán) társadalmi alapját biztosította. Sajnos ezen készség téren a posztszocialista országok mindegyike hadilábon áll, közülük is leginkább hazánk. A magyar politikai osztály a szociológiai felmérésekből egyértelműen kiolvasható társadalmi bizalmi válság felszámolásával (vagy legalábbis kezelésével) volna képes megalapozni egy majdani tartós növekedési pályát. Az imént említett magas bizalomszintű társadalmak spontán módon képesek gazdasági hálózatokat kialakítani, melyek elengedhetetlenek a nagy tőkeigényű szektorok meghonosodásához (ilyenek például Japán vállalatbirodalmai, a tudás, tőke és technológia-áramlást biztosító keirecu-hálózatok). Ebből kifolyólag azt hihetnénk, hogy a hazánkhoz hasonlóan tradicionálisan alacsony bizalomszintű országok nem lehetnek sikeresek a posztindusztriális korszak keretei között, azonban e közkeletű tévhitre cáfol rá az elmúlt fél évszázad egyik legmagasabb növekedési rátájával büszkélkedő Koreai Köztársaság példája, vagy az EU harmadik legjelentősebb nemzetgazdaságának számító Franciaországé.

A társadalmi bizalom erősítése (és annak részeként a társas készség javulása) egy azzal korábban alig rendelkező kultúra esetében kizárólag a civil hálózatoknak – mint az állami intézményrendszer és a társadalom köztes szférájának – erősítésével és a lokális állami intézmények szerepének tudatos növelése révén (regionalizáció és decentralizáció) legfeljebb közép-távon mozdítható elő. Ebből kifolyólag a sürgető versenyképességi szempontokat figyelembe véve a viszonylag gyors lefolyású, kiegyenlített és egyértelműen sikeres felzárkózási ciklust produkáló országok mindegyike (a nagymértékű adócsökkentéssel szemben) állami szerepvállalással pótolta társadalma kooperációs mechanizmusainak és intézményeinek hiányát vagy alacsony szintjét. (Mindez persze nem cáfolja az adóreform pozitív versenyképességi hatását, de annak elsődleges jelentőségét mindenképpen árnyalja).
Természetesen az elmúlt négy – öt évtized során szakpolitikailag számos módon előidézhető volt egy ország atomizált gazdasági struktúrájának kívánatos koncentrációja, valamint a magas hozzáadottértékű és exportorientált ipari vagy szolgáltatói szektorok megjelenése. Olaszországban az önkormányzatok szakképzési és átképzési szerepvállalása nyújtott kedvező környezetet a középső országrész („a harmadik Itália”) innovatív családi vállalkozásainak növekedése számára (szerszámgép-gyártás, „divatipar”). A Koreai Köztársaság kormányzata (Japán mintájára) évtizedeken át kedvezményes hitelkonstrukciók révén államilag biztosította a prioritást élvező szektorok nagyvállalatainak létrejöttét és fejlődését (hajógyártás, szórakoztató elektronika). A tradicionálisan államelvű francia politikai osztály a közigazgatási és állami vállalati szférát „töltötte fel” az ország elitegyetemein végzett legképzettebb fiatalok csoportjaival, hogy a központi tervezés kidolgozásának és végrehajtásának szakmai színvonalát ugrásszerűen emelje, valamint számottevő állami forrásokat juttatott az újgazdaság szektorainak (ez utóbbi törekvés eredménye a francia űrprogram vagy a „gall” repülőgépipar).

A Méltányosság Politikaelemző Központ Magyarország jövőbeni versenyképessége szempontjából alapvető hiátusnak tekinti, hogy a hazánkat irányító politikai osztály élesen szembenálló csoportjai még mindig a minimális állam vagy erős Magyarország, progresszív közteherviselés kontra egykulcsos adórendszer fogalmi párjaira szeretnék leegyszerűsíteni a globalizáció évtizedei alatt végbemenő sokféle és összetett modernizációs modellt. A rendszerváltozást követően hazánkban (miként térségünk jelentős részében) a Mediterrán térség vagy Kelet-Ázsia korábbi sikeres felzárkózási trendjével ellentétben egy fordított államtalanítási folyamat zajlott le, melynek során a mindenkori kormányzat az állam gazdasági funkcióit leépítette, míg a kialakult neoliberális viszonyok szociális tompítására annak jóléti funkcióit igyekezett (akár a nemzeti vagyon magánosításából származó költségvetési bevételek felélése árán is!) megőrizni. Mindez élesen szembe helyezkedett a felzárkózó, félperiférikus országok gazdaságilag aktív, de jóléti szempontból (viszonylag) passzív állammodelljével. Az MPK álláspontja szerint az elmúlt fél évszázad (egymástól jelentősen különböző) felzárkózási mintái egyben mindenképpen megegyeznek: sikeres gazdasági szerkezetváltás társadalmi bizalmon alapuló széleskörű kooperáció, vagy annak – legalábbis átmeneti – állami pótlása nélkül nem valósítható meg.