A botrány attól válik botránnyá, hogy kiderül, ez pedig azt is jelenti, hogy gyengén, rosszul, de mégiscsak működik valamiféle kontroll választott döntéshozóink felett, a rendőrség letartóztathat, a bíróságok elítélhetnek magasrangú politikusokat, a választók pedig megfoszthatják a hatalomtól az azzal visszaélőket. Ha nincsenek botrányok, az nem azt jelenti, hogy akkor talpig becsületes emberek irányítják az országot, hanem azt, hogy nincs társadalmi ellenőrzés a politika felett. Nem azt állítom, hogy minél több botrányról szerzünk tudomást annál erősebb, egészségesebb közéletünk, hiszen a híreket hallgatva egyre inkább az a benyomásunk támad, hogy itt nem egyedi, elszigetelt normaszegésről van szó, hanem tulajdonképpen intézményesített korrupcióval állunk szemben, hogy Magyarországon a normaszegés vált normává, amely aláássa a demokratikus intézményrendszert, teret nyitva a radikális megoldásokat hirdető politikai erők számára. Pedig a nagy dérrel-dúrral hangoztatott felelősségrevonást, a bűnösök példás megbüntetését a múltban szinte minden párt a maga korában a zászlójára tűzte már, sikertelenül, sőt a hatalomátvétel után politikai leszámolás ürügyeként használta fel a rendteremtést. A politikai panamák visszaszorításához nem elég a tüneti kezelés, illendő a mélyebb okokat is kissé megvizsgálnunk.

Ehhez a magyar politikatörténet többpártrendszeri szakaszának talán legnagyobb botrányát a közel száz éves Désy-Lukács ügy hátterét érdemes górcső alá vennünk. 1912 májusában Tisza Istvánt, a kor meghatározó politikusát választotta a parlament házelnöknek, a választás tétje az volt, hogy házelnökként Tisza lehetőséget kapott volna az ellenzéki obstrukció megzabolázására és a kormány hatalmának megerősítésére. A vita hevében Désy Zoltán ellenzéki képviselő odakiabált Lukács László miniszterelnöknek: „Szabad-e ilyesmiket olyan pártnak elkövetni, amely defraudált (lopott) pénzekből lett összehordva?” A képviselő néhány nappal később megismételte vádjait, miszerint Lukács pártja választási céljaira úgy szerzett pénzt a Magyar Banktól, hogy a bankkal kötött állami szerződés feltételéül szabta a választási kasszához való hozzájárulást, illetve hogy Lukács pénzügyminiszterként ingatlanait eladta a Gyulafehérvári Takarékpénztárnak, majd állami pénzen vásárolta vissza azokat. A dolog érdekessége, hogy a képviselő  több, mint két évvel azelőtti  az 1910-es országgyűlési választások körüli  kormánypárti visszaélésekre utalt. A viszonyok megértéséhez hozzátartozik, hogy a dualizmus korában a kormánypártok leváltása sokkal nehezebben történhetett meg, egyrészt a korlátozott választójog, másrészt a kiegyezés rendszerének fenntartása miatt. A kampány is más léptékű volt, mint a tömegdemokráciában, ugyanakkor a pártok szükségszerű finanszírozása már akkor is az egész politikai rendszer egyik leghomályosabb szegmense volt. Désy ellen rágalmazásért – a miniszterelnök engedélyével – az ügyészség pert indított. A hosszú és változatos ügy végkimeneteleként Désynek sikerült bizonyítani igazát és a bíróság a rágalmazás vádja alól felmentette, melynek következtében a miniszterelnök kénytelen volt lemondani.

Megoldatlan kampányfinanszírozás, gyanús ingatlanügyletek – a történet aktuálisabb nem is lehetne. Tanulsága, hogy nincs új a nap alatt, eltelt közel száz év, de a pártok kasszáinak feltöltése, a lobbitevékenység ma is neuralgikus pontjai a magyar politikai rendszernek, éppen ezért a korrupció melegágyai is.  Azonban van egy másik, jóval pozitívabb olvasat is. Az 1910-es évek korlátozott választójoga, valamint a kiegyezés mentén létrejött merev hatalmi struktúrával szemben ma jóval szélesebbre nyílt a közvélemény és a mindenkori kormánypárt leváltásának eszköze is a választópolgárok kezében van a mutyizás megakadályozására.  Illetve, már egy évszázada az Osztrák-Magyar Monarchia viszonyai közepette is a társadalom volt olyan erő, a sajtó felől, amely képes volt nyomás alá helyezni a kormányt, illetve létezett olyan igazságszolgáltatás, amely egy ellenzéki képviselőnek adott igazat magával a miniszterelnökkel szemben.

A legnagyobb problémát tehát nem az jelenti, hogy nincsenek meg a hagyományaink a korrupció kezelésére, és nem igaz az a közkeletű feltételezés sem, hogy a magyar politika sosem tapasztalt mély erkölcsi válságban lenne. Láttuk, száz évvel ezelőtt egy fikarcnyival sem volt jobb a helyzet, sőt, ha a nyugat-európai országokat megnézzük, azt tapasztaljuk, hogy olyan megbecsült politikusok is álltak ilyen természetű vádakkal bíróság előtt, mint Jacques Chirac, Helmuth Kohl, vagy Romano Prodi. A tisztább közélet megteremtésére alkalmas, de nem elégséges a sokat kárhoztatott pártfinanszírozás új törvényi szabályozása sem, hiszen mindig maradnak kiskapuk, ügyeskedők és politikai kalandorok is. Elsősorban némi önreflexióra van alighanem szükségünk, először is el kell fogadnunk, hogy ilyen természetű jelenségek velejárói a parlamentáris rendszereknek. Intézményeinek működtetése rengeteg pénzbe kerül, ugyanakkor szükséges, mert az igazi skandalum éppen az, ha nincs botrány, ha nincs közvélemény, szólásszabadság, független bíróság, amely lehetővé teszi a visszaélések felszínre kerülését és kontrollját. Másodszor, ha a mutyizáshoz való viszonyunkat vizslatjuk nem érdemes leegyszerűsítő megállapításokat tennünk, ha közkeletű „ezek lopnak” kifejezéssel élünk, akkor hozzátehetjük: „de legalább nem következmények nélkül!”   Talán érdemes lenne kitekinteni az itt és most igencsak lehatárolt világából, tanulni a múlt hibáiból, újra- és újraértékelni a magyar politikatörténet pozitív és negatív hagyományait nem a „jók” és a „rosszak” harcára leegyszerűsítenünk a kérdést.