Természetesen a demokratikus ellenzék saját hagyománya számos tekintetben alapvetően más, mint az MSZMP reformhagyományából kinövő, s napjainkra az MSZP-ben testet öltő államigazgatási logikájú reformálási hév. Jellemző módon, amikor az SZDSZ 1994-ben először koalícióra lépett az MSZP-vel sok vezető liberális ezt az immáron „hivatalossá” váló kapcsolatot problematikusnak vagy másképpen kényszerűnek, s a legkevésbé sem természetesnek tekintette. Mindezzel arra kívántak utalni, hogy a két párt múltja, szervezeti struktúrája, ideológiája, politikai kultúrája és stílusa nem igazán áll közel egymáshoz. De az SZDSZ e különbségeket képes volt feláldozni a modernizáció és reformok iránti elkötelezettség oltárán. Azaz: minél több reformhajlandóságot látott az MSZP térfelén, annál kevésbé figyelt az egyéb lényegbevágó különbségekre, s arra, hogy ezek a halmozódó különbségek egyszer nem kis frusztráció kíséretében szétrobbanthatják a koalíciót.

Ahogyan korábban is írtuk: a társutasság „vastörvénye” mindent felülírt. De sokakkal ellentétben mi úgy véljük: a társutasság vállalása a 80-as évek hagyatékából levezethető logikus döntés volt. Két belátásból táplálkozott: a.) a közös kormányzás centrális eleme az átfogó reform, b.) ha a kormánypártok közül a nagyobb ellankadna, akkor a kisebbnek kell a reformok élharcosának lennie, és energiával ellátnia a nagyot. Az eddigi MSZP-SZDSZ kormányok tevékenységének elemzése azt mutatja: valóban ezek a követelmények determinálták ezt a viszonyt, s a szereplők szinte mindent erre a lapra tettek fel. A nagyobbik párt igyekezett valahogy lavírozni a saját rendkívül tagolt struktúrája keretei között, a kisebbik pedig – a társutasság vastörvénye szerint – amolyan reform-lelkiismeretként működött, „történelmi” szerepe az volt, hogy az MSZP-t mint nagy pártot kívülről életben tartsa, és valahogyan alkalmassá tegye arra, amit önszántából nem nagyon akar megtenni. Tehát: a reformok és a modernizáció képviseletére. Ez utóbbi akár magyarázhatná is, hogy az SZDSZ miért vállalta az MSZP mellett a tartós társutasságot.

Ám miközben – sokakkal ellentétben – elismerjük az SZDSZ-nek ezt a „történelmi” szerepét, s ismét kijelentjük, hogy a társutasságot nem tartjuk eleve elhibázott vállalkozásnak, határozottan ki kell mondanunk: az SZDSZ –t ez a segítő-stimuláló szerepe el is térítette attól a talán még fontosabb feladatától, hogy az önálló liberális politikának érvényt és tartós közvéleménybeli támogatókat szerezzen Magyarországon. Miközben az SZDSZ az MSZP kívülről történő lassú demokratizálását és a reformok következetes képviseletét jelölte meg fő feladatként a maga számára, egyúttal el is oldozta magát egy jövőbeli „természetes” szövetségépítéstől, s olyan mértékben odaláncolta magát az MSZP-hez, hogy szinte önmaga akadályozta meg a maga számára a későbbi innovációt, a megújulást. Pólusképző szerep helyett a magyar liberalizmus „póluselzáró” szerepbe került, ami különösen érdekes fejlemény, ha megnézzük, hogy a nyugat-európai liberális pártok jellemzője éppen a többféle irányba való nyitottság.

De ezek csak az SZDSZ (és részben az MSZP) problémái, amelyeket egymás között vagy megoldanak, vagy nem. A „társutasság vastörvényének” van egy talán most még súlyosabban megmutatkozó következménye: ez pedig a politikáról való gondolkodás és beszéd vészes bezárulása. Az elmúlt 14 évben történt kettéosztódás nem pusztán szervezeti értelemben választotta szét egymástól a politikai táborokat, de lényegében kijelölte a helyzetről való gondolkodás nyelvi kereteit is. Amióta a reform gondolata lecementeződött a bal-liberális szövetségben, a másik oldal mintegy ennek következményeképp is a populista, sokszor pedig az antidemokratikus politikai térfélre került. A felek nyilván nem akarták, de mégis az lett belőle, hogy Magyarországon 2008-ban ismét a magyar történelem rossz hagyománya, a reformáló kormányoldal és az ellenálló társadalom néznek farkasszemet egymással. S ezt a politikai nyelv tökéletesen visszatükrözi. A Méltányosság Politikaelemző Központ mindezt ördögi körnek látja, és szomorúan regisztrálja, hogy a politikai riválisok mindezt nem értik, vagy az általuk alkalmazott beszédmód segítségével még csak tovább fokozzák.

Mindezeket figyelembe véve, a mostani helyzetet nem célszerű abból a szűk perspektívából szemlélni, hogy a két kormánypárt együtt marad-e (úgy néz ki, nem), vagy az MSZP egyedül kormányoz-e tovább. A kérdés az, hogy lesz-e ennek a szakításnak, koalícióbomlásnak valamilyen tanulsága, hozadéka, megértik-e a felek, hogy valójában mi is került itt válságba. Nézetünk szerint a történelmileg fontos társutasság tartalékai merültek ki, mint ahogy a történelmileg mindig is létező reformálási szándék tartalékai is. Az előbbi az SZDSZ-t nullázta le, az utóbbi pedig az egész kormányt, mert előhívta a magyar társadalom legősibb, s minden önmagát „reformfejedelemnek” kikiáltó erővel szemben megnyilvánuló ellenállási attitűdjeit.

A történet tehát nem pusztán a közvetlen aktuálpolitikáról szól (egypárti kormányzás jön vagy koalíciós, lesz-e előrehozott választás vagy sem, lemondatják-e Gyurcsányt, s ha igen, ki lesz az új miniszterelnök), hanem egy kényszerkoalíciós kormányzati logika végéről. Mindezzel nem azt állítjuk, hogy a politikában a kényszer nem lehet természetes jelenség, de ilyen hosszú időn át, és ilyen dinamikusan apasztva az alkotó energiákat, a kényszer – még ha ország-reformokban öltene is testet – blokkol és gátol, s bizonyos politikai erőket deformál.

Az SZDSZ önállósulását a Méltányosság Politikaelemző Központ nem önmagáért, hanem azért üdvözli, mert újfajta elrendeződés felé nyithat utat, s ezáltal felszabadító erővel bír. Az SZDSZ sem a reformokat nem tudta „megmenteni”, sem az MSZP-t átalakítani. Új liberális pálya és politikai nyelv kell, talán ez a legfőbb tanulság.