Tudniillik az előrehozott választásokról szóló pártpolitikai vita eddigi karrierjében egy alapvető jelentőségű mozzanat teljesen elsikkadt. Mégpedig az, hogy itt most nem egy egyedi dologról van szó, a jövőben ugyanis bármikor, bárkivel megtörténhet, hogy a ciklusidőn belül elveszíti a többségét, sőt a társadalmi közhangulat is szembefordul vele. Természetesen még ekkor is lehet kormányozni, azonban nem mindegy, hogy az érintettek és a szélesebb közönség felismeri-e, hogy itt a demokratikus jogállamnak egy precedens-értékű ügyéről van szó, amely nem a mostani MSZP-Fidesz konfliktusözön egy részletkérdése, hanem jóval több annál. Az, hogy milyen válaszok és reflexek alakulnak ki az első eset felmerülésekor, nagyban meghatározza majd, mi lesz később, a második vagy a sokadik esetben (már ha feltételezzük, hogy máskor is lesz ilyen helyzet). Ha tehát most beletörik a bicskánk, ha belefúlunk az aktuálpolitikai dagonyába, akkor várhatóan a későbbiekben is bekövetkezhet ez, s egy újabb területtel gyarapodhat a hazai politikai szféra kudarcainak köre.

Az, hogy az elmúlt években a probléma exponálása megrekedt a már említett pártpolitikai klisék és ellenklisék szintjén, megítélésem szerint azzal függ össze, hogy a három, elvben rendelkezésre álló értelmezési keret egyike sem hozott semmilyen eredményt. Az előrehozott választások problémakörében nem kaptunk támpontokat a hatályos alkotmányból, nem segített hozzá a tisztánlátáshoz az Őszöd után elemi erővel kirobbanó utcai-mozgalmi politizálás, és alig volt hatással a kérdés értelmezésére (a kibontakozásról nem is beszélve) a hazai reprezentatív közvélemény. Vegyük ezeket sorra röviden.

Nehéz kérdés annak eldöntése, hogy a hatályos alkotmánynak kellene-e bármiféle útmutatást tartalmaznia a mindenkori kormányok ciklus közbeni mozgásaival kapcsolatban, mondjuk a tekintetben, hogy mi történjék akkor, ha többségük leapad, vagy ha a társadalmi közhangulat jól artikulálódva ellenük fordul, horribile dictu: még a pénzügyi válság is tetőzik. Nyilvánvalóan az ilyenfajta részletes szabályozás idegen egy alkotmány szellemiségétől.  Ám ha valaki elolvassa az alkotmány V. fejezetét, abban a kormány szerepének lényegében olyan statikus ábrázolásával találkozik, amely – látható módon – nem igazán adekvát egy demokratikus jogállam mindennapi gyakorlatával. Nem ismétlem meg, mert a Méltányosság Politikaelemző Központ számos alkalommal foglalkozott már alkotmány problémáival. Témánkra vonatkoztatva csak annyit jegyzek meg, hogy a mostani alkotmányszöveg két értelemben definiálja a kormány szerepét: egyrészt technikai útmutatókat állapít meg a kormány működéséhez, másrészt – ugyancsak technikai értelemben – leírja, hogy mikor és hogyan következhet be egy kormány megszűnése. Ám ezek a passzusok nyilvánvaló módon a demokratikus politikai szisztéma hajnalán kerültek a szövegbe, ily módon nem reagálhatnak a menet közben (éppen napjainkban) előálló új helyzetekre. Még egyszer hangsúlyozom: az nem várható el egy alkotmánytól, részletesen szabályozással álljon elő, mondjuk egy a mostanihoz hasonló szituáció megoldására, azt azonban igenis el lehet várni tőle, hogy érzékeny legyen a demokratikus periódusban bekövetkezett változásokra. Épp ilyen okokból gondoljuk úgy, hogy égetően hiányzik egy új alkotmány. Ez a mostani ugyanis, sajnálatos módon ilyen érzékenységet nem mutat, s ezáltal nem csodálkozhatunk azon, hogy az előrehozott választás új „fenoménjéről” alkotmányos nézőpontból, az alkotmányból levezetve semmiféle igazán érdemi nézetütköztetés nem zajlott le az elmúlt években.

Másodszor: elvben lett volna lehetőség egy másfajta diskurzus megindulására is, amely – ha tetszik: a képviseleti és a részvételi elv demokráciabeli lehetséges új felfogásáról szólhatott volna. Ez fontos ügy; egész nyugat-Európában ekként is kezelik. Csakhogy ennek a vitának a megindulását az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után teljesen lehetetlenné tette, hogy a Fidesz lényegében rászerveződött az utcai megmozdulásokra, s nem tudta világosan elmagyarázni, hogy véleménye nem esik egybe mindazokéval, akik az addig Magyarországon nem ismert utcai randalírozó szubkultúra hordozói. Elvben lett volna lehetőség arra, hogy az előrehozott választásról – már amennyire lehet – higgadt vita folyjék, csakhogy 2006 őszén és még 2007 jelentős részében is az utcai politizálás olyan mértékben elhatalmasodott, hogy az a baloldalt teljesen „bezárta” bármiféle vita vagy értelmezési diskurzus előtt. Ma már a Fidesz is belátta, hogy a „kormánybuktatás az utcáról” logika kontraproduktív volt, ugyanakkor – úgy hiszem – messze nem mérte fel ennek a korai és hibás stratégiának a következményeit. Amikor tehát a Fidesz ma (hasonlóan 2006-hoz) kormánybuktatásról és előrehozott választásról beszél, sokan ehhez hozzáképzelik azt, amikor akkor Orbán Viktor anno mondott az „elzavarandó” (értsd: az utca által elkergetett) kormányról.

Harmadszor jöhetett volna a vitára felszólító ajánlat a közvélemény különböző szegmensei, értelmiségiek, szakértők, különféle szervezetek képviselői felől is. A nyugati demokráciák története felhatalmaz bennünket arra, hogy ilyesfajta, nem feltétlen pártpolitikai mozgásokkal is számoljunk, különösen a politikai közösség akut problémái közepette. Ám egy-két esetet (például Hajós András nyilatkozatát) leszámítva az ilyen megnyilatkozások is elmaradtak: máig nem lehet tudni, hogy a magyar társadalom mértékadó, reprezentatív személyiségei és szervezetei valójában mit gondolnak a kialakult helyzet megoldásáról. Azt tudjuk, hogy akik a nyilvánosság előtt megszólalnak, mit mondanak (általában dodonai mondatokat fogalmaznak meg), ám az előrehozott választás nem vált a politikai közösség nyilvános beszédének részévé, nem születtek mértékadó, a táborlogikát tömegesen keresztbe szelő állásfoglalások. Mondhatnánk persze Stumpf István kollégámmal: „háborúban nincs helye a józan beszédnek” (Magyar Narancs, 2008. december 4.), ám magánkörökben – tapasztalatból is tudhatjuk – háborús helyzetben is elhangzanak olyan mondatok, amelyek azonban a nyilvánosság előtt nem köszönnek vissza. Mintha egyáltalán nem esne egybe a magánbeszéd és a közbeszéd ebben a mindannyiunk számára rendkívül fontos ügyben. S talán az is megkockázatható hogy a politika háttérszférájában működő értelmiségiek sem olyannyira egyoldalúak, táborszemléletűek magánbeszélgetéseikben, mint amilyenek a nyilvánosságban. A tény azonban ettől még tény marad: a közvélemény egyetlen képviselője  sem tudta kimozdítani ezt a rendkívül fontos ügyet a holtpontól, és nem tudott belőle országos vitatémát csinálni.

De az következik-e mindebből, hogy akkor ezzel kész, kifújt, leszerepeltünk? Távolról sem. Ha az első „próba” nem is sikerült, számítanunk kell arra, hogy az előrehozott választások igénye a jövőben bármikor felmerülhet. Ezt feltételeznünk talán (az európai példákat is tekintetbe véve) nem oly nagy merészség. Ha ez idáig el is maradtak a viták (mert az egyik félnek ez nem volt érdeke), mit kezdjünk a jövőben a mostanihoz hasonló helyzettel? Már most érdemes ezt végiggondolni.

Semmiképpen sem adhatjuk rá a korábban sokszor ismételt választ: az előrehozott választás a kormányzó pártok eszköze hatalmuk stabilizálására. Meglehet ez korábban (válság híján) így volt, de messze nem így van ma. Ma bizony az a kötelezettség terhel mindannyiunkat, hogy keressük a módját, hogyan lehet majd ezt a demokratikus eszközt beiktatni a hazai jog- és szokásrendszerbe, anélkül, hogy ez felkorbácsolná az (amúgy is sok ok miatt létező) félelmeket. Azt kellene tehát rövidesen belátni, hogy itt messze nem egyedi dologról, a Fidesz ármánykodásáról van szó, hanem arról, hogy tudunk-e valamit kezdeni a demokrácia egy procedurális lehetőségével. Vagy megtanulunk ezzel a jogállami eszközzel bánni, vagy ismét eljutunk oda, hogy „nemszeretem” módon elsumákoljuk, akik pedig beszélni akarnak róla, azokat pártszócsöveknek, vagy hóbortos alakoknak tüntetjük fel. Elkerülni javaslom ezt az utat. Jobb volna inkább idejekorán szembenézni a problémával, és esetleg – mint egy lehetséges demokratikus opciót – az előrehozott választás intézményét is szakmai és politikai diskurzus tárgyává tenni. Tudom persze, hogy ennek 2009 februárjában semmi aktualitása, de most épp azért nincs aktualitása, amiért évek óta soha nem volt: mert elijedünk tőle. Van, aki rövid távú politikai érdekből, van aki más okból, nem tudom. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy ez az ügy van annyira komoly, hogy a jövőben (hangsúlyozom: a jövőben, mert a hajót most elmenni látom) ne ad hoc módon, hanem valamiféle kiszámítható „algoritmus” alapján dőljön el.

S bizony itt – új demokratikus alkotmány hiányában – valamiféle „permanens alkotmányozásra” is szükség lehet, amikor a demokratikus gyakorlat által felvetett legfontosabb tanulságokat integrálni kívánjuk a létező joganyagba és szokásrendszerbe. Megítélésem szerint az elmúlt két évtizedben nem is csak a jogrendszer, de a szokások terén is nagyon kevés új elem rögzült, ami azért probléma, mert az előrehozott választást (mint láttuk) alkotmányosan igen nehéz szabályozni. Nem úgy a szokások szintjén! Ha megnézzük például a sokat és „kedvvel” előrehozottan választó Ausztriát, nagyon masszív szokásjogot találunk, s ennek segítségével „kezelik” is a kormányválságokat. A „kezelés” (a félreértések elkerülése végett) nem azt jelenti, hogy az addig kormányzók kezelik más eszközökkel magukat mondjuk kisebbségben. A „kezelés” ott azt a belátást jelenti, hogy a politikában bármikor előállhat a kormányzásképtelenség állapota, amikor új konstellációra van szükség. Az ilyen belátás pedig az esetek nagy részében nem csak a (többnyire nagykoalíciós)  kormány bukását jelenti, hanem előrehozott választásokat is. Az persze egy sajátos osztrák unikum, hogy egy megbukott nagykoalíciós kormány az előrehozott választások kiírása és lebonyolítása után gyakorta változatlan pártösszetételben (igaz komoly vezetőváltásokkal) kormányoz tovább.

Magyarországon azonban sem az idő előtti kormánybukás, pláne nem az idő előtti választás nem része a szokásrendszernek. Mindez azért baj, mert a szokásrendszer valójában a kialakult politikai mechanizmusok tudomásulvétele és elfogadása. Ha nincsenek ilyen mechanizmusok, nem alakulnak ki a demokratikus (félelemmentes) reflexek, ezáltal pedig szegényedik az ország, amellett, hogy folyamatosan önkörében forog, és gyanút táplál a politikai riválisok iránt. Ezt a „rossz kört” kellene minden rendelkezésre álló eszközzel megtörni.

Hogy erre ki lesz képes vagy alkalmas? Messze nem pártellenességből mondom, de úgy gondolom: a pártok a maguk rövid távú érdekeivel bizonyosan nem. Talán a „hiányzó”  közvélemény? Ausztriában elég volt, de nálunk!? A hazai közvéleményről, annak szerveződési módjáról édeskeveset tudunk, és mégis benne kell a legjobban bíznunk, hiszen mégiscsak  rajta áll vagy bukik az új mechanizmusoknak s ezáltal szokásrendnek a kikényszerítése.

Azt javaslom tehát, hogy amikor túljutunk ezen a fiaskón (azon a procedúrán ahogyan előrehozott választás nem lett), sürgősen latolgassuk  magunkban a következőt: rendben, az MSZP-vel szemben nem lehetett előrehozott választás, de mi van, ha (netán ellenzékben) az MSZP akarja majd egyszer a Fidesszel szemben. Akkor sem lehet majd?  Azaz tegyük fel azt a kérdést, hogy a mostani precedensből gyakorlatot akarunk-e csinálni?

Ha nem, akkor érdemes lesz ezt az egészet (mármint a gondolkodás szintjén) előlről kezdeni.