1989-90-ben úgy tűnt: a bibói átmenet-elmélet ezúttal győzedelmeskedik, hiszen a mérvadó politikai szereplők mindegyike elzárkózott a totális forradalomtól. Ám ez a korai konszenzus rövid ideig tartott csak, s a 90-es évek közepétől már egyre többen kezdik vitatni a rendszerváltás és a rendszerváltók bibóista önértelmezését. Ma pedig már ott tartunk, hogy Bibó gondolatai szinte „idejétmúltakká” váltak, a „határolt forradalom” gondolata sokak szemében egyfajta, a „nemzeti kibontakozást” hátráltató stratégia, vagy – nem kis részben „külső” hatásra megkötött – rossz kompromisszum. Nem arról van szó persze, hogy tömegessé vált volna a (hagyományos) forradalmárok serege, ám arról igen, hogy Bibó határolt forradalma után és a hazai radikalizmus forradalom-felfogásával szemben mostanra egy újfajta forradalom-értelmezés bontakozott ki. Nevezzük ezt a mai magyar jobboldal saját határolt forradalom fogalmának. Merthogy ők bizony (még ha liberálisnak is mondták magukat akkor) kimaradtak abból az ideológiából, amelyet a rendszerváltás vezető pártja, a Szabad Demokraták szövetsége képviselt.

Mielőtt persze kijelentenénk, hogy a forradalom szó akárcsak jelképes, idézőjeles használata idegen a parlamentáris demokrácia lényegétől, nem árt, ha emlékeztetjük magunkat: 1989-90-ben az akkor még nem is igazán létező jobboldalnak óhatatlanul gyenge volt az önképe, s kevéssé tudta értelmezni az átmenet határoltan forradalmi természetét. A jobboldal vezető erejévé váló MDF inkább baloldali gyökerekből (népi írók) táplálkozott, a Fidesz pedig akkor még egyáltalán nem a jobboldalon állt. Nem véletlen, hogy ennek a két pártnak a 90-es évek második felében kezd kialakulni valamilyen ideológiai identitása. Az MDF utolsó tíz éve másról sem szól, mint hogy heroikus lépéseket tesz ennek a „megtalált” konzervatív identitásnak a körülbástyázására – sikertelenül. A Fidesz utóbbi évtizede centrumában pedig egy alternatív rendszerváltás- és határolt forradalom-kép kialakítása áll. Amikor Orbán Viktor a szavazófülkék „forradalmáról” valamint „forradalmi” parlamentről beszél, nyelvileg is szeretné ignorálni mindazt, ami húsz éve maga is tagadása volt az állampárti beszédnek. A Fidesz minden vonalon igyekszik birtokba venni Magyarországot.

Kérdés, hogy elkerülhető lett volna-e, lenne-e ez az „újforradalmi” tematizálás. Ha a magyar politika az elmúlt húsz évben hatékonyabb, akkor bizonyosan. Ha a demokratikus rendszer gazdaságilag nem roppant meg oly széles rétegeket, a Fidesz bizonyára nem fordulna vissza a rendszerváltás kezdeteihez, és nem akarná felülvizsgálni az eltelt húsz évet. Ha az MSZP (nagyjából hasonlóan Kelet-Közép-Európa volt uralkodó pártjaihoz) korábban és mélyrehatóan vereséget szenved, a Fidesz ugyancsak nem magát az egész – természetesen „posztkommunistának” titulált – rendszert akarná most megváltoztatni, hanem – mint az Nyugat-Európában szokásszerű csupán csak a kormányt akarná leváltani. Sajnos, azonban a gazdaság nyitottsága és sérülékenysége alig változott, mint ahogy az MSZP talán túlságosan is sokáig és sokszor töltött be államvezető szerepet. Ez kelet-közép-európai összevetésben is szokatlan, s mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy a Fidesz maga sem válhatott – mint oly sokan szerették volna és szeretnék – mérsékelt konzervatív párttá.  

A Fidesz politikai felnövekedése tehát döntően az MSZP kontextusában értelmezhető. S hogy mennyire lényeges összetevőről van szó: elég, ha összevetésként a lengyel jobb- és baloldal egymáshoz való viszonyára tekintünk. Lengyelországban a baloldal összeomlása megnyitotta az utat a mérsékelt jobboldal felemelkedése előtt, azaz a baloldal veresége eldöntötte, hogy a demokrácia milyen irányban fejlődik tovább. Magyarországon – legalábbis a jobboldal értelmezése szerint – egészen 2010-ig ideiglenes (a jobboldalt nem teljes értékűen magában foglaló) rendszer működött, s a jobboldal alapvető küldetése ennek az eltakarítása. A „szavazófülkék forradalma” erre utal: a Fidesz jó ideje mindent erre a lapra tett fel, Orbán Viktor évek óta készítette erre a mostani nagy győzelemre szavazóit, mikor is az „ideiglenes” demokráciából a Fidesz csinál majd „végeleges” demokráciát.  

A Fidesznek abban kétségtelenül van igaza, hogy két évtized nem volt elegendő a demokrácia végleges struktúráinak és viszonyainak megszilárdulásához. A Méltányosság Politikaelemző Központ maga is beszélt (mondjuk az Alkotmány kapcsán) hasonlókról az elmúlt években, s nincs okunk most sem megváltoztatni a véleményünket. Való igaz, hogy két évtized nem volt elég ahhoz, hogy az olykor a pillanat műveként létrejött struktúrák megújuljanak, elnyerjék hosszútávra szóló, ha tetszik: végleges formájukat. Ha jól olvasom, a Fidesz most kormányzati eszközökkel akarja „kikényszeríteni” a demokrácia konszolidációját, ami persze egy lehetséges, ám súlyos kockázatokat is magában rejtő felfogás. Mert ugyan ki ne akarna Magyarországon nem ideiglenes, hanem végleges viszonyok között élni? Ki ne gondolná, hogy ha egy kormányzatnak van autoritása, hát közbeavatkozzék a folyamatok kedvező irányba fordításáért? Ugyanakkor kiben ne lennének aggályok, hogy vajon lesz-e a Fidesznek önuralma nem túlfeszíteni a húrt.

Merthogy az önuralom a társadalom egyensúlyának fenntartására vonatkozik. A (több mint) kétharmados Fidesz többség akár „forradalmi” módon hozzá is láthat valamennyi társadalmi struktúra átalakításához, abból a megfontolásból kiindulva, hogy semmi sem működik jól. Megteheti. 1945-ben Bibó azért dolgozta ki a „határolt forradalom” elméletét, hogy ez ne következzék be. Az elmélet 2010-ben is aktuális.